Klimt morgatása

Még egy nap és vége. Már alig vannak kint levelek a fákon, és ezt az űrt is csak az energiaitalszag tölti ki. Elcsípek néhány mondatot a katasztrófavédelmi szirénák morgatásáról, meg a grundokról, miközben neonsárga kijelölőbe fulladnak az utcák. Megölöm az összes közterületet. Azután ők ölnek meg engem.

Klimt életéről néztem filmet, és egészen megszerettem a karakterét. A róla olvasott  információk alapján valahogy ilyennek képzeltem, mint ember, de kevésbé nőcsábásznak. A szanaszéjjel repkedő skiccek voltak előttem, amelyekre a macskái vizelnek. "Olyan sikere van, amely jelen pillanatban leginkább a kudarchoz hasonlít." Hasonlóképpen szoktam ezeket megélni. Kudarcnak látom azt is, ami a közelében nincs annak, utána pedig közönyösen reagálok már a jó hírre, de azt már nem ünneplem meg különösebben, mert addigra kifárasztottam saját magamat is a rossz gondolatok által szervezett kis futóversenyemen. Ha nem sikerül legyőznöm őket, akkor az összes értékemet ennek a kudarcnak feleltetem meg, és egy utolsó földönfutó senkiként veszek el. Mint az a csiga, amit hazafelé láttunk, és a házfalra mászott felfelé. Másképpen kellene az égbe jutnunk.

Szinte hangosan feljajdultam, amikor megláttam a háttérben Franz Xaver Messerschmidt karakterfejeiből egyet. A szobrász a mendemondák szerint az 1770-es évektől kezdve pszichotikusnak minősül, paranoid skizofrén és innentől kezdve gyártja a későbbiekben "karakterfejek" cím alatt futó grimaszoló portrékat."Az eredetileg száz darabosra tervezett, az emberi típusokat bemutató sorozatból halála után hatvankilencet találtak meg műhelyében. (...) A kutatás a kortársak leírásai alapján feltételezi, hogy ~ portréi valójában önarcképek, s a művész a grimaszoló arckifejezéseknek mágikus erőt tulajdonított. A test és a lélek reakciói közötti összefüggéseket valló nézeteknek megfelelően úgy gondolta, hogy ezek segítségével tudja majd távol tartani az őt üldöző szellemeket, így például a rá irigykedő „arány szellemét”. " (http://artportal.hu/lexikon/klasszikusok/messerschmidt--franz-xaver)

A Belvedereben sétálva láttam először a szobrait, ahol kör alakban voltak elhelyezve egy kör alaprajzú szobában. Keringtél velük szemmagasságban, váltakoztak a torz fintorok. Először az ember megszeppen, ledöbben, azt hiszi, valami nagyon új, kortárs és szándékosan érthetetlen. Aztán ránéz a dátumra, még zavartabbá válik a helyzet, mert rájön, hogy ez őszinte, régi és nem valami modern szenzációhajhász polgárpukkasztás. Idegen és ijesztő, de minél tovább nézi, annál ismerősebbek, és közelebbiek. Mint amikor ráfókuszálsz valamilyen tárgyra. Eszedbe jut hirtelen egy emlék, egy érzés, ránézel egy grimaszra, és összekapcsolod a saját grimaszoddal, mert valamikor vágtál már te is hasonló képet, vagy gondolatban, vagy fizikailag is. Azért olyan csúnyák ezek a karakterfejek, mert túlságosan emberiek, és az emberek is pont ilyen rondák, amikor megfeledkeznek magukról.

Forrás: http://images3.cinema.de/imedia/2682/1902682,MqveFMRzikFV7Hc_8n63Uc1ipmVb1vLp9msrFhS3XaEtcAt
+Fsvlg6ONLfyZMTzjSXWrTFvr7eQHr2OVvq3ulg==.jpg

Franz Xaver Messerschmidt: A csőrös
Forrás: http://www.delarte.com/Beak2P6018588.jpg

Bécsi mamutkodás

Bécsben lila volt a megálló, és így kicsivel karácsony után még lökdösődtek az emberek, de a mozgólépcsők is lassabban mozognak, nem zavar, ha a Belvederenél tomboló szél kifújja a tust folyóként a szemöldököd felé, mert a reggelidet a legmélyebb nyugalomban töltötted, lekváros fánkot eszegetve, és amikor a lépcsőn lefelé lépkedtem, csak a komoly zene töltött be mindent, egyszerűen olyan idill, amit azóta sem éreztem. Így szeretnék élni, ha nem is örökké, de gyakran, és mindig szeretném értékelni. Aztán Péterékkel megtárgyaltuk Schielét, kortárs művészeteket, otthont, U-Bahnt. Keverednek a napok, így az események keltette érzésekre hagyatkozom.

Darufejű mamut és a cigit már végre eldobó Szabolcs:

Dodóval (:

Szabi és a szfinxek:

Hippilelkületű érzékeny gyermek a hadtörténeti múzeumban, ahol kagylókkal borított tengeralattjáró maradványokra hörög és hajómakettekre morog.

Belvedere boszkéi közt rohangáltam lefotózva az eldeformálódott vadgesztenyéket. Sokkal érdekesebbek voltak így, mert a lomb miatt ősszel nem láthattam a csomókat az agyonmetszett ágaikon. Schiele 4 fa című képén szintén vadgesztenyék szerepelnek, a háttérben az eget csíkokra szeldelő ívekben szinte kimagasodik a göcsörtösre felkent fehér festék. Erre kerültek finoman a naplementére jellemző meleg árnyalatok, néhol csak a fehér festékdarabok tetejére egészen apróak. Ettől olyan, mintha az egész szikrázna. Schiele képei körül repkedő dögszag és a csontokra tapadó piszkos bőr hirtelen nagyon távolivá válik. A kép a vastag festéktől tisztult csak meg igazán, és a lecsupaszodott középső fácska is csak nagyon lágyan böki meg az eget.

Végül pedig rengeteg Klimt képhez is volt szerencsénk. Kisebb kihagyás után szerettem bele mostanság újra a festményeibe, és hihetetlen volt végre élőben is vetni néhány pillantást a féligkész vásznakra. A csókról most nem beszélnék, azt világszenzációként állta mindenki körül. Az egyik legnagyobb rácsodálkozásom az Ádám és Éva című kép kapcsán ért, mert maguk az arcok nem tetszettek, és Éva leginkább a magyar népmesék terjedelmes fenékkel rendelkező, tányérképű széplánykáit juttatta eszembe, elrajzolt, alacsony homlokkal és felettébb bárgyú képpel, így meg sem lepődünk az Ádám arcán elfacsarodó barnás szomorúságtól. Mindezek ellenére Éva bőre elvarázsolt. Klimt ha az arcára nem is áldozott annyit, a combjaival csodát művelt. Sajnos muszáj élőben látni a festményt ahhoz, hogy észrevegyük, egyik reprodukció és pici méret sem adja át igazán, de az egymásba hajló sárgás, világoskék és rózsaszín apró ecsetvonások a bőr színe mellett gyöngyházba hajlóan ragyognak. A térdén átfut rózsaszínesbe, majd az árnyékot vető alsó lábszáron kékes tónusokat vesz fel.