Oldalak

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nemzeti galéria. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nemzeti galéria. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. február 3., hétfő

Rozsdából egy kicsi

Az ember azért megy kiállításokra, mert próbálkozik. Ahogyan a kockában lévő lyukakba próbáljuk a megfelelő formát illeszteni, majd belehajítani, úgy préseljük magunkat mi is a peremhez. Már az elején hamar kiderül, hogy jó helyre érkeztünk-e. Nehéz úgy ülni/állni ott, hogy nincs mondanivalód. Ez az elsődleges indikátor alkalmasságodra.

Rozsda Endrét régóta kerülgettem, mindig láttam valahol egy éppen aktuális kiállítását, amire éppen akkor nem tudtam elmenni. Most már csak mi ketten maradtunk, meg a családomtól kapott spontán ötlet, hogy nézzünk el valahová. Rozsda képei pedig pontosan olyanok, mint a lámpámon lógó kristályom, és az abban kaleidoszkópszerűen visszatükröződő könyvespolcom harsogó színű darabkái. Ugyanaz, csak más cafatokra tépve forog körben, ahogyan te is forogsz körbe.

Szeretem, ha egy tárlaton rajzokat is látni, mert az egy csupaszabb műfaj. Az olajfestékekkel vastagon megkent vásznak sokszor olyanok, mint a tökéletesen kisminkelt színészek. Bármit képesek megtévesztően jól eljátszani, és a saját életedről megfeledkezve bámulod csak a mozzanataikat. A ceruza inkább egy váz. Esendőbb, csontjain bukdácsol, és ha nem szereted őt kellőképpen, lehet, hogy rútnak találod majd őszinteségét. Rozsda rajzai is hasonlóképpen mosolyognak szégyenlősen. Tetszett, hogy a könnyedén felvitt és gyermekesnek látszó skiccek a legváratlanabb részeiken kezdenek el őrült részletességgel kibomlani, és feltárják a nagyon finom sraffokat és rovátkákat.

Az álom
(forrás: http://www.rozsda.com/spip.php?article118#3)
Akvárium
(forrás: http://www.varfok-galeria.hu/kiallitasok/varfok-terem-archiv/rozsda-endre:-rozsda-korai-papirmunkai--280)
Miközben a nekem legjobban tetsző festményt nézegettem, a mellettem álló teremőr nénike valami szívgyulladásról mesélt. Megható, amint ámulsz a vonalakon, közben a festmény kivilágítása reflektorszerűen megvilágít téged is, az arcodon lévő összes rángó izmocskáddal együtt, majd hirtelen fülön vág egy olyan szó, hogy "genny". Engem ennél a festménynél ért el ez a megvilágosodás:

Erzsébet sétája
(forrás: http://www.mng.hu/sajtoszoba/rozsda_press)

2013. december 26., csütörtök

Chagall

Egy apró elszólás annak, aki szó nélkül eljön velem mindig, ha múzeumokról van szó, még akkor is, amikor hasonló helyzetben én nem kísérem el őt bárhova. A Nemzeti Galériába lépve felismert engem a pénztáros lány, mosolyogva mondta, hogy én már úgyis járatos vagyok itt, nem mutatja meg, merre a ruhatár. Szabival kézenfogva nekivágtunk a sötét folyosóknak és Chagall képeinek. Kifordított nyakú kék bikák, szerelmes párok úsztak a levegőben. Chagall nem az esetem, de látni akartam, és betapasztani azt a fekete lyukat.

Az emberábrázolásai sokszor idegesítenek, egyszerűen nem értek egyet a vonallal, ami azt az unszimpatikus kézfejet határolja. Nem a gyermekrajz-szerű naív ábrázolásmód zavar. Nehéz megmagyarázni, mert ez inkább ahhoz hasonló, mint amikor valakivel tartózkodóbban viselkedünk, mert olyan vonásai vannak, amelyekhez rossz érzéseket kötöttünk. A kiálló állat párosítjuk tulajdonságokkal, és tudjuk, hogy nem ez az esetünk. Chagallt nem bírtam a lelkembe fogadni, hiába olvastam az önéletrajzot, és vettem szemügyre közelebbről is a képeit. Mégis akadtak kedvencek: például egységesen egy türkízben úszó festményt szemeltünk ki, rögtön a bejáratnál, amelyen a felesége Idát tartva ül az ablaknál. Az ablak erősen megdől jobbra, és kiröhögi a perspektívát, a párkány pedig visszatükrözi a kinti zöldet.

Bella és Ida az ablaknál (forrás: http://www.revendeurs.rmngp.fr/uploads/photos/8059/9391_xl.jpg)
A kék táj című festményen visszatér halott feleségének képe. Ami számomra különlegessé varázsolta ezt, az a nő távolba meredő tekintete volt, és a fejjel lefelé fordított arca. A legfinomabb módon érzékelteti, hogy már nincs velünk, neki mégis mennyire hiányzik, és ragaszkodik hozzá. A nő feje alatti virágfolyam olyan, mintha hajzuhatag volna. Említettem, hogy nem kedveltem Chagall vonalait, ellenben az általa megformázott virágcsokrokat, és elaprózott mégis elnagyolt növényi motívumokat nagyon. A kék az egyik kedvenc színe volt, úgy gondolta, a szeretetet jelképezi.

"A tisztaságot, a bűntől való mentesítést, megszabadulást szolgálja a kápárá (kapparot, jiddisül kapore) szertartása is. A kápárá úgy zajlik, hogy a férfiak általában egy fehér kakast, a nők egy fehér tyúkot megforgatnak néhányszor a fejük felett, és egy erre az alkalomra összeállított szöveget mondanak el. (...) más vélemény szerint az állat az embert, tehát önmagát helyettesíti, az ő bűnei, vétkei mintegy "átszállnak" a szárnyasra." (forrás: http://www.mazsihisz.hu/index.php?nid=5514 )

Kék táj (forrás: http://www.grandpalais.fr/sites/default/files/user_images/30/blue_landscape.jpg)
A kecskebak, mint tűzáldozat füstként próbál meg Istenhez közelebb kerülni, és meggyónni bűneit. Imádtam a lilába hajló lomkoronát, és a sárga eget széthasító vörös angyalt. A felesége arca talán ezen a képen a legbájosabb és legszebb.

Szentivánéji álom (Forrás: http://uploads2.wikipaintings.org/images/marc-chagall/midsummer-night-s-dream-1939.jpg)
Hazafelé rengeteget sétáltunk a szemerkélő esőben, és fel sem tűnt, hogy tiszta víz lett mindenem. A héven is csak nyugodtan ültem, nem motoszkált bennem semmi, hogy olvassak, vagy tegyek mindenáron valamit. A világegyetem lassú és hideg, de sikerült erről megfeledkezni. Egyszerűen hálás voltam ezért a szép napért.