A K A R A L Á B É K R Ó L

Ozorán eldöntöttem, hogy soha többé nem fogok beszélni. Lebontottam a nyelvtant, a kapcsolatokat, magamat, szépen lassan végigcsobogtam néhány vénámon, lepacsizva a mellettem úszó hemoglobinokkal, és annyira nevetségesen egyszerűnek és semmilyennek tűnt az egész, magától működő rendszernek, hogy tudtam, nincs értelme ezt megfogalmazni, vagy kifejezni, megy magától nélkülem és a szavaim nélkül is.

Megy minden magától.

Azóta csak beszélek. Újra megnevezem magamat, a helyet, ahol éppen vagyok, és feszülök olyan dolgokon, amelyeket nem tudok irányítani, csak szeretném azt hinni, hogy összeturkálhatom, és számít a kezem nyoma.Talán sosem fogok továbblépni erről a szintről, mert mindig erősebb lesz a kényszer, hogy a belém zúduló megfigyeléseket elmeséljem a fűrészporos tapétámnak. És nektek, mert ti vagytok a falaim és a korlátaim.

Ezért most megmagyarázom a karalábékat is. A szervezetből nőnek ki, pulzálnak, ugyanazon helyen szívva és küldve az energiát. Felfuvalkodott tartalékok, melyek a levegőbe emelik a reménytelenséget, hogy a magaslati levegőn kitisztuljon a fejed. Ám addigra a felemelkedés már felemésztett, és a talajt elveszítve ugyanolyan szerencsétlen leszel, mint Az ember tragédiájában az űrben tévelygő Ádám. Ott fent, sápadt képpel szellőztetjük aztán az eleganciánkat, egészen addig, míg a pudvás és csoffadt zöldségeinkkel és testünkkel együtt vissza nem zuhanunk a helyünkre.

"Láss most! Minden előtted megvolt nélküled: és minden mindörökké, a világ ámentelen végtelen."