Fakósárga ég, kék nap

A digitális halakat elvileg nem kell etetni, de a lehetőség adott, hogy gazdájuk úgy érezhesse, fontos valakiknek. A velux ablak az égboltra varázsolta az utcát, így most az aszfaltból csöpög az eső. Az egyetem már megint hosszú időre eltanácsolt a rajzolástól, ezért a mostani képet emiatt pont az egyetemnek címezném. Azoknak a hosszú és kínos időintervallumoknak, amíg csak egy dolog járt a fejemben, menekülni bárhova és bárhogyan, legszívesebben a sarokban guggolva kaparásztam volna a falat hörögve. Akkor a legnehezebb, amikor már több van az ember mögött, mint előtt.

A nap kék, és hideg, geometrikusan nem törődik sem veled, sem mással, a hófehér rügyekből pedig fekete virágok nyílnak. Az arcod eltorzul a szélben, megsokszorozódik, és a vonások eldeformálódnak, mire az út végére érsz, már senki sem fog felismerni, babaformáidat megülte a keserű cinizmus. Hiába tekint rád a szirmos jóisten, még az ő tekintetét sem találod, mikor magadra maradsz. Az emlőkből hulló kristályossá vált tejcseppek mutatják utad, miközben a háttérben zizegnek feketén a hegyek.

Az egeret csak az autocad házik miatt rajzoltam oda, mert örömömet leltem abban, hogy babarózsaszín kattintásokkal sokszorosítottam a felülnézeti fák képeit. A fakósárga égből indult ki az egész rajz, sárga eget akartam kék nappal.

A középtájon elhelyezkedő mell közepén éktelenkedő kék folt egy kisebb műhiba, ugyanis a kék akrilfesték műanyagkupakján lévő repedést mertem figyelmen kívül hagyni. Miután foggal nyitottam ki, a fél tubus tartalma a számban kötött ki, kisebb része a kezemen és a rajzon. Igencsak meglepett, egy ideig fel sem fogtam, hogy az a szokatlan anyag a számban mind a kék akrilfesték.