Viszlát valóság, helló ZSELATIN

Hajnalban mosolygás meg egy telefon. Azért szeretem az ágyam az új helyen, mert ébredéskor így sosem tudom, hol vagyok. Így is nehéz volt visszaállni a saját ágyikóm rezgéseire, ozora után az első itthon töltött estémen felriadtam, csapkodtam és rugdostam a falat, és nem értettem, miért ilyen kemény a sátor oldala, majd beszélni kezdtem, mert természetesnek vettem, hogy mellettem fekszenek, ijesztőek voltak a merev és egyenes vonalak.

A rajz most megint gyengéden megsimogatta a lelkem, de előtte megölt, és kínozva vonszoltam csak magam tanácstalanul. Elcsitulni az esőben, és a bérletem hiányával. Szobafogság. Pár nap, és indulás vissza megtisztulni mindentől, de addig a feszült várakozás, és vibrálás.

Kézzelfoghatóan magamba markolok, miközben más kezét fogom meg, és ennek a tömény verziója zúdult rám ozorán is. A levegőben volt minden szerencsétlenségem, szemétségem, szeretetem, mint egy sűrű zselatinmassza, amitől bedugul az orrom, ha beszívom. Kicsit ijesztő, hogy még mindig a légutamban van az egész és kifejezetten a fejemben dől csak el, hogy kapok-e levegőt vagy sem. Lassan bontja le a szervezetem, fogyasztom, analizálom.

A Krisna-völgyi közegben ez gyorsabban erjedt, így jutott némi tiszta oxigén is az agyacskámba, de érdemes-e kitakarítani magadat magadból? Megmosni a vizet, vagy sterilizálni a mocskot, amivel elveszíti az egész a lényegét? Egyedül sétálok és beszélek, számokat, távolságokat, lombátmérőket sorolok a mérőszalag aljára tapadt bébi-meztelencsiga-hadnak. Szónoklatot tartok a valóságosnak tartott világ valószerűtlenségéről.

Mert mi létezik? A sötétség hajnali 4:00-kor, útban a templom felé. A körbeadott rózsa illata, a több, mint 2 órás közös táncolás, fáradtság, és a japa-zsákban összetekeredett japa-lánc. A 108 szem. Ennyi. Semmi más. Az internet, láthatatlan emberi kapcsolatok, szövevények, meg sem történt drámák, egyetem, elvárások, szakítsuk szét egymást és zabáljuk ki a belsejét, mert csak ember... mind kiüresedtek és értelmüket vesztették, ahogy a térköves út szegélyén gyalogoltam napi másfél órákat ide-oda.

Szóval vissza abba az idilli pillanatba, amikor bámultam a sátor szürke oldalát, és nem éreztem semmit. Ijedten és mégis kitörő lelkesedéssel vettem tudomásul, hogy létezik ilyesmi. Ki lehet törölni dolgokat pár óra leforgása alatt. Egyet bever és fordítva látod a világnézetedet. Üres mellkas, csillámlóra pucolt bordák, tiszta lépések. De rég volt már ez is. Most mással mázoltam össze. "tiszta. tiszta, mint a hó, amit összeszartál."