Bemerevedett idő

Feküdtem a csendesen zúgó semmiben, és a lelkemben lévő sötétség lágy karmozdulatokkal úszott körbe-körbe szemcsarnokom medencéjében, eltakarva az ablakon át beáramló fényt előlem, és a körülötte zúgó porszemeket. A por lassan ülepedett ernyedt mozdulatlanságomra és kétségbeesésemre. Nem válaszol. Nem reagál. Beképzelem. Elhiszem. Megváltoztatom a valóságom. Ahogyan oldódik bennem a nyugtató, úgy csap át hangom jajveszékelésből kiüresedett, tompa monológgá. Kis csomagot szorongatok, dühödten a szoba másik végébe hajítom, és élvezem ahogyan hangosan puffan a rózsaszín tapétán. Egy történet most talán véget ért.

Már megint éveket élek meg napok alatt. Az idő kínosan lassan dobol homlokomon, őrjít a ritmus. Kicsit hagyom elveszni magam ebben a végtelenben, lecsapom a biztosítékot az érzéseimről, megszakad az áramlásuk, és leülepedik a keserűség sejtecskéim mélyén, puha mohaként lepi be az endoplazmatikus retikulumok kanyarulatait.

Hetek telnek el némaságban.

Aztán halkan kavarodik fel a moha, fut a zöldje újra véráramomba, és csak állok percekig hosszan, bámulva azt a festményt, amely rákényszerített az emlékezésre. Akkor ott a latex és modellező paszta foltokat látva meghaltam és újjászülettem, megöltem ezáltal magamban valamit, amit szétkentem és fröcsköltem minden irányba. Könnyezni kezdtem, végül pedig megérkezett a felszabadító nyugalom is. Egy átbulizott éjszaka után igazán nem számítottam ilyesfajta szembesülésekre ezen a múzeumi tárlaton, de bármilyen szúró fájdalommal indult is, hálás vagyok, amiért ennyire intenzíven élhettem meg ezt az egészet. Bakos Rita alkotására bíztam a bennem gomolygó gyötrelmet, és ő kegyesen suhintott a fejemben lakozó lélek irányába, és szórta rám festékszóróival az áment.