Oldalak

2013. május 4., szombat

Aranyvessző

Nem tudta, hogy miért bolyongok az utcán, vagy sétálok össze-vissza, pedig csak az út szélességét próbáltam megtippelni néhány lépéssel, meg a csatornafedeleket memorizáltam a házi feladatomhoz. Minden azzal az aranyvesszővel kezdődött. Mára kezdek egyre inkább biztos lenni abban, hogy a valóságban sosem bújtam oda mellé, lélekben azonban számtalanszor. Az a bokor mindig egyfajta felsőbb hatalommal és tudással bírt, ragyogott, és megvédett akkor is, amikor valójában már lezajlott a meccs, és a földön feküdtem. Hiába tűnik annyira keménynek az a fizikai külső, az a szétrepedezett kitinroncs, meggyőződésem, hogy minden alkotórész, cselekedet és történés csak kivetülés. A saját gondolataink öklözik egymást körülöttünk, mi pedig csak sétálunk a folyosókon kerülgetve a testeket.

A lelkemet összeszorították, mint egy darab szivacsot és kifolyt belőle minden, ami eddig megtörtént velem, és amit valaha éreztem, vagy kiváltottak belőlem. Sétáljunk vissza együtt a múltba, és nézzük végig a legfájdalmasabb emlékeket, hogy most forrón és fájdalmasan öleljen át az egész. Ott vagy a mostani tudatoddal, és csak a szavaid maradtak meg, elmondhatod annak a szerencsétlennek, hogy minden szebb és jobb lesz egy majdani jövőben, de neki nem kötelező hinnie neked. Ellenben megvolt az esélyed és szólhattál. Valaki, aki sosem létezett, de rád mosolyog, biztatva.

Ami gyönyörű, csak fájdalmasan lehet az. Ennek nincs más formája, csak a komplett esszenciát kortyolgathatod. Szeretni mindenkit egyszerre, szívszaggatóan tud fájni, mégis nagyon békés. Másképp nem is működhetnénk. Az iskolaudvarról csak a sárga aranyvesszőre emlékszem a legélénkebben. Mögötte álltam, de most már csak a sárga fényben úszó nyírfák maradtak. Minden egyes fa tudja, mi történt. Az aranyvesszőből sarjadtak ezek a fák, azokból a virágokból, amelyeket letépkedtem, mert kínomban kényszermozgásból ebben a mozdulatban bíztam csak, hogy majd segít rajtam. Ha nem is segített, legalább szép volt. A szemerkélő esőben ütögettem be a szögeket a földbe kalapáccsal, mint régen. Nincs semmi baj.

Nem akartam többet ide írni, de ez egyfajta beszélgetés magammal, anélkül meg összezavarodom. Nagyon sűrűek és tömörek voltak az elmúlt hónapok, és most lassan és finoman öntöm magamra a hideg vizet, hogy felhíguljak.

2 megjegyzés: