Viszlát valóság, helló ZSELATIN

Hajnalban mosolygás meg egy telefon. Azért szeretem az ágyam az új helyen, mert ébredéskor így sosem tudom, hol vagyok. Így is nehéz volt visszaállni a saját ágyikóm rezgéseire, ozora után az első itthon töltött estémen felriadtam, csapkodtam és rugdostam a falat, és nem értettem, miért ilyen kemény a sátor oldala, majd beszélni kezdtem, mert természetesnek vettem, hogy mellettem fekszenek, ijesztőek voltak a merev és egyenes vonalak.

A rajz most megint gyengéden megsimogatta a lelkem, de előtte megölt, és kínozva vonszoltam csak magam tanácstalanul. Elcsitulni az esőben, és a bérletem hiányával. Szobafogság. Pár nap, és indulás vissza megtisztulni mindentől, de addig a feszült várakozás, és vibrálás.

Kézzelfoghatóan magamba markolok, miközben más kezét fogom meg, és ennek a tömény verziója zúdult rám ozorán is. A levegőben volt minden szerencsétlenségem, szemétségem, szeretetem, mint egy sűrű zselatinmassza, amitől bedugul az orrom, ha beszívom. Kicsit ijesztő, hogy még mindig a légutamban van az egész és kifejezetten a fejemben dől csak el, hogy kapok-e levegőt vagy sem. Lassan bontja le a szervezetem, fogyasztom, analizálom.

A Krisna-völgyi közegben ez gyorsabban erjedt, így jutott némi tiszta oxigén is az agyacskámba, de érdemes-e kitakarítani magadat magadból? Megmosni a vizet, vagy sterilizálni a mocskot, amivel elveszíti az egész a lényegét? Egyedül sétálok és beszélek, számokat, távolságokat, lombátmérőket sorolok a mérőszalag aljára tapadt bébi-meztelencsiga-hadnak. Szónoklatot tartok a valóságosnak tartott világ valószerűtlenségéről.

Mert mi létezik? A sötétség hajnali 4:00-kor, útban a templom felé. A körbeadott rózsa illata, a több, mint 2 órás közös táncolás, fáradtság, és a japa-zsákban összetekeredett japa-lánc. A 108 szem. Ennyi. Semmi más. Az internet, láthatatlan emberi kapcsolatok, szövevények, meg sem történt drámák, egyetem, elvárások, szakítsuk szét egymást és zabáljuk ki a belsejét, mert csak ember... mind kiüresedtek és értelmüket vesztették, ahogy a térköves út szegélyén gyalogoltam napi másfél órákat ide-oda.

Szóval vissza abba az idilli pillanatba, amikor bámultam a sátor szürke oldalát, és nem éreztem semmit. Ijedten és mégis kitörő lelkesedéssel vettem tudomásul, hogy létezik ilyesmi. Ki lehet törölni dolgokat pár óra leforgása alatt. Egyet bever és fordítva látod a világnézetedet. Üres mellkas, csillámlóra pucolt bordák, tiszta lépések. De rég volt már ez is. Most mással mázoltam össze. "tiszta. tiszta, mint a hó, amit összeszartál."

A K A R A L Á B É K R Ó L

Ozorán eldöntöttem, hogy soha többé nem fogok beszélni. Lebontottam a nyelvtant, a kapcsolatokat, magamat, szépen lassan végigcsobogtam néhány vénámon, lepacsizva a mellettem úszó hemoglobinokkal, és annyira nevetségesen egyszerűnek és semmilyennek tűnt az egész, magától működő rendszernek, hogy tudtam, nincs értelme ezt megfogalmazni, vagy kifejezni, megy magától nélkülem és a szavaim nélkül is.

Megy minden magától.

Azóta csak beszélek. Újra megnevezem magamat, a helyet, ahol éppen vagyok, és feszülök olyan dolgokon, amelyeket nem tudok irányítani, csak szeretném azt hinni, hogy összeturkálhatom, és számít a kezem nyoma.Talán sosem fogok továbblépni erről a szintről, mert mindig erősebb lesz a kényszer, hogy a belém zúduló megfigyeléseket elmeséljem a fűrészporos tapétámnak. És nektek, mert ti vagytok a falaim és a korlátaim.

Ezért most megmagyarázom a karalábékat is. A szervezetből nőnek ki, pulzálnak, ugyanazon helyen szívva és küldve az energiát. Felfuvalkodott tartalékok, melyek a levegőbe emelik a reménytelenséget, hogy a magaslati levegőn kitisztuljon a fejed. Ám addigra a felemelkedés már felemésztett, és a talajt elveszítve ugyanolyan szerencsétlen leszel, mint Az ember tragédiájában az űrben tévelygő Ádám. Ott fent, sápadt képpel szellőztetjük aztán az eleganciánkat, egészen addig, míg a pudvás és csoffadt zöldségeinkkel és testünkkel együtt vissza nem zuhanunk a helyünkre.

"Láss most! Minden előtted megvolt nélküled: és minden mindörökké, a világ ámentelen végtelen."

Ozora rajzban

Ezen a képen szeretném valahogyan megörökíteni az ozorához kapcsolódó élményeimet. Szinte lehetetlen vállalkozás, mert a harmadik dimenzióban meg van kötve némileg a kezünk, nincs annyi csodálatosan színes és gyönyörű lehetőség, mint a negyedikben, így a negyediket a harmadikban ábrázolva erős a torzulás.

Az a néhány erőteljesebb zöld, mosolygó és nevetgélő fűcsomó, a kristályok, és a fák, kékes fényben. A fejjel lefelé, gyökerükkel az ég felé mutató fákat láttam növekedni, miközben semmit sem változtattak magukon. Csodálatos szabályosság és geometria uralt mindent, fraktálszerűen imbolygó ágakkal, levelekkel. Az egész völgy attól zengett, hogy "o-zo-rá", mindenhonnan ez visszhangzott, minket pedig a hideg rázott a gyönyörűségtől, és hogy összetartozunk. Az újszülött szemével pásztáztunk mindent körbe, és mozgott bennünk a megnyitó összes dallama.

Alattam hatalmas űrt éreztem, mintha maga a föld csak egy vékony hártya lenne ami tart. Már tavalyról ismerős volt ez. Gúlaszerűen áramlik az energia lentről, a gáttól felfelé. Akkor a tűz körül éreztem ezt, miközben a fák hófehéren izzottak.

Az összes csillag kékben-pirosban-zöldben mozdult el, és hatszögletű formákba rendeződtek, mint egy mesés kristályháló a föld körül. A völgybe tartva egymás kezét fogva szökdécseltünk lefelé, Brigi haján játszott a fény, Szabi mosolygott. A fényekkel együtt ugrándoztunk, mint egy gigantikus mászókatéren, végül a tűzrakáshoz érve születtünk újjá. Brigi haja is hófehér volt, az emberek pedig könnyed árnyakként siklottak jobbra-balra, mint a színházi díszlet, amelyet oldalirányt letessékelnek a porondról, mert új jelenet következik. Egyenlőre ennyi, félkészen hagyom most ezt az utazást is, mivel a rajz is félkész. A többi színnel együtt érkezik majd a többi érzés is. 

Ludovico Einaudi szólt, miközben életem első univerzumát szilárdítottam meg akrillal. Annyira szép volt, hogy az már fájdalmat okozott, és kínzott. Van Gogh járt az eszemben, és amiről Ozorán beszéltünk. Keveseknek adatott meg az, hogy a világot a teljes valóságában láthassák, pedig nem lehetetlen.

Egy álom a sok közül

Ozorához hasonló helyen bolyongtam, sátrat vertem rózsaszín lufiszerű anyagból, majd átkeltem egy hídon, hatalmas folyó felett, hogy körbenézzek a völgyben. Ott lelassult az idő, nehezen ment a haladás, időközben elaludtam néhol, majd az orromat tapogatva rájöttem, hogy eltűnt az egyik orrkarikám. Később észrevettem, hogy nem tűnt el, csak befordult. Borostyánba ragadt bogarakat fogdostam a félhomályban, majd észrevettem, hogy fúj a szél, és ez rádöbbentett, hogy a sátrat nem rögzítettük adott helyére.Semmi cövek, semmi kötél, így nagy kövekre kezdtem gondolni, meg arra, hogy ilyenek bizony nincsenek a környéken sehol.

Mire újra folyóhoz értem, a híd eltűnt, és többedmagammal bámultuk vágyakozón a túlpartot, majd hirtelen észrevettük, hogy víz sincs már a mederben, csak hófehér murva. Az ég beborult, én pedig mezítláb futottam át a kiszáradt mederben, és istennek gondoltam magamat, mert nem is éreztem a murva szúrásait, böködését, csak úgy suhantam rettentő gyorsasággal. Sötétzöld növényzet, nedvesség. Kordonnal elválasztott területek közt bolyongtam, nem találtam már a sátram, az emberek mindent leválasztottak kordonokkal, és megmondták, hová szabad menni, és hová nem. Elkezdtem mászni a határokon túlra, és leültem a barátaimhoz a földre, bámulva az eget, és a túlpartot, ahonnan érkeztünk.

Ozora 2011 - Hajnali 5 felé