Oldalak

2014. szeptember 15., hétfő

Viszlát valóság, helló ZSELATIN

Hajnalban mosolygás meg egy telefon. Azért szeretem az ágyam az új helyen, mert ébredéskor így sosem tudom, hol vagyok. Így is nehéz volt visszaállni a saját ágyikóm rezgéseire, ozora után az első itthon töltött estémen felriadtam, csapkodtam és rugdostam a falat, és nem értettem, miért ilyen kemény a sátor oldala, majd beszélni kezdtem, mert természetesnek vettem, hogy mellettem fekszenek, ijesztőek voltak a merev és egyenes vonalak.

A rajz most megint gyengéden megsimogatta a lelkem, de előtte megölt, és kínozva vonszoltam csak magam tanácstalanul. Elcsitulni az esőben, és a bérletem hiányával. Szobafogság. Pár nap, és indulás vissza megtisztulni mindentől, de addig a feszült várakozás, és vibrálás.

Kézzelfoghatóan magamba markolok, miközben más kezét fogom meg, és ennek a tömény verziója zúdult rám ozorán is. A levegőben volt minden szerencsétlenségem, szemétségem, szeretetem, mint egy sűrű zselatinmassza, amitől bedugul az orrom, ha beszívom. Kicsit ijesztő, hogy még mindig a légutamban van az egész és kifejezetten a fejemben dől csak el, hogy kapok-e levegőt vagy sem. Lassan bontja le a szervezetem, fogyasztom, analizálom.

A Krisna-völgyi közegben ez gyorsabban erjedt, így jutott némi tiszta oxigén is az agyacskámba, de érdemes-e kitakarítani magadat magadból? Megmosni a vizet, vagy sterilizálni a mocskot, amivel elveszíti az egész a lényegét? Egyedül sétálok és beszélek, számokat, távolságokat, lombátmérőket sorolok a mérőszalag aljára tapadt bébi-meztelencsiga-hadnak. Szónoklatot tartok a valóságosnak tartott világ valószerűtlenségéről.

Mert mi létezik? A sötétség hajnali 4:00-kor, útban a templom felé. A körbeadott rózsa illata, a több, mint 2 órás közös táncolás, fáradtság, és a japa-zsákban összetekeredett japa-lánc. A 108 szem. Ennyi. Semmi más. Az internet, láthatatlan emberi kapcsolatok, szövevények, meg sem történt drámák, egyetem, elvárások, szakítsuk szét egymást és zabáljuk ki a belsejét, mert csak ember... mind kiüresedtek és értelmüket vesztették, ahogy a térköves út szegélyén gyalogoltam napi másfél órákat ide-oda.

Szóval vissza abba az idilli pillanatba, amikor bámultam a sátor szürke oldalát, és nem éreztem semmit. Ijedten és mégis kitörő lelkesedéssel vettem tudomásul, hogy létezik ilyesmi. Ki lehet törölni dolgokat pár óra leforgása alatt. Egyet bever és fordítva látod a világnézetedet. Üres mellkas, csillámlóra pucolt bordák, tiszta lépések. De rég volt már ez is. Most mással mázoltam össze. "tiszta. tiszta, mint a hó, amit összeszartál."



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése