Houellebecq: Térkép és táj

Már 15-e óta vége a vizsgáimnak, minden pipa, minden elsőre, béke-öröm-boldogság. Volt idő kiolvasni végre Houellebecq Térkép és táj című könyvét. Jed Martinnal nagyon hamar együtt tudtam érezni, mert egy igen szimpatikus főszereplő (olvasói vélemények alapján mások is így találták). Fotográfiákat és festményeket képez le kicsit öntudatlanul, nincs tökéletesen tisztában azzal, hogy pontosan miért is csinálja ezt az egészet, nincs előre megfogalmazott és alaposan kitervelt művészeti recept a zsebében ahhoz, hogy átverjen mindenkit, miért is kéne őt elfogadni, mint művész. Ennek ellenére befut és szemtelenül híres lesz.

A térképekről készített fotói kapcsán annyit jegyez meg: A térkép érdekesebb, mint a táj. Szerintem az emberek tanulmányozása is sokszor érdekesebb, mint a megismerésük. A kötelező társas interakciókat leszámítva, hogy ne beszélgessünk végül a cirkónkkal, mint ahogyan azt Jed tette a regény végén (de állítása szerint a legrosszabb nem is ez volt, hanem az, hogy egyáltalán nem tartotta elképzelhetetlennek a cirkó válaszát) tulajdonképpen nincs szükségünk másokra. A leegyszerűsített képlet úgy működik, hogy az ember információkat gyűjt a külvilágtól, ezért cserébe elviseli a másik egyedet, vagy megkedveli, így a devianciáinak elviselése nem számít megterhelőnek. Manapság azonban bárhonnan megtudhatsz bármit, senkit sem kell cserébe megtűrnöd. A komplett életem legépelem ide, anélkül, hogy akár csak egyszer is szóba álltál volna velem, vagy végignézted volna, hogy az öledbe hányok egy rosszul végződő este után.

Szerencsére Houellebecq mások helyett is a világ képébe köp egy nagyot. "Óhatatlanul is arra kell gondolnom, hogy az emberek sokkal kevésbé különböznek egymástól, mint ahogyan azt ők maguk hiszik. Hogy túl sok a bonyodalom a társadalomban, túl sok a különbségtétel, a kategória... - Igen, valahogy szolgalelkű az egész."

Már amikor az első oldalon a Damien Hirst és és Jeff Koons felosztja a művészeti piacot témakör megjelent, tudtam, hogy szerelem lesz első látásra. "Hirstöt tulajdonképpen könnyű volt megragadni: brutálisnak, cinikusnak lehetett ábrázolni, olyan "szarok rátok abból a magasságból, ahová a pénzem röpített" típusnak, vagy akár lázadó művésznek (aki azért gazdag is)..."

Miután Jeff híres lett, mindenki azt akarta, hogy fesse meg a portréját. Ez egy másik kedvenc momentum, de én persze csak a magam nevében tudok nyilatkozni. Egyrészről jobbik esetben van épp elég személyes témám, ami várat magára időhiány miatt, másrészről nekem sincs kedvem bárki képét bámulni tizenhuszonórán keresztül, meg még ajándékba tanulmányozgatni is. Így is volt már egy arckép, amit félúton megbántam, mert az illető ennyit sem érdemelt volna, és kínkeserves volt befejezni. Más tészta a mostani kép, ugyanis Kata elég angyali arcot kapott. Ilyenkor jó érzés látni, ahogy vizuálisan is megjelenik az, hogy szívesen csináltad.

Az író beleírja magát is a történetbe, majd a végén nagyfokú kegyetlenséggel nyírja ki magát, és kutyáját is. A szétdobált húsdarabokat Jed csak fotón látja, és fogalma sincs arról, hogy azok Houellebecq maradványai, így egy Jackson Pollock festményhez hasonlítja őket, később kérdezve meg, hogy tulajdonképpen mit is ábrázol ez. Teljesen abszurd, hogy az írót a róla készített portré miatt ölik meg, de imádom, amiért még tetézte a dolgot azzal, hogy a maradványait végül egy gyermekkoporsóba tették, mert nem adott ki annyit, hogy legyen mit kitölteni a nagyobb méretűben. A humoromért bocsánat.

Búcsúképpen itt egy Pollock festmény mindenkinek: