Oldalak

2014. november 12., szerda

Klimt morgatása

Még egy nap és vége. Már alig vannak kint levelek a fákon, és ezt az űrt is csak az energiaitalszag tölti ki. Elcsípek néhány mondatot a katasztrófavédelmi szirénák morgatásáról, meg a grundokról, miközben neonsárga kijelölőbe fulladnak az utcák. Megölöm az összes közterületet. Azután ők ölnek meg engem.

Klimt életéről néztem filmet, és egészen megszerettem a karakterét. A róla olvasott  információk alapján valahogy ilyennek képzeltem, mint ember, de kevésbé nőcsábásznak. A szanaszéjjel repkedő skiccek voltak előttem, amelyekre a macskái vizelnek. "Olyan sikere van, amely jelen pillanatban leginkább a kudarchoz hasonlít." Hasonlóképpen szoktam ezeket megélni. Kudarcnak látom azt is, ami a közelében nincs annak, utána pedig közönyösen reagálok már a jó hírre, de azt már nem ünneplem meg különösebben, mert addigra kifárasztottam saját magamat is a rossz gondolatok által szervezett kis futóversenyemen. Ha nem sikerül legyőznöm őket, akkor az összes értékemet ennek a kudarcnak feleltetem meg, és egy utolsó földönfutó senkiként veszek el. Mint az a csiga, amit hazafelé láttunk, és a házfalra mászott felfelé. Másképpen kellene az égbe jutnunk.

Szinte hangosan feljajdultam, amikor megláttam a háttérben Franz Xaver Messerschmidt karakterfejeiből egyet. A szobrász a mendemondák szerint az 1770-es évektől kezdve pszichotikusnak minősül, paranoid skizofrén és innentől kezdve gyártja a későbbiekben "karakterfejek" cím alatt futó grimaszoló portrékat."Az eredetileg száz darabosra tervezett, az emberi típusokat bemutató sorozatból halála után hatvankilencet találtak meg műhelyében. (...) A kutatás a kortársak leírásai alapján feltételezi, hogy ~ portréi valójában önarcképek, s a művész a grimaszoló arckifejezéseknek mágikus erőt tulajdonított. A test és a lélek reakciói közötti összefüggéseket valló nézeteknek megfelelően úgy gondolta, hogy ezek segítségével tudja majd távol tartani az őt üldöző szellemeket, így például a rá irigykedő „arány szellemét”. " (http://artportal.hu/lexikon/klasszikusok/messerschmidt--franz-xaver)


A Belvedereben sétálva láttam először a szobrait, ahol kör alakban voltak elhelyezve egy kör alaprajzú szobában. Keringtél velük szemmagasságban, váltakoztak a torz fintorok. Először az ember megszeppen, ledöbben, azt hiszi, valami nagyon új, kortárs és szándékosan érthetetlen. Aztán ránéz a dátumra, még zavartabbá válik a helyzet, mert rájön, hogy ez őszinte, régi és nem valami modern szenzációhajhász polgárpukkasztás. Idegen és ijesztő, de minél tovább nézi, annál ismerősebbek, és közelebbiek. Mint amikor ráfókuszálsz valamilyen tárgyra. Eszedbe jut hirtelen egy emlék, egy érzés, ránézel egy grimaszra, és összekapcsolod a saját grimaszoddal, mert valamikor vágtál már te is hasonló képet, vagy gondolatban, vagy fizikailag is. Azért olyan csúnyák ezek a karakterfejek, mert túlságosan emberiek, és az emberek is pont ilyen rondák, amikor megfeledkeznek magukról.

Forrás: http://images3.cinema.de/imedia/2682/1902682,MqveFMRzikFV7Hc_8n63Uc1ipmVb1vLp9msrFhS3XaEtcAt
+Fsvlg6ONLfyZMTzjSXWrTFvr7eQHr2OVvq3ulg==.jpg
Franz Xaver Messerschmidt: A csőrös
Forrás: http://www.delarte.com/Beak2P6018588.jpg

2014. október 23., csütörtök

Kankalinsárga kankalinok nélkül

Mondogatjuk, mondogatjuk, aztán az összes kimondott dolog fogja magát, finoman felemelkedik, és felhőként kezd el körülöttünk keringeni. Úúú, létrehoztuk vele saját kis légkörünket, ahonnan néha kiválik valami öklömnyi darab, és a képünkbe csapódik, mint egy kerge és hangyás meteor, de ezt más nem látja és nem érzi. Sárga. Valahogy sárgának érzem ezt az egészet. Kankalinsárga kankalinok nélkül.

"Megint kinéztem az ablakon, és valahol a kékből vörösre váltó kereszt közelében megláttam egy feliratot: MOTEL. Ott a testek finomabb összehangoltságban fekszenek egymás mellett. Azaz basznak."

És így illesztek kapkodva hajókat a városi tájba, ha szépen megkérnek rá. (ezért a homályos, befejezetlen pontatlanság)






















Ezekből születik az apokalipszis minden egyes másodpercben:


2014. szeptember 28., vasárnap

BÉNASÁG, TÉRKŐSÉG, HULLÁMTÉRKÖVEK VAGYUNK

Az utóbbi pár napban módszeresen sok mindent kiirtottam magamból. Azért vagyunk olyan bénák, mert mindig ugyanazoktól a mumusoktól rettegünk, akik ugyanazokat az arcokat öltik, és annyira nem létezik az egészből semmi. Ugyanazokat a hullámokat futjuk végig újra, meg újra egyre vastagítva csak a vonalakat, egészen addig, amíg át nem lyukad ez a nyavalyás papírvilág. (HULLÁMTÉRKŐ ALAKJÁT FIGYELEM AHOGYAN TAPOSOM, Ó HOGY HULLÁMZIK A SZÉLE, FOLYAMATOSAN ÉS ABBA NEM HAGYNÁ A KIS ROHADÉK. UNALMASAN HULLÁMZÓ és bosszantó!) Be nem látnánk azokat az ismétlődéseket, amelyek szétkoptattak és kilyukasztottak már bennünket is. Felvesszük szépen ennek a vonalnak a mintáját, és szorgosan basszuk el vele az életünket. Inkább firkálnánk össze mindent, magunkat is, és lennénk nagyon rondák. Elismerve rondaságunkat, nem elrejtve egy szabályban.

Ezt a verset már hamarabb ide szerettem volna másolni, mert ajándékba kaptam, és meghatódtam rajta. Hatódjatok meg ti is.

Charles Bukowski:
a furcsák közt a legjobbak

ritkán látni őket
mert ahol tömeg van
ők ott
nincsenek.

a furcsa figurák, akik
kevesen vannak
de tőlük származik
az a kevés
jó festmény
az a kevés
jó szimfónia
az a kevés jó könyv
és egyéb mű.

a furcsák közt
a legjobbaktól
pedig talán
semmi.

ők
a saját maguk
festményei
a saját maguk
könyvei
a saját maguk
zenéje
a saját maguk
műve.

néha látni
vélem őket –
mondjuk
egy öregemberben
aki sajátos
testtartással
egy padon ül

vagy
az ellenkező irányban
haladó autóban
egy arcban

vagy
egy bolti eladófiú
vagy -lány
mozdulatában
ahogy a megvásárolt
árut pakolja
a szupermarketben
egy zacskóba.

vagy néha
olyasvalakiben
akivel
egy ideje
együtt élek –
amikor elkapok
a tekintetében
egy olyan villanást
amit azelőtt
sosem
láttam.

néha
hirtelen
tudatosul bennem
a létük
amikor felmerül
egy emlékkép
hónapokkal
vagy évekkel
azután
hogy elmentek.

emlékszem
egy ilyen
illetőre –
20 év körüli volt
és reggel 10-kor részeg
és egy repedt
New Orleans-i
tükörbe
bámult

ábrándozott
a világ falaival
szemközt.

mivé
lettem?

2014. szeptember 15., hétfő

Viszlát valóság, helló ZSELATIN

Hajnalban mosolygás meg egy telefon. Azért szeretem az ágyam az új helyen, mert ébredéskor így sosem tudom, hol vagyok. Így is nehéz volt visszaállni a saját ágyikóm rezgéseire, ozora után az első itthon töltött estémen felriadtam, csapkodtam és rugdostam a falat, és nem értettem, miért ilyen kemény a sátor oldala, majd beszélni kezdtem, mert természetesnek vettem, hogy mellettem fekszenek, ijesztőek voltak a merev és egyenes vonalak.

A rajz most megint gyengéden megsimogatta a lelkem, de előtte megölt, és kínozva vonszoltam csak magam tanácstalanul. Elcsitulni az esőben, és a bérletem hiányával. Szobafogság. Pár nap, és indulás vissza megtisztulni mindentől, de addig a feszült várakozás, és vibrálás.

Kézzelfoghatóan magamba markolok, miközben más kezét fogom meg, és ennek a tömény verziója zúdult rám ozorán is. A levegőben volt minden szerencsétlenségem, szemétségem, szeretetem, mint egy sűrű zselatinmassza, amitől bedugul az orrom, ha beszívom. Kicsit ijesztő, hogy még mindig a légutamban van az egész és kifejezetten a fejemben dől csak el, hogy kapok-e levegőt vagy sem. Lassan bontja le a szervezetem, fogyasztom, analizálom.

A Krisna-völgyi közegben ez gyorsabban erjedt, így jutott némi tiszta oxigén is az agyacskámba, de érdemes-e kitakarítani magadat magadból? Megmosni a vizet, vagy sterilizálni a mocskot, amivel elveszíti az egész a lényegét? Egyedül sétálok és beszélek, számokat, távolságokat, lombátmérőket sorolok a mérőszalag aljára tapadt bébi-meztelencsiga-hadnak. Szónoklatot tartok a valóságosnak tartott világ valószerűtlenségéről.

Mert mi létezik? A sötétség hajnali 4:00-kor, útban a templom felé. A körbeadott rózsa illata, a több, mint 2 órás közös táncolás, fáradtság, és a japa-zsákban összetekeredett japa-lánc. A 108 szem. Ennyi. Semmi más. Az internet, láthatatlan emberi kapcsolatok, szövevények, meg sem történt drámák, egyetem, elvárások, szakítsuk szét egymást és zabáljuk ki a belsejét, mert csak ember... mind kiüresedtek és értelmüket vesztették, ahogy a térköves út szegélyén gyalogoltam napi másfél órákat ide-oda.

Szóval vissza abba az idilli pillanatba, amikor bámultam a sátor szürke oldalát, és nem éreztem semmit. Ijedten és mégis kitörő lelkesedéssel vettem tudomásul, hogy létezik ilyesmi. Ki lehet törölni dolgokat pár óra leforgása alatt. Egyet bever és fordítva látod a világnézetedet. Üres mellkas, csillámlóra pucolt bordák, tiszta lépések. De rég volt már ez is. Most mással mázoltam össze. "tiszta. tiszta, mint a hó, amit összeszartál."



2014. július 22., kedd

Kékes emberölős

Ostobán bámulom a feltépett parkettákat. A sikolyokra mindig felkapom a fejem, nem bírom megszokni, pedig minden egyes szám elején újra felhangzanak. Ha fáj a bokám, akkor rágyalogolok még vagy 20 kilométert, és elmegyek bulizni is. Aztán hülye vigyorral lépkedek a csonkokon, néha a cipőre sandítva, hogy kívülről, vagy belülről érkezett-e a támadás, de a cipő ép. Minden transzformáció szellemi szinten történik. Az agyam és én magam vagyok a támadás. Fizikailag bontom magam, és ha nem tudom eldönteni, hogy merre, akkor mindig a lábam az első, ami felmondja a szolgálatot. A menekülés segédeszköze a béna, kopott csontokkal.

Sétálunk a temető mellett, ütemesen hadonászva a zenére. Az előbb még itt voltunk, és most meg már ott vagyunk. A nagy rácsodálkozások pillanata ez.
- Nézd, milyen hosszú a hajam!
- Nem, inkább az út az.

Először öltem meg álmomban valakit. Kaptam egy csúnya, fakó kék papucsot a portán, és azt mondták, hogy ezt valami halott rokontól szerezték, vigyázzak rá, fel kellett érte bontani a koporsót. Valami múzeumba léptem be, de festmények és képek helyett az érkezőkről készítettek fényképeket, ami nagyon bosszantott. Leültem én is egy asztalhoz, és grimaszoltam a portrén. Egy nő jött oda, akivel minden ok nélkül összeverekedtem, és csak az a feszítő izgalom volt a mellkasomban, az érzés, hogy addig kell ütnöm, amíg csak bírom, különben ő fog bántani engem. Az asztalokon és a falakon egyre szaporodtak az apró, élénkvörös foltok, ahogy a fejét odavágtam.

Tegnap este is ment a harc, csak ott egy részeg és szakadt nő volt, és undorodtam hozzáérni. Aztán szarba léptem a murvában botladozva, és senki rohadtul nem értett semmit sem. Bele fogok sétálni az esőbe. A rajz sem fog tudni sokáig itt tartani.

Addig is egy kellemes emlék... ahogy feküdtünk a parton egymás mellett, 5-6 órán keresztül, és a személyiség ezerarcúságáról beszélgettünk, aztán egy halott szitakötőt adogattunk egymásnak. Nem éreztem, hogy múlna az idő. Azon a betontömböm fekve végtelen és nyugodt volt minden. Csak a hangya erőszakolta a szitakötőtetemet. Mosolyogtunk a bennük lakozó szörnyetegekre, mert tudtuk, hogy azok sosem bántanák egymást. Az enyém jelenleg ott maradt egy bárszéken ülve, és morog ezzel a beszakadt állú kisherceggel. A homlokunkra ragasztottuk, hogy: "bazdmeg".


2014. július 9., szerda

A K A R A L Á B É K R Ó L

Ozorán eldöntöttem, hogy soha többé nem fogok beszélni. Lebontottam a nyelvtant, a kapcsolatokat, magamat, szépen lassan végigcsobogtam néhány vénámon, lepacsizva a mellettem úszó hemoglobinokkal, és annyira nevetségesen egyszerűnek és semmilyennek tűnt az egész, magától működő rendszernek, hogy tudtam, nincs értelme ezt megfogalmazni, vagy kifejezni, megy magától nélkülem és a szavaim nélkül is.

Megy minden magától.

Azóta csak beszélek. Újra megnevezem magamat, a helyet, ahol éppen vagyok, és feszülök olyan dolgokon, amelyeket nem tudok irányítani, csak szeretném azt hinni, hogy összeturkálhatom, és számít a kezem nyoma.Talán sosem fogok továbblépni erről a szintről, mert mindig erősebb lesz a kényszer, hogy a belém zúduló megfigyeléseket elmeséljem a fűrészporos tapétámnak. És nektek, mert ti vagytok a falaim és a korlátaim.

Ezért most megmagyarázom a karalábékat is. A szervezetből nőnek ki, pulzálnak, ugyanazon helyen szívva és küldve az energiát. Felfuvalkodott tartalékok, melyek a levegőbe emelik a reménytelenséget, hogy a magaslati levegőn kitisztuljon a fejed. Ám addigra a felemelkedés már felemésztett, és a talajt elveszítve ugyanolyan szerencsétlen leszel, mint Az ember tragédiájában az űrben tévelygő Ádám. Ott fent, sápadt képpel szellőztetjük aztán az eleganciánkat, egészen addig, míg a pudvás és csoffadt zöldségeinkkel és testünkkel együtt vissza nem zuhanunk a helyünkre.

"Láss most! Minden előtted megvolt nélküled: és minden mindörökké, a világ ámentelen végtelen."


2014. február 10., hétfő

Goya kísértetei

Filmvetítés a Púderben, kint üvöltő hideg, bent meleg árnyalatokban úszik a tömeg. Sapkákat és kabátokat dobálunk végig a székeken, és végigdobogunk még néhányszor a pincébe vezető lépcsősoron. Goyáról eddig mindig a sötét hangulatú, torz vigyorú rézkarcai ugrottak be, de sosem foglalkoztam komolyabban vele, vagy környezetével. Remek alkalom volt, hogy tágítsam ismereteimet, és jobban megérthessem azokat az idegen alakokat, hogy majd hetekkel később az írók boltjában hangosan örüljek iszonyatosan magamnak és mutogassak boldogan a festményeit tartalmazó albumot lapozgatva, mert már ismerősek az érzések, az a mag, amelyre az egész épült. Az előttem ülő két izgó-mozgó nagyszerelmes szerencsére hamar lelépett, így csodálatos rálátásom nyílt a vetítőre. Émelyítő pacsuliszag, amit tökéletes összhangba hoztam Lorenzo baráttal. Legjobb szereplő és legérdekesebb karakter.

Forrás: http://www.stellanonline.com/goya3x.jpg
Forrás: http://www.relewis.com/img/goya-aquellos.jpg

Búgó orrhangján visszafogottan beszél, de mindig azt érezzük, hogy jóval több van mögötte, ez az ember belül számtalanszor felrobbanhatott már, rendeződött át újra és újra a lelke más alakzatokban. A szakadék minden pontját bejárta, a végletekig kilendült, egészen a lefejezéséig. A leszűrt tanulság az, hogy csak porszemként maradhatunk emberek, mert a magasban, ahonnan sokan láthatnak, már túl erős a szél, és nagyobbak a kilengések is. Szép dolog lenne megváltani a világot, de sosem fog ez annyival működni, hogy ráhúzunk egy egységes lepedőt, aztán rá is fekszünk, ti meg tartsatok meg ameddig és ahogyan bírtok.
Goya számomra példakép-alapanyag, amiért végigdokumentálta korszakát, és a körülötte hemzsegő kísérteteket, láthatóvá téve az igazi arcunkat. Emberekként émelyítően sűrűn rétegződünk, zsúfolódunk egymásra, és párhuzamos világképeinkkel vagdaljuk egymást darabokra. Steril zacskókban ücsörgünk elválasztva, és kívülről egymáséit bökdössük. Belülről látunk egy elmosódott képet, és haloványan érzünk valami olyasmit is, hogy bántani akarnak, vagy rossz ez nekünk. Goya a siketségével zárta magára végleg a zacskója szájának nyílását.

forrás:http://www.sharewallpapers.org/d/399062-2/2007+Goyas+Ghost+002.jpg
Olyan jól éreztem magam, és annyi energiát szabadított el bennem, hogy az fizikailag fájt, mintha valami nagyon édes, geil bűnt követtem volna el éppen, de még a paradicsomból nem űztek volna ki, mert nem találtak meg, ezért megvilágosodva rohangálok és őrjöngök tovább. Szétáradt bennem mindenféle jóság, és vitte volna az egészet tovább, de csak magamat vihettem haza utána a hideg éjszakában, lelkesen szónokolva, hadonászva, amiért értékekkel töltöttek fel közvetlenül. Világított a mellkasom, a fény a bordáimnak ütközött, ettől bizseregtem.

púderes cappuccino

2014. február 3., hétfő

Rozsdából egy kicsi

Az ember azért megy kiállításokra, mert próbálkozik. Ahogyan a kockában lévő lyukakba próbáljuk a megfelelő formát illeszteni, majd belehajítani, úgy préseljük magunkat mi is a peremhez. Már az elején hamar kiderül, hogy jó helyre érkeztünk-e. Nehéz úgy ülni/állni ott, hogy nincs mondanivalód. Ez az elsődleges indikátor alkalmasságodra.

Rozsda Endrét régóta kerülgettem, mindig láttam valahol egy éppen aktuális kiállítását, amire éppen akkor nem tudtam elmenni. Most már csak mi ketten maradtunk, meg a családomtól kapott spontán ötlet, hogy nézzünk el valahová. Rozsda képei pedig pontosan olyanok, mint a lámpámon lógó kristályom, és az abban kaleidoszkópszerűen visszatükröződő könyvespolcom harsogó színű darabkái. Ugyanaz, csak más cafatokra tépve forog körben, ahogyan te is forogsz körbe.

Szeretem, ha egy tárlaton rajzokat is látni, mert az egy csupaszabb műfaj. Az olajfestékekkel vastagon megkent vásznak sokszor olyanok, mint a tökéletesen kisminkelt színészek. Bármit képesek megtévesztően jól eljátszani, és a saját életedről megfeledkezve bámulod csak a mozzanataikat. A ceruza inkább egy váz. Esendőbb, csontjain bukdácsol, és ha nem szereted őt kellőképpen, lehet, hogy rútnak találod majd őszinteségét. Rozsda rajzai is hasonlóképpen mosolyognak szégyenlősen. Tetszett, hogy a könnyedén felvitt és gyermekesnek látszó skiccek a legváratlanabb részeiken kezdenek el őrült részletességgel kibomlani, és feltárják a nagyon finom sraffokat és rovátkákat.

Az álom
(forrás: http://www.rozsda.com/spip.php?article118#3)
Akvárium
(forrás: http://www.varfok-galeria.hu/kiallitasok/varfok-terem-archiv/rozsda-endre:-rozsda-korai-papirmunkai--280)
Miközben a nekem legjobban tetsző festményt nézegettem, a mellettem álló teremőr nénike valami szívgyulladásról mesélt. Megható, amint ámulsz a vonalakon, közben a festmény kivilágítása reflektorszerűen megvilágít téged is, az arcodon lévő összes rángó izmocskáddal együtt, majd hirtelen fülön vág egy olyan szó, hogy "genny". Engem ennél a festménynél ért el ez a megvilágosodás:

Erzsébet sétája
(forrás: http://www.mng.hu/sajtoszoba/rozsda_press)

2014. január 26., vasárnap

Ars poeticám, és tiszta levegővétel vizsgaidőszak után

Apa álmomban azt mondta, hogy mindent megértett, és eljött az a pillanat is, hogy felfogja, mennyi mindent veszített el. Aztán ez finoman remegéssé módosult, ahogyan egy lépcsőház tetején próbáltam Annácskát elkapni, de csak miután két kézzel kaptam felé, tudatosult bennem igazán, hogy engem sem tart semmi. A holtponton mégis megállt a mozdulat, félig a levegőben. Kezeim a lábaira kulcsolódtak, és a gravitáció szerint a mélybe kellett volna csúsznunk, de mi csak levitáltunk. Emlékszem, hogy mielőtt a félelemtől behunytam volna a szemem, láttam, hogy minden lépcsőfok rikító színesre volt festve.

A vizsgaidőszakot gyönyörű eredményekkel zártam, finoman, és gyorsan. Gyomorideggel küszködve telt el, belehányva a szemetesembe, vergődve-nyomorogva, azt sem tudva, mihez kezdjek, aztán nagy örömködéssel minden jegy után. A 4-es statika olyan volt, mint egy meleg és szeretetteljes ölelés, lebontva a korlátaimat. Mantis, kedves radírsáskám valóban segített rajtam. Ezt az állapotot jobban vártam, mint a karácsonyt, mert a két félév közötti rövidebb csendtől reméltem a valódi kikapcsolódást.

Ez időközben eszement rohangálásba csapott át. Kiállításmegnyitók és tárlatok végtelen áradata, vittem szorgosan a kis papírfecniket, és jegyzeteltem a képcímeket, hogy a későbbiekben is megtalálhassam azokat a festményeket, amelyek akkor sikeresen megszólítottak. Ilyenkor magamévá akarom tenni az egész világot, megerőszakolni, és kiszívni, hogy aztán a millió gyönyörtől eltelve dőljek hátra, és sírjam el magam a feldolgozhatatlan szépsége miatt. A lelkesedés hatalmas, Szabitól kaptam egy A/5-ös méretű jegyzetfüzetet a könnyedebb skiccekhez, illetve a tájképek felé is kezdek rugalmasabbá válni. Belül csak ugrálok, és nem győzöm bevágni a fejem a fizikai kereteimbe, de még így sem bírom letörölni a mosolyt.

Allen Ginsbergtől megkérdezte a pszichológusa, hogy mire vágyik a szíve legmélyén, és mit akar valójában. Én azt hiszem, valami ilyesmit válaszolnék: képzőművészetet szeretnék mindkét orrlyukamon beszívni, megemészteni, kihányni, azzal telítődni. Béke, nyugalom, papír, alkotás. Csak én és az alkotás. A beszélő könyvek, a beszélgetés önmagammal, visszahúzodva tövig saját magamba. Aztán kiterjedni, és megosztani olyanokkal, akik hasonló folyamatokon haladva keresztül megfogják a kezem, és a szemükből látom, hogy értik. Erre vágyom valójában, minden egyes pillanatomban. 

Elérni, bizonyítani, és KIRAJZOLNI MAGAMBÓL A LELKEMET.
A teremtő előtt akarok elszámolni azzal, amit tudok, megmutatva neki, hogy volt értelme nekem adnia ezt a bőröcskébe csomagolt meglepetés-testet, ami csak egy katalizátor, hogy betöltsem vele a rendeltetésemet, kihasználva azokat az előnyöket és hátrányokat, amelyeket tőle kaptam.

Szeretnék rámosolyogni szívből azzal, amit ő adott, de hálából mindezt tökéletesebbre fejlesztve. Élni a lehetőséggel. Ez az én ars poeticám.

Utószóként pedig: nagyon meghatódtam, hogy egy olyan festőművész, akivel nem ismerjük egymást, a távolból mégis ezt írta az egyik képem alá:

"Antal Lux: Egyéni és különlegesek a színek!"

Receptre felírom magamnak, hogy ha rossz kedvem lesz, vagy elbizonytalanodom (ami tőlem sűrű mutatvány,pláne magammal szemben vagyok a leggonoszabb és legkritikusabb), majd újra és újra el kell olvasnom ezt a bejegyzésemet!

2014. január 6., hétfő

Szent Mantis és a statika

Szétkönyöklöd magad a lámpafényben, lassan épülsz lefelé a meleg és rezzenéstelen szobában. Áll a levegő, szertehullottak a papírok, ellepte a szobám padlóját, jégtáblákká váltak, rajtuk ugrálok napok óta. Utálom ezt a kisiskolás üzemmódot, az izgulást a holnap reggeli vizsga miatt, ezt az üresjáratot, várakozást.

Az apróbb feladatok úgy lapulnak az összehajtott oldalak közt, mint a széleshátú bogaracskák a kövek alatt. Felemeled, és szertefutnak, te meg csak ijedten hajítod el minél messzebbre az egészet. Eszembe jut az imádkozósáska a radíromon, amely végigkísérte az eddigi vizsgákat és zárthelyiket. Belé táplálom minden bizodalmam, szent mantisomnak kell felzabálnia és elpusztítania ezt az egész fertőt. Holnap háború lesz, de addig csak őrjöngök magamban, mert még nem látom sem az ellenség arcát, sem a fegyvereit.

"A tanulás megváltoztatja az embert, büszkeséget kelt benne. Ahhoz, hogy eljussunk az élet lényegéhez, erre is feltétlenül szükségünk van. Addig csak körülötte forgolódhatunk. Nagyokosnak hisszük magunkat, de minden apróságon fennakadunk. Túl sokat álmodozunk. Minden szó eltérít tőle. Egyre távolabb jutunk. Csak a szándék van, és a látszatok. Aki többre vágyik, annak másra van szüksége."

Az egyetem egy... "olyan kamra, amelyikre legalább háromszor is ráfordítják a kulcsot. KÖCSÖG VAN BENNE, AMENNYI CSAK KELL, DE A LEKVÁR AZ KEVÉS." /Céline: Utazás az éjszaka mélyére/

A pomelo is csak ideiglenes gyógyír volt. Szépen jön a kötelező alvás, ami sosem ment, a macskagyökér, és néhány könnyed mantra. Utazás az éjszaka mélyére. Hare Krisna.

Forrás: http://www.bubblews.com/assets/images/news/43153505_1378325931.jpg

2014. január 3., péntek

Szilveszter

Egy korty alkohol nélkül ugráltam át magam az új évbe, és röhögtem ki a rengeteg csokis nápolyit a fürdőkádban. Szabi a sarokban aludt, konfettitakaróját magára húzva, a folyosókon szilánkok és eperpálinka szag. Az utcán sétálva egy meztelen fenyőfával dobáltuk egymást, repkedett a fejünk felett, haszontalanságát az égbe kiáltva. A kombínón egy vörösbehajlóan-gyulladt szemű idegen osztogatta tanácsait, csigatestével folyt le az ülésről, miközben békésen magyarázta, hogy ne foglalkozzunk semmi ideiglenes kellemetlenséggel, csak örüljünk egymás létezésének.

Hazaérve anya pogácsáját tömtük magunkba, miközben lassan világosodott. A szobámban még mindig akadnak konfettik, mert az én konfettikirályom kirázta magát, és idefetrengett. Az egyik legszebb dolog azzal a biztos tudattal lefeküdni, hogy biztosan nem fogok másnaposan felkelni. Grapefruitlével koccintottam, és a világ egyik legboldogabb embere voltam. Megtagadni azt, ami beleivódott a társadalomba, és eldobni a szükségtelen és haszontalan dolgokat. Önfegyelem és gyakorlás, és rengeteg tea. Tea a kocsmákban, tea az asztalomon, tea a lelkemben, nyugtató teakeverék esténként.

Finoman kúszott el az elmúlt két nap, kezdenek belémrohadni a fejemben lévő virágok, évelők és egynyáriak gyülekeznek a dísznövényismeret vizsgára várva, hogy ott kihányhassam mindegyiküket. Örültem, hogy Pöcsimanó is felbukkant a szilveszteri forgatagban, a baráti ölelések mindig megemelik a lelkem. Megkapta a pasztellfestékes mámor maszkját, hogy eljárhassuk ezekkel a saját rituális táncunkat, sámánok legyünk a forgatagban, körülöttünk a laikusok értetlenkedő és bamba ábrázatától kísérve, cséphadaró mozdulatokkal nyitottuk meg az eget és földet. Hellóka 2014!

Forrás: www.tumblr.com



2013. december 26., csütörtök

Chagall

Egy apró elszólás annak, aki szó nélkül eljön velem mindig, ha múzeumokról van szó, még akkor is, amikor hasonló helyzetben én nem kísérem el őt bárhova. A Nemzeti Galériába lépve felismert engem a pénztáros lány, mosolyogva mondta, hogy én már úgyis járatos vagyok itt, nem mutatja meg, merre a ruhatár. Szabival kézenfogva nekivágtunk a sötét folyosóknak és Chagall képeinek. Kifordított nyakú kék bikák, szerelmes párok úsztak a levegőben. Chagall nem az esetem, de látni akartam, és betapasztani azt a fekete lyukat.

Az emberábrázolásai sokszor idegesítenek, egyszerűen nem értek egyet a vonallal, ami azt az unszimpatikus kézfejet határolja. Nem a gyermekrajz-szerű naív ábrázolásmód zavar. Nehéz megmagyarázni, mert ez inkább ahhoz hasonló, mint amikor valakivel tartózkodóbban viselkedünk, mert olyan vonásai vannak, amelyekhez rossz érzéseket kötöttünk. A kiálló állat párosítjuk tulajdonságokkal, és tudjuk, hogy nem ez az esetünk. Chagallt nem bírtam a lelkembe fogadni, hiába olvastam az önéletrajzot, és vettem szemügyre közelebbről is a képeit. Mégis akadtak kedvencek: például egységesen egy türkízben úszó festményt szemeltünk ki, rögtön a bejáratnál, amelyen a felesége Idát tartva ül az ablaknál. Az ablak erősen megdől jobbra, és kiröhögi a perspektívát, a párkány pedig visszatükrözi a kinti zöldet.

Bella és Ida az ablaknál (forrás: http://www.revendeurs.rmngp.fr/uploads/photos/8059/9391_xl.jpg)
A kék táj című festményen visszatér halott feleségének képe. Ami számomra különlegessé varázsolta ezt, az a nő távolba meredő tekintete volt, és a fejjel lefelé fordított arca. A legfinomabb módon érzékelteti, hogy már nincs velünk, neki mégis mennyire hiányzik, és ragaszkodik hozzá. A nő feje alatti virágfolyam olyan, mintha hajzuhatag volna. Említettem, hogy nem kedveltem Chagall vonalait, ellenben az általa megformázott virágcsokrokat, és elaprózott mégis elnagyolt növényi motívumokat nagyon. A kék az egyik kedvenc színe volt, úgy gondolta, a szeretetet jelképezi.

"A tisztaságot, a bűntől való mentesítést, megszabadulást szolgálja a kápárá (kapparot, jiddisül kapore) szertartása is. A kápárá úgy zajlik, hogy a férfiak általában egy fehér kakast, a nők egy fehér tyúkot megforgatnak néhányszor a fejük felett, és egy erre az alkalomra összeállított szöveget mondanak el. (...) más vélemény szerint az állat az embert, tehát önmagát helyettesíti, az ő bűnei, vétkei mintegy "átszállnak" a szárnyasra." (forrás: http://www.mazsihisz.hu/index.php?nid=5514 )

Kék táj (forrás: http://www.grandpalais.fr/sites/default/files/user_images/30/blue_landscape.jpg)
A kecskebak, mint tűzáldozat füstként próbál meg Istenhez közelebb kerülni, és meggyónni bűneit. Imádtam a lilába hajló lomkoronát, és a sárga eget széthasító vörös angyalt. A felesége arca talán ezen a képen a legbájosabb és legszebb.

Szentivánéji álom (Forrás: http://uploads2.wikipaintings.org/images/marc-chagall/midsummer-night-s-dream-1939.jpg)
Hazafelé rengeteget sétáltunk a szemerkélő esőben, és fel sem tűnt, hogy tiszta víz lett mindenem. A héven is csak nyugodtan ültem, nem motoszkált bennem semmi, hogy olvassak, vagy tegyek mindenáron valamit. A világegyetem lassú és hideg, de sikerült erről megfeledkezni. Egyszerűen hálás voltam ezért a szép napért.






2013. december 24., kedd

Allen Ginsberg és a vad teareklám

Végre eljutottam a Ludwig múzeumba az Allen Ginsberg és kortársai köré fonódó kiállításra. Allen Ginsberget nem lehet nem kedvelni. Az első terembe lépve fiatalkori portréja fogad, a falon mögötte Rimbaud képével, és Cézanne festményével. Cézanne aprólékosan kiszerkesztett festészeti technikáját igyekezett költészetében alkalmazni (akkoriban úgy tartották, hogy a kortárs irodalom vagy 40 évvel le van maradva a festészethez képest - montázs,kollázs-technika miatt elsősorban), Rimbaud életművét pedig bárki értékeli, aki csak messzebb került a megszokott gondolatmenetektől, kicsit olyasféleképpen, mint egy beavatási szertartás. Ő köszönt téged a kapuban, és tárja szélesre. Megadja a kezdő hangot.

Forrás: http://artnews.org/files/0000079000/0000078706.jpg/Allen_Ginsberg.jpg
A legcsúfabb csúf az maga a társadalom. A kiállításon mindenhol vetítővásznak lógtak, és interjúk, gondolatok, versfelolvasások, haldoklások, rajzok váltakoztak. Mindenki egyszerre mondta a magáét, látószögemből rögtön 3 vásznat is figyeltem egyszerre, mintha intravénásan kötöttek volna ezekre a különleges fogásokra. Ebből a kaotikus megnyilvánulási rohamból folyt össze és kristályosodott ki valami fogalom a beat-nemzedékről. Az átlagpolgár kinézetébe bújt különcökről, akik nem a tévét bámulva szopogatták altatóikat.

"Allen 39 éves volt azon a londoni nyáron, és rendeztek számára egy bulit, ahova a Beatlest is meghívták. John és Cynthia, valamint George és Patti késve érkeztek, és mire megjöttek, a költő teljesen meztelen volt - kivéve az alsónadrágját, amit a fején viselt -, és egy "Ne zavarjon!" hotelszoba tábla lógott a farkán.A Beatlesek maradtak egy ital erejéig, de világosan látszott, hogy aggódnak, nehogy valaki együtt fényképezze le őket Ginsberggel." /Barry Miles: Hippik/

Forrás: https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgW9C7FQ6AG1NtuCnvytmBtvF84ryECwbcpndiEwFvORGpkuk_ErAvaz0hpO_5qTepB1DqbB3W2g6OZCcMOcz7_wBTRiKaYI6ckEtGa_k2t47iLGkny9RQeteRmD5lG5OtM_ebd10V2SNA/s400/allen+ginsberg+naked.jpg
Egyik kedvencemből, a Napraforgó szutrából részlet:
"Szegény halott virág! mikor felejtetted el hogy virág vagy? mikor bámultad meg a bőrödet és mikor döntöttél úgy hogy te egy tehetetlen mocskos vén mozdony vagy? egy mozdony kísértete? a hajdan hatalmas őrült amerikai mozdony hazajáró lelke?
Soha nem voltál mozdony, Napraforgó, napraforgó voltál!
És te Mozdony, mozdony vagy, ezt jegyezd meg magadnak!
Na szóval fölkaptam a csontváznehéz napraforgót és az övembe tűztem mint valami jogart,
és prédikációt tartok a lelkemnek, és Jack lelkének is, és mindenkinek aki figyel rá,
- Mi nem a mi korom bőrünk vagyunk, mi nem vagyunk rettentő rideg poros kioltott képzeletű mozdonyok, mi mindannyian szépséges arany napraforgók vagyunk belül, áldottak vagyunk mi a mi magvainkban és testi beteljesülésünk aranyszőrű meztelenségében mely őrült fekete estélyi napraforgók alakját ölti napnyugtakor, hogy leselkedve lássuk az őrült mozdonyárny folyópart alkonya Frisco dombos pléhkonzerv estéjén végigült látomását."

Kérlek olvassátok és forgassátok az Üvöltést! Meztelenítsétek le agyvelőiteket, és keressétek meg a mohamedán angyalokat a bérházak tetején!

Jack Kerouac mellett már utaztam egy csodálatosat. Kimerevítette azt amit átélt, és hagyta, hogy jó barátként lebegjünk a levegőben, míg újra és újra elhangzanak a köztük lévő párbeszédek. A hátsó ülésen ülsz, amíg Neal Cassady rángatja a kormányt, és velük együtt röhögsz, csökkented költségeidet. Ők mentettek meg, nekik köszönhetően kezdtem újra hinni az élet szent körvonalában. 

Forrás: http://forward.com/workspace/assets/images/articles/ker-1953-for-web2.jpg

2013. december 18., szerda

Piros fák meg mangó

Az út mentén a fasor összes fájának törzse tűzpiros volt. Megálltam, hogy lefotózhassam ezt a csodát és a tájépítész kar minden majmának bebizonyíthassam, létezik ilyesmi, de akkor vettem észre, hogy minden cuccomat eldobáltam idefelé jövet. Az árokból röhögött a rózsaszín hátizsákom, mellette a rajzmappa és a kabátom. Az ezeket felszedegető hajléktalanoktól kértem vissza őket, majd rohangáltunk az út egyik oldaláról át a másikra a kocsik elől félreugrálva.

Hirtelen váltás, bárpult tetején sétálgatok, és magyarázom a kiszolgálónak, hogy a cafe latte-ban nincsen mangók, és én mangó nélkül kérném, ha lehetne, habár tetszik az okkersárga krémszerű állaga. 

Az utóbbi pár nap sűrű volt, egynyári és évelő virágkiültetést terveztem, kitűzési tervekről hazudoztam, temető parcellát mértem fel, sírokat fényképeztem, és költségvetést számoltam a salgótarjáni főtér egyik részére. Mindent csináltam, csak aludni nem aludtam, aztán élőhalottként hallucinálva bolyongtam a lakásban, lezuhanyoztam hajnali 6 felé, hogy magamhoz térjek, de minden csak rosszabb lett. 

Volt egy másik álmom is, ahol a házunktól nem messze bóklásztam a semmi felé tartva. Az alkonyatban észrevettem, nem messze világít egy vonatkocsi, így elindultam oda. 

"a felhők elfonnyadnak
és meghalnak
a nap narancs agyvelő
csendesen sóhajt
szigetté válik
s eltűnik" 
/Jim Morrison/

Útközben a sötétben kutyák támadtak rám, így eldobálva mindenemet (ezek szerint mostanában ingerenciám van a dolgaim eldobálására) mert velük nem tudtam volna felemelkedni, elrepültem. Az utóbbi években álmaimban egyre sűrűbben játszom el ezt a repülést, teljesen természetes adottságnak veszem. Később már csak szögesdrótos kerítésre kapaszkodtam fel, mert úgy gondoltam, hogy ott békén fog hagyni mindenki.

A végére még két kép:
- Pestszenterzsébeti temetőben talált szecessziós elemekkel teli sírkő, nem is értettem, hogyan került ide a sok művirág és semmi közé. 


- Évelő kiültetésem látványterve, elburjánzottak a meleg árnyalatok, és szétfolytak a térben.

2013. november 30., szombat

Első látogatás

"Eleget láttam. A látomás mindenütt előbukkant.
Eleget szereztem. A városok zsongása este és nappal és örökké.
Eleget tapasztaltam. Az élet ítéletei. Zsongások és Látomások!
Indulás az új érzés és az új zaj felé!"
/Arthur Rimbaud: Indulás/

Kicsúsztunk a látogatási időből, lehullottak már a falevelek, de beléphettünk. Megsüllyedtem a sárban, ahogy másztam egyre magasabbra. A tölgyfa telepítéssel együtt mosolyogtam ki az embermagasságú gyomtengerből. Elhaladtunk a szántóföldek mellett, és megláttuk a távolban lévő pasztelles mézeskalács házakat, a falut.

Azt hiszem a templom volt rám a legkomolyabb hatással. Az eddig látott és érzékelt nagyobb jelentőségű szakrális helyek közül itt lüktetett a legnagyobb várakozás és energia. A bejáratnál egy kismacska aludt, mi pedig levettük cipőinket, otthagyva az idevezető út sarát. Megcsapott a meleg és színes forgatag. Az oszlopokon felkúszó millió lótuszszirom-minta, és gyöngysorok. A vállamra ült valami, körbefonta a hátam, szakadozottá vált a mozgásom. Néha megfújtak egy kürtöt, mi pedig újra és újra körbefordultunk, hogy végigtapogathassunk mindent mohó szemeinkkel.

A nyugalom elképesztő méreteket öltött, és megkérdőjelezett minden mást. A lábnyoma mosolygott a homlokokon. Szerettem volna ennyire tudatos lenni, uralkodni magam felett. Éles volt a kontraszt a körülöttem hadonászó, kapálódzó kezek, és az itteni művészi mozdulatok közt.

Forrás: http://www.shreehindutemple.net/wp-content/media/2012/08/sri-krishna.jpg

2013. november 11., hétfő

Holdvilág

A héven hazafelé nosztalgiázol a melegebb őszi napok után, közben a regényben lévő főszereplő ráksaláta mérgezés miatt hányja össze a mosdót. Megcsap a vizeletszag, de csak a melléd ült hajléktalan az oka, rájössz, hogy már a duplapulcsi-kombóban is fázol, ezért holnap hármat veszel fel biztos ami biztos alapon. Láttál igazi halotti maszkokat (beleragadt szemöldök-szőrszálakkal), sétáltál egy jót a Kerepesi temetőben, intettél Munkácsynak, mosolyogtál Jókai szerénységén. Magunkon kívül nem éreztem egy lelket sem a közelben, szerintem már mindenki rég messze jár. Egyre barátibbnak tűnik a hamvak szétszórásának eljárása, mert furcsa dolog kövekhez kimászkálni, vagy porladó testeket tisztelni, amikor a belőle fakadó fűben fában van az igazi érték. Az a kőszobor vagy angyalka csak egy kedves felkiáltójel, hogy ne felejtsd el magát a lelket, de önmagában üres.

A regény főszereplője épp egy fügefához hasonlítja az életét. Minden egyes ág végén ülő kövér füge egy lehetséges kimenetel a jövőjére nézve, ő azonban nem bír választani, és a fa tövében ülve nézi, hogyan szottyad és feketedik meg szépen sorban az összes, és hullanak a lábai elé. Leszállok a hévről, és hazasietek, hogy fehér virágú évelőkiültetéseket tervezzek. Íme néhány Holdvilág-árokban készült kép szívmelengetőnek a mai esős napra. Nézzétek meg, a valódi arany ott ragyog fent a fák levelein ősszel. A trip elején lefejeltem egy homlokmagasságban lévő kidőlt törzset, mert a földön lévő pillás szélű bükkleveleket bámultam, és azokhoz beszéltem, emiatt a kirándulás java részét kellemesen végigszédültem.







2013. november 1., péntek

Csigolya tanulmányrajz

Ozorán a sátrunk egy vízelvezető árok szélén volt, így vicces görbületben hajlottunk a földre minden éjjel, alattunk a birkák pihenőhelyén megmaradt széna és ürülék. Egy galagonyafa magasodott fölénk, napokkal később tudtuk csak meg, hogy az egy sámánfa, mert a tövében csontmaradványok feküdtek, azokat őrzi. Feldíszítettük, a sátrunk bejáratánál gyöngyök és medálok lógtak róla lefelé. Az élet egyik legszebb dolga, ha nagyjából meg bírod már határozni a fákat. Ha a pontos fajt nem is mindig, de nem vagy elveszve a semmiben, tudod, hogy mit nézz a levelein, mit szeret, és kivel állsz szemben, milyen a személyisége.

"...első anyánk a Fa, amelyben kapaszkodtunk, amikor még az állatvilághoz tartoztunk. Emberré válásunk során elveszítettük ezt a kapcsolatot, és a szavannán találtuk magunkat. Árvák lettünk. Érdekes, hogy ez a megkapaszkodás a reflexeinkben mennyire megmaradt. Az orvostudomány Moro-reflexnek nevezi. Amikor az újszülött fölé hajolva az ember összecsapja a kezét, a baba kezével-lábával átkaroló mozdulatot tesz, mintha fára mászna. A már járni tudó gyerek is, ha megijed valamitől, gyorsan az anyjához fut és megkapaszkodik a lábában. Ilyen a tánc is, a közösségbe kapaszkodás rítusa. Amikor már nincs mibe kapaszkodni, akkor csak önmagunkba tudunk. De ha belül nincs mibe kapaszkodnunk, elveszítjük a lábunk alól a talajt" (Forrás: http://www.magyarhirlap.hu/ahogy_tetszik/a_samanfa_lombja.html#sthash.fIJv6o1z.dpuf)

Minden eltávozott lélek levélként ül a sámánfa tetején.

A mai rajzóra alkalmával kagylókat/csigákat/leveleket/csontmaradványokat figyeltünk meg. Végül a csigolyával találtuk meg egymást. Nem lehet nem észrevenni azt, hogy erő van ezekben a tárgyakban. Szinte tiszteletteljesen érsz hozzájuk. Kár, hogy a csigolyámat visszafelé menet a hátulról érkező zaj miatt ijedtemben elejtettem, és nagyot koppant a folyosón, de ezt félretéve valóban átérzek a magam módján mindent, amit kell. Az a csigolyadarab olyan volt, mint egy jó barát közelsége 3 órán keresztül. Melegséget ad és önbizalmat, nem a múltjával untat, hanem emlékeztet arra, hogy ő már megtette és bevégezte ami szükséges volt, és szintet lépett, a gazdája pedig már messze jár.

Szerencsére rajz közben sikerült kiesni magamból, ilyenkor a papírról felnézve mindig kell még pár perc, mire újra rá tudok fókuszálni arra az élethelyzetre, amiben éppen vagyok. (Flow) Mostanában ez erősebben szokott jelentkezni, rózsaszín árnyalatokat látok az úttesten, vagy összezavar, ha pirosat-zöldet-kéket látok egymás mellett erősen világítani. Emlékeztet arra, hogy a bkv zöld kapaszkodóin és padlóján is szétcsúszhat a máz, és megint meglátom azt a hatalmas fehér-tóruszforma áramlatot.


2013. október 1., kedd

Digitális tervgrafikák

Készen kapott kertalaprajzokat kellett digitálisan "kiszínezni", metszetet készíteni, majd látványterven megjeleníteni. Azt hiszem ez a feladat a lelket is kilopta belőlem, egy hét alatt tanultam meg magamtól használni a photoshopot és a sketch upot is, illetve digitális rajztáblával kombinálni az ott elkészülteket. Mindent sikerült időben leadni és megvalósítani, csak a mellkasom fáj még a mai napig, remélhetőleg a rossz tartás miatt, félúton pedig a kezem volt befáslizva.

Alaprajzok, monokróm és színes verzióban:


Metszetek:




3D látvány: