Levegős a rendszer

Rajzolgatok, zenét hallgatok. A vonalak kellőképpen bárgyúak, leredukáltam őket a lehető legkevesebbre. Radiátort csinálok belőlük és háromfarkú patkánymartalékot, csatorna és üreges testek vonzáskörében. Tompán lüktet a fejem, fájdogál a torkom, ahogy nyelem a folyamatosan újraképződő nyálam. Vízfestékkel kéne valamit produkálni, de még mindig félek tőle. A legutóbbi kísérletem folytán nem a várt eredmény fogadott, és félek, hogy a radiátori csendéletben kuporgó egyvelegem is spontán öngyulladással lobban fel, mert nem volt kellőképpen megfelelő.

Náthám mosolygósan virradt öntudatra. Eddig csak hőemelkedés, de ennél több nem is kell. A/2-es méretben dolgozom, mert le akarok állni az A/4-es munkákról teljesen. Amúgy sincs azon a pici lapon már elég hely a lendületesebb mozdulatokhoz. A vázlat több, mint fele készen áll a vízfesték befogadására, de a rasztákon még van mit dolgozni és csíkozgatni ceruzával. Igen, ez most olyan ceruzás-festékes-vázlatszerű-de-mégis-több-annál-alkotás lesz. Elkapott ez a hangulat, és idézve Victoria Finlay szavait:

“Olykor a rajzok még a festményeknél is hatásosabbak. Giorgio Vasari meggyőző szavaival élve: a vázlatok “a művészet lobogó tüzéből születnek”, olyan sajátosságokról tanúskodnak, amik a kész művekből nemegyszer hiányoznak. Talán egyszerűen a spontán lendület teszi, de talán a fekete, szürke és fehér együttes hatása miatt is érezzük olyan teljesnek a vázlatot.”

Nos, ez túlmutat majd a puszta feketén és fehéren, de korántsem lesznek olyan intenzíven kidolgozott felületei, mint a régebbi színkavalkádos, realitásra törő plasztikvilágomban. Téma hasonló, csak az eszköz más. Kevesebb ruganyos és életszagú felület, inkább két dimenzióba kifeszített pop art hasonlat.