Egy olyan korban írom ezt, amikor már mindenki alkalmazott grafikus, és bárki szabadon művészként nevezheti meg magát, és művészetnek az általa leképezett valóságot. Határozottan felhígult a szakma, és ebben a híg lében könnyebb úszni, mert kevesebb a tartalom, bár a jelenlegi bolygólakók még kevésbé akarnak ebbe a folyadékba mártózni, és inkább kerülik, semmint kavarják, rábízva azt a hozzáértőkre. A mostani alkotások többsége lecsorog a falról, képtelen helyt állni. Semmi szilárdság, semmi váz, csak a maszlag, és a magyarázatok, de a puszta szövegelések még nem változtatják említésre méltóvá azt, ami nemes egyszerűséggel szar. Ha nem érted az adott művet, elfolyt képet, az azért van, mert az valóban értelmetlen, mondjon bárki bármit.
Láttam kiállítva kék eget metsző épületdarukról készült festményt, mellette egy oldalas gépelt szöveggel és elemzéssel. Lehet, hogy elfogult vagyok, de úgy érzem, nagyobb jogom van a vállakból kiálló lábfejekbe belemagyarázni egy oldalt a beteges perverzióimról, semmint elhinni azt, hogy azok a daruk olyan sokatmondóak voltak, és látnom kellett volna a fém vázaikban a 21. századi eszetlen fejlődést, az éhes nagyvállalatokat, az eget megtörő, elrondított, városokra jellemző látványt, mégis fejlődést, építést. Azok csak elcseszett daruk, ezt a rengeteg maszlagot meg jelenítsék meg másképp, ha tényleg ez volt a cél. Pár mondatot elfogadok, de ha esszét kapok, megkérdőjelezem a kép szükségességét, hisz úgyis minden ott van leírva, feleslegessé válik a vizuális megjelenítés.
Majd a következő rajzomra ha darukat nem is, de illesztek majd néhány villanyoszlopot, hogy adhassak én is néhány pofont a nagyérdeműnek roppant céltudatosságomat illetően a mai helyzetekről.
A létező legjobb eshetőségnek tartom azt, hogy bárhogy gondolkodhatok magamról, ugrándozva a művész és kontár szerepében, mert így engem is nehezebb megfogni. Ha bármit hozzám vágnátok, érvelnék azzal, hogy úgysem gondoltam komolyan, és ha mégis, akkor sem tehettek ellene semmit.
Igaz, az alacsonyabb kasztba tartozom, mert nem rendelkezem álokiratokkal elvont mivoltomat illetően, mégis azt kell, hogy mondjam, örülök, hogy most élek, és a görgős irodaszékemet lerajzolva is az emberek képébe böföghetem, hogy én egy magasabb dimenzióból kapom az üzeneteket, és ezt transzformálom ilyen szokatlan alakzatokba. Csakhogy ez nem így van, a hétköznapi tárgyakra variációkat gyártani igen könnyű, az egyetlen bökkenője az, hogy az összes kombináció közt van néhány egyedi verzió, amely felülemelkedik a többin, mert a benne található elemek közt szorosabb a kötelék, látványosabb a kompozíció, és ezáltal lesz übermensch a többi felett.
Úgy gondolom, hogy az az igazi művész, aki képes belenyúlni ebbe az ember feletti ember megjelenítésmódba, elkapja azt a ritka kombinációt, amely aztán komolyan képes elhitetni velünk, hogy létezik, akkora összhang dúl benne, megdobban a vonásokban a vér, sejtnedveket pumpálnak egymásba a körvonalak. Szeretek ilyen távlatok felé nyújtózkodni, miközben hallom, ahogyan kiroppannak a csigolyáim, kisebb lélegzetvételek következnek, de sűrűbben, és a ceruzámba kapaszkodva röhögök a világon, észre sem véve, hogy belelóg a lábam a földön hagyott, sós paradicsomlével teli tányérba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése