Biobara: Caterina Silenzi: Szüntelen jelen

Várfok galéria látogatást tartottunk Diával, hála az égnek, ő még hajlandó volt velem eljönni, ha már mindenki más lemondta, ezért külön köszönet jár neki ezúton is! A kis szobában eldugott kiállítás jóval több figyelmet érdemelne annál, mint amennyit kap. Sok szobrocska volt így is bezsúfolva, de ízlésesen elrendezve, cserébe hatott rám mindez annyira, hogy sokkal szívesebben láttam volna még többet és többet az olasz művésznő munkáiból. Caterina Silenzi szerencsére megfontoltan dolgozik, valós értékeket teremtve, elrugaszkodva a kortárs sablonos-unalmas-semmitmondó rétegektől. A csontokat vagy a természetben találja, vagy az ismerősei ajándékozzák neki, vagy mint a kiállításon látott férje portréjának esetében egy magyarországi útja során, a piacon talált rá az agancsokra. Képes éveket várni arra, hogy az adott csont megfelelő helyre kerüljön. A falujában boszorkánynak tartják.

Megörökítette terhessége folyamán magzata különböző állapotait. A legelső szedercsíra állapot féleségnél darazsak zsongják körbe az apró szürke sejtecske-többletet imitáló darabot. Ők jelképezik a férfiasságot. Kör alakban lógnak alá a magzatok finom hálókba bugyolálva, az átlátszó hálóba pedig vörös és kékes fonalak futnak. Megfoghattuk őket, az ott lévő galériás leányzó pedig elmondta, hogy értelmetlen a magzatok körüli rosszindulat, fecsegés és elborzadás, mert mind mosolyog. A háló védőn fonja őket körül és zárja külön világba mindet. Az emberek általában azt találják a legmorbidabbnak, ami nem akar szándékosan azzá válni, a lehető legközelebb érezzük magunkhoz, és ez megijeszt minket, vagy tapinthatóvá teszi félelmeinket. De azok is egyedileg a saját félelmeink, így hozzánk közel álló dolgok.

Valahol olvastam arról, hogy az emberek minden fejlődés és tudomány ellenére a mai napig mélyen rigolyásak-babonások, kiirthatatlanul ott gyökerezik bennünk. Ennek köszönhetően válik fontossá számunkra például egy fénykép, amelyben nem tennénk jobbik esetben kárt. A születés önmagában misztikum, tartunk attól is, hogy a puszta szavakkal árthatunk, befolyásolhatunk. Caterina kimondta és ábrázolta a komplett folyamatot. Az egyre növekvő kerámiaembriók egy tehén medencecsontjához vezetnek, egyenesen annak ölelő karjaiba.

A raku kerámia technika:

CATERINA SILENZI, Buta no Atama Raku, 2010 from GLORIAMARIA gallery on Vimeo.

A sarok homokkal felszórt részein guggoló emberi alakokat láttunk, rákvázakkal hátukon, és a művésznő kislányának szobrát, amint más állat-ember teremtényekkel beszélget ránk ügyet sem vetve. Volt még ott madárkoponyájú szoknyás nőszemély is.

Caterina portréja a férjével szemközt állt. Talán velem van a baj, de ennél romantikusabb, és szebb gesztust még nem láttam, a végletekig meghatott az egész. Hieronymus Bosch paradicsomában éreztem magam, nem bántott már sem a szürke eső kint, sem a hideg szél. Létezik ez az összefonódás, és a két szobor közt állva belekerültem én is, bárhová fordultam, őket láttam, és valamiféle törődést-szeretetet-szerelmet éreztem. A felhasznált csont és kerámia olyan hideg és halott anyagok, de abban a pillanatban érzőbbek és élettel telibbek lettek bármi másnál. A fehér alapon futó kékes repedések a vénákat idézik, megmozdul tőle az anyag. Tényleg csodálatos az egész.

Végül a kiállítás mottója és néhány fotó: "Újalakokká vált testekről indít a lelkem szólani;/ isteneink! (hisz ez is mind általatok/lett), adjatok ihletet, és a világ eredő idejétől/végig, az én koromig legyetek vezetői dalomnak." (Ovidius: Átváltozások)