A K A R A L Á B É K R Ó L

Ozorán eldöntöttem, hogy soha többé nem fogok beszélni. Lebontottam a nyelvtant, a kapcsolatokat, magamat, szépen lassan végigcsobogtam néhány vénámon, lepacsizva a mellettem úszó hemoglobinokkal, és annyira nevetségesen egyszerűnek és semmilyennek tűnt az egész, magától működő rendszernek, hogy tudtam, nincs értelme ezt megfogalmazni, vagy kifejezni, megy magától nélkülem és a szavaim nélkül is.

Megy minden magától.

Azóta csak beszélek. Újra megnevezem magamat, a helyet, ahol éppen vagyok, és feszülök olyan dolgokon, amelyeket nem tudok irányítani, csak szeretném azt hinni, hogy összeturkálhatom, és számít a kezem nyoma.Talán sosem fogok továbblépni erről a szintről, mert mindig erősebb lesz a kényszer, hogy a belém zúduló megfigyeléseket elmeséljem a fűrészporos tapétámnak. És nektek, mert ti vagytok a falaim és a korlátaim.

Ezért most megmagyarázom a karalábékat is. A szervezetből nőnek ki, pulzálnak, ugyanazon helyen szívva és küldve az energiát. Felfuvalkodott tartalékok, melyek a levegőbe emelik a reménytelenséget, hogy a magaslati levegőn kitisztuljon a fejed. Ám addigra a felemelkedés már felemésztett, és a talajt elveszítve ugyanolyan szerencsétlen leszel, mint Az ember tragédiájában az űrben tévelygő Ádám. Ott fent, sápadt képpel szellőztetjük aztán az eleganciánkat, egészen addig, míg a pudvás és csoffadt zöldségeinkkel és testünkkel együtt vissza nem zuhanunk a helyünkre.

"Láss most! Minden előtted megvolt nélküled: és minden mindörökké, a világ ámentelen végtelen."

Ars poeticám, és tiszta levegővétel vizsgaidőszak után

Apa álmomban azt mondta, hogy mindent megértett, és eljött az a pillanat is, hogy felfogja, mennyi mindent veszített el. Aztán ez finoman remegéssé módosult, ahogyan egy lépcsőház tetején próbáltam Annácskát elkapni, de csak miután két kézzel kaptam felé, tudatosult bennem igazán, hogy engem sem tart semmi. A holtponton mégis megállt a mozdulat, félig a levegőben. Kezeim a lábaira kulcsolódtak, és a gravitáció szerint a mélybe kellett volna csúsznunk, de mi csak levitáltunk. Emlékszem, hogy mielőtt a félelemtől behunytam volna a szemem, láttam, hogy minden lépcsőfok rikító színesre volt festve.

A vizsgaidőszakot gyönyörű eredményekkel zártam, finoman, és gyorsan. Gyomorideggel küszködve telt el, belehányva a szemetesembe, vergődve-nyomorogva, azt sem tudva, mihez kezdjek, aztán nagy örömködéssel minden jegy után. A 4-es statika olyan volt, mint egy meleg és szeretetteljes ölelés, lebontva a korlátaimat. Mantis, kedves radírsáskám valóban segített rajtam. Ezt az állapotot jobban vártam, mint a karácsonyt, mert a két félév közötti rövidebb csendtől reméltem a valódi kikapcsolódást.

Ez időközben eszement rohangálásba csapott át. Kiállításmegnyitók és tárlatok végtelen áradata, vittem szorgosan a kis papírfecniket, és jegyzeteltem a képcímeket, hogy a későbbiekben is megtalálhassam azokat a festményeket, amelyek akkor sikeresen megszólítottak. Ilyenkor magamévá akarom tenni az egész világot, megerőszakolni, és kiszívni, hogy aztán a millió gyönyörtől eltelve dőljek hátra, és sírjam el magam a feldolgozhatatlan szépsége miatt. A lelkesedés hatalmas, Szabitól kaptam egy A/5-ös méretű jegyzetfüzetet a könnyedebb skiccekhez, illetve a tájképek felé is kezdek rugalmasabbá válni. Belül csak ugrálok, és nem győzöm bevágni a fejem a fizikai kereteimbe, de még így sem bírom letörölni a mosolyt.

Allen Ginsbergtől megkérdezte a pszichológusa, hogy mire vágyik a szíve legmélyén, és mit akar valójában. Én azt hiszem, valami ilyesmit válaszolnék: képzőművészetet szeretnék mindkét orrlyukamon beszívni, megemészteni, kihányni, azzal telítődni. Béke, nyugalom, papír, alkotás. Csak én és az alkotás. A beszélő könyvek, a beszélgetés önmagammal, visszahúzodva tövig saját magamba. Aztán kiterjedni, és megosztani olyanokkal, akik hasonló folyamatokon haladva keresztül megfogják a kezem, és a szemükből látom, hogy értik. Erre vágyom valójában, minden egyes pillanatomban. 

Elérni, bizonyítani, és KIRAJZOLNI MAGAMBÓL A LELKEMET.
A teremtő előtt akarok elszámolni azzal, amit tudok, megmutatva neki, hogy volt értelme nekem adnia ezt a bőröcskébe csomagolt meglepetés-testet, ami csak egy katalizátor, hogy betöltsem vele a rendeltetésemet, kihasználva azokat az előnyöket és hátrányokat, amelyeket tőle kaptam.

Szeretnék rámosolyogni szívből azzal, amit ő adott, de hálából mindezt tökéletesebbre fejlesztve. Élni a lehetőséggel. Ez az én ars poeticám.

Utószóként pedig: nagyon meghatódtam, hogy egy olyan festőművész, akivel nem ismerjük egymást, a távolból mégis ezt írta az egyik képem alá:

"Antal Lux: Egyéni és különlegesek a színek!"

Receptre felírom magamnak, hogy ha rossz kedvem lesz, vagy elbizonytalanodom (ami tőlem sűrű mutatvány,pláne magammal szemben vagyok a leggonoszabb és legkritikusabb), majd újra és újra el kell olvasnom ezt a bejegyzésemet!

Piros fák meg mangó

Az út mentén a fasor összes fájának törzse tűzpiros volt. Megálltam, hogy lefotózhassam ezt a csodát és a tájépítész kar minden majmának bebizonyíthassam, létezik ilyesmi, de akkor vettem észre, hogy minden cuccomat eldobáltam idefelé jövet. Az árokból röhögött a rózsaszín hátizsákom, mellette a rajzmappa és a kabátom. Az ezeket felszedegető hajléktalanoktól kértem vissza őket, majd rohangáltunk az út egyik oldaláról át a másikra a kocsik elől félreugrálva.

Hirtelen váltás, bárpult tetején sétálgatok, és magyarázom a kiszolgálónak, hogy a cafe latte-ban nincsen mangók, és én mangó nélkül kérném, ha lehetne, habár tetszik az okkersárga krémszerű állaga. 

Az utóbbi pár nap sűrű volt, egynyári és évelő virágkiültetést terveztem, kitűzési tervekről hazudoztam, temető parcellát mértem fel, sírokat fényképeztem, és költségvetést számoltam a salgótarjáni főtér egyik részére. Mindent csináltam, csak aludni nem aludtam, aztán élőhalottként hallucinálva bolyongtam a lakásban, lezuhanyoztam hajnali 6 felé, hogy magamhoz térjek, de minden csak rosszabb lett. 

Volt egy másik álmom is, ahol a házunktól nem messze bóklásztam a semmi felé tartva. Az alkonyatban észrevettem, nem messze világít egy vonatkocsi, így elindultam oda. 

"a felhők elfonnyadnak

és meghalnak

a nap narancs agyvelő

csendesen sóhajt

szigetté válik

s eltűnik" 

/Jim Morrison/

Útközben a sötétben kutyák támadtak rám, így eldobálva mindenemet (ezek szerint mostanában ingerenciám van a dolgaim eldobálására) mert velük nem tudtam volna felemelkedni, elrepültem. Az utóbbi években álmaimban egyre sűrűbben játszom el ezt a repülést, teljesen természetes adottságnak veszem. Később már csak szögesdrótos kerítésre kapaszkodtam fel, mert úgy gondoltam, hogy ott békén fog hagyni mindenki.

A végére még két kép:

- Pestszenterzsébeti temetőben talált szecessziós elemekkel teli sírkő, nem is értettem, hogyan került ide a sok művirág és semmi közé. 

- Évelő kiültetésem látványterve, elburjánzottak a meleg árnyalatok, és szétfolytak a térben.

Hogyan rajzoljunk semmit?

Valahogy így. Teljes béke és nyugalom az apartmanban, Annácska is elaludt, itt még nem voltam túl életem első peluscseréjén. Ahogy Szlovénia határait átléptük, változott meg a táj is. A tájföldrajz kiélezett, és érzékennyé tett, azóta meghatnak a természeti formák is néha, és emberi vállakat ültettem bele a dombokba. Mélységes nyugalom és csend, mintha az én hátamon is másfél méteres hótakaró volna, és fedne be, elzárva a világtól, hogy végre kipihenjem magam.

Nem akartam semmi extrát, semmi bonyodalmat, csak egyszerű ceruzakoptatást, mert kellett már valami kényszermozgás-vonalhúzogatás. Az egész olyan kedves lett, mint az a zöldteás AriZona üditőital, amit mindig csak bámulunk a boltok polcain, de sosem vesszük meg, egyrészt mert irreálisan többe kerül a többinél, másrészt mert mézes ízesítésű. De attól a színei gyönyörűek. Bécsben ittam gránátalmásat és áfonyásat.

Kívülről chill out gyönyörködés, más egyenlőre nem számít, egyhamar nem fogok hasonlót csinálni. Mézízűvé vált ez is.

Régi vázlatrajzok

Mariborba indulás előtt fedeztem fel ezt a két képet, a kilincsfejűt, akit mindig újra fel szerettem volna dolgozni egy jobb verzióban, és ezt a kékség cső-vezetéket. Egyik sem jutott túl a vázlat fázison, és évekig a létezésükről is megfeledkeztem. Nem szoktam olyan gyakran ilyen képeket találni, mert a legtöbbet összetépem és kidobom, ezeknek is csak a spirálfüzetben létezés lett a megmentőjük, mert még kitépni is lusta voltam őket.

Szarvasagancsos lerajzolom a szerelmem dolog

A hiánnyal kezdődik, mert nem ok nélkül rajzolok le valakit, vagy valamit. Miközben készül a kép, akaratlanul is jár a szemed, és nem fogod olyanok arcát bámulni 20-30 órán keresztül, akiket nem kedvelsz. Legalábbis nálam a kurvulás fogalma valahol ott kezdődik, hogy mások kénye kedvétől teszem függővé a legértékesebbet, és a rajzolás tulajdonképpen azonos fogalom a lelkemmel, szóval hagyjuk rá, hogy fontos. A szeme színét nem bírtam ugyanúgy visszaadni és ez nem lepett meg. Nagyon finom átmenet a halványzöld és a világoskék közt, olyan könnyen hihetném, hogy kék, de mégsem az. Maradtam az élénkzöldnél, mert ha már ugyanolyan nem is lehet, legalább hangsúlyos legyen.

A háttér azért annyira kusza, mert Kondor Béla felkavart, aztán emiatt hajnali kettő felé magamra öntöttem a körömlakkot, és a melegítőnadrágomba töröltem a vízfestéket. A Darázskirály című képe volt csak előttem, és fejet hajtottam mindennek, amiről azt hinnétek, firkálmány. A Darázskirály egy roppant lehetetlen alak, mert egyszerűen nem létezik. Méhkirálynő az van, de ez a király legalább olyan undok téma, mint ez a tökéletességre törekvéssel lerajzolni a szerelmed arcát dolog. Belepusztulsz és mindennek elhordod magad. Számot adsz a bénázásaidról, itt minden felerősödik, mint egy szigorlaton.

Elméletben annyira könnyű lett volna csakúgy egyszerűen összefirkálni a hátteret, de megállt minden a kezemben, szagattak a mozdulatok, nehezen gördült tovább a vonal, szétfolyt a lakk, és kezdtem megijedni. Majd lapoztam a könyvben, és magamban is, következett az Emberpár. Szabi már ott volt a képen, most én következtem, hogy szétolvadjak a háttérben, és megalkossam a párját anélkül, hogy bárkinek feltűnne, hogy a nyaka körül fekszem, mint egy rókabunda.

A fültágítót még én csináltam és hordta is hónapokon át, de ennek ellenére reméltem, hogy nem csak emiatt lesz felismerhető a személye. A szemüveget viszont pont hasonló megfontolásból hagytam le, hogy a magam dolgát is nehezítsem, ugyanis mindenki szemüveggel szokta meg. Ha elveszem az egyik legszembeötlőbb ismertetőjelet, oda kell vágnom magam, hogy pótolhassam a hatalmas hiányt, amit hagy. A kristályok egyszerűen mindenütt ott vannak, bennük dermesztettük meg az életet, a szarvak szárnyként funkcionálva kicsit durvábban vágnak orrba, mint a tollak, attól nem csak prüszkölsz, ha éppen csiklandoz, a narancssárga terepvonalak pedig a pasztellégbe szöknek lilává és rózsaszínné változva.

Sosem vártam még talán ennyire, hogy odaadhassak végre valakinek egy képet, mert már hetekkel korábban majdnem kész stádiumban feküdt a mappám mélyén, de csak így lehetett szép-négyszögletes ajándék. Az A/2-es méret megeszi az összes csomagolópapírt, a széttépett keretet védő karton a radiátor tövében hever, mi pedig összebújva az ágyon, ő mosolyog, és tisztán szeret. Még sosem éreztem át ennyire a karácsonyt, nem is terveztem, de akaratlanul is megtapasztaltam valami olyan melegséget, amit a magam cinizmusával kezeltem és tartottam távol, de befolyt az orromon, és valamiért már nem idegesít annyi minden, mint a közelmúltban. Hajnalban pedig korán kelünk, és indulunk Bécsbe. Úgy döntöttünk, megerőszakoljuk Schielét.

Unikornisvölgyben izlandi zuzmó terem

Mindennél zsúfoltabb, és nem szállhatsz ki. Kicsit szédülök, néha nyöszörgök, 5 napon keresztül zabál a láz. Egyik álmomban a tanárom a szemgolyójával dobál, én pedig elképedek, miért nem vettem eddig észre a felemás szemeit (barna és kék). A következőben borovifenyős pallókon lépdelek át a Dunán. Aztán hörögve riadok fel, mintha fojtogatna valaki, de csak a torkom zárt össze annyira, hogy a fájdalom ébresztett fel. Izlandi zuzmót szopogattam, zárthelyiket majszoltam, és beadandót gyártottam, most pedig készülök az első vizsgára. Beszedtem minden antibiotikumot, és határozottan jobban vagyok végre.

Ez a rajz is akkor készült, amikor feladtam már néhány dolgot. Rajzoltam csak az egymásba nyúló spirálokat, reménykedve, hogy a rosszullét is eltéved majd ebben a labirintusban, nekem pedig nem forrósodnak tovább a szemeim a szemgödrömben. A halványrózsaszínba kapaszkodom, és ha behunyom a szemeimet, olyan területekről gördülök lefelé, mint amilyet a vertical mapperben szórakoztunk össze. A 3D-s lila hegyecske átfúrja a tüdőm, én meg türkiz színű folyadékot fröcsögök, türkizesőt zúdítva az unikornisvölgyre. Az agyamból nőnek majd a legszebb évelők és egynyáriak, amit lezabálhatnak majd a csodalények.

És a Mapinfo, Vertical Mapper, ahol a pink háromszögek jelölik a magasságba vágyó pontokat, a szintvonalak úgy futkároznak, mintha ujjlenyomatosdit játszanának, és maga Zeusz baszta volna oda, a 3D-s kép meg egyszerűen csudálatos, meg kell hagyni.

Retardált Ikarosz

Ikarosznak megmondták, hogy ne repüljön túl magasra, mert a viasz miatt megolvadhat a szárnya, de csak a vízbe fulladva végezte. Bruegel festményén már csak a lábai látszódnak utoljára, mielőtt elnyelné őt a mélység. A bokrok aljában egy öregember holtteste hever, és mint azt tudjuk mindannyian: "Nincs eke, amely megállna egy haldoklóért."

Az igazi szárnyakat az állhatatosság és a szorgalom képezi, amelyeket a vakmerőség helyett használnunk kellene. Ikaroszt és Daidaloszt a régiek még isteneknek nézték, amint az égbe emelkedtek, mára azonban Ikarosz halála hétköznapi halál lett, jelentéktelen múló epizód. Ciklusokban gondolkodunk és működünk, előre nem látva, hogy hány ember fog eltűnni mellőlünk. Több, mint 2 hónapon át zuhantam egyre mélyebbre, míg végre beláttam, hogy nem én leszek az, aki végül a vízben végzi. Olyannyira hittem ebben a barátságban, hogy a másik helyett is éreztem a fülembe üvöltő szelet, a zuhanás nyaldosását, és a gyomrom ugrálását. 

Piciny firkává változtál, kedves Ikarosz, retardálttá, és érzem a szárnyaidról pergő kitindarabkákat, vészesen üvölt mind, de még sárga és zöld az ég, amely feketévé omlik majd össze szemeid előtt pontként zárva le ezt a ciklust. Egy fekete pont maradok számodra az égen, jelezve, hogy honnan hullottál le akkor régen.

Más: Az Orczy kertben készült a roppant kedves második kép a levélgyűjtögető hajasbabáról. Már megint túl sokat voltam emberek közt, most így télire kicsit visszahúzódom, inkább megmaradok a közeli barátaimnál. Nincs kedvem másokra mosolyogni, a ceruzámba és az egyetembe kapaszkodom. 2b or not 2b. 

Tesco-disco, ananász és némi tej

Világlátó rajz következik, ugyanis a hév-megállóban felejtettem, a mappámmal egyetemben. Sosem történt még velem ilyen, és eddig csak rémálmaimban bukkantak fel olyan momentumok, hogy egy táskát fent felejtek a tömegközlekedésen. 3 megállóval később már az a kínos hiányérzet mart bele az oldalamba, és ki sem kellett mondanom, Szabi azonnal rájött, mi a baj. 15 perccel később már kocsival siettünk vissza a helyszínre. A padot, ahol nemrég ültünk, megvilágította a lámpafény, de a zöld mappám már sehol sem volt. Nem tudom kellőképpen átadni, hogy mennyire rosszul lettem, a kezem remegni kezdett, és a sírás kerülgetett. Fizikailag fájt a hiánya, a belőlem manifesztálódott gondolatok olyanokká lettek, mintha újabb és újabb végtagjaim lennének, és most egy megcsonkított, kétségbeesett kis riadalommá változtam, aki fel-alá sétálva a sínek mentén keresgélte a darabjait.

Végül összefutottunk Szabi ismerősével újra, aki aznap már sokadik alkalommal biciklizett el arrafelé, és megnyugtatott minket, hogy az egyik haverja vitte haza a mappámat, pontosan azért, mert az egyik kör alkalmával észrevették, hogy ottfelejtettük. Pár nappal később épen, egészségesen elhozta nekem Szabi az egészet, visszakaptam mindent, úgyhogy ezúton is köszönöm, és hálás vagyok mindenkinek érte.

Nem voltam jó hangulatban, amikor ezt a rajzot elkezdtem, és nem is azért csináltam, hogy valami színes szépséget teremtsek, hanem tükrözni szerettem volna azt a fajta kétségbeesést, amit akkor éreztem. Kicsit belekavart a klinikai kontroll is, ahol szerencsére minden rendben zajlott, de az embert akaratlanul is megvisel minden egyes ilyen jelenése. 

Szóval az ananászfejű lény levélüstöke szirmokká és ujjakká alakult, harmadik szeme üresen tátong, és a nyakából kiálló ujjaival szeretne minél távolabb mászni, miközben sperma-, és tejfoltokat ereget a csillagos éjszakába. A középen V alakban futó két kézfej határozta meg az egész kompozíciót, vaginára támaszkodva kerültek egyensúlyba megkoronázva egy mell alakú kupolával. A másik két mell a mandalaszerű formáció részeiként él. A messzeségben is hallani, ahogyan a kaktuszféle hullámvonalak végén csattognak a rágó szájszervként reinkarnálódó ujjacskák.

Meg kell még említenem a címben szereplő tesco-disco kifejezést is, mint egy emléket. A Covintetőre mindenféle előzetes megfontolás nélkül mentünk be éppen erre a programra, és legalább annyira ijesztőnek és kellemetlennek találtam, mint amilyen sötét és borús lett ez a kép is. Mindenki egyenfeketében a H&M részlegeit kifosztva, haspóló, szőkített haj, szigorúan feketével kihúzott-vastag szemöldökkel, és vörös rúzzsal, szegecses-magát keménynek mutatni akaró felnyírt hajú leányzó csókolgatja a mellette lévő szintén ittas állapotban lévő másik nőneműt megmutatva, hogy a világ falsul lett kitalálva és a homoszexualitásé a jövő. Ez amúgy sem egy elhanyagolható gondolat, mert a tegnap esti corvintetőzés is hasonló konklúzióval zárult, ugyanis a vendégsereg rajokban álló, igencsak meleg fiúkból és néhány köztük bóklászó-céltalan csúnyácska lányból állt. A tumblr kiáradt, és 3D-ben mozgott-ugrált, orrukba bajuszt dugdosó lányokkal, mi meg csak álltunk színesen-cinikusan ebben a magukat értelmiségieknek tartó roppant egyedien egyhangú közegben, és képtelenek voltunk elhinni, hogy ilyen tényleg létezik.

Rotringgal árnyékolni és rajzolni időigényesebb volt, mint azt eleinte hittem, de a millió vonalacska olyan egyedülállóan homogén felületté érett össze a végére, hogy megérte azt a több, mint 13-15 órát 4 napra bontva. Sajnos a fényképezőgép minősége stornózza a teljes élvezetet, és a vonalak finomságát is. 

Paramatman

Folytatom az ezeréves rajzok befejezését, a technikai ceruzavázak hússal és élettel történő befedését. Nagyon sok a kék körülöttem, öltözködésben szintúgy, biztosan a fejemet egyensúlyozom vele. Mindenkiben ott van az a bizonyos Felsőlélek, vagy más néven Paramatman. "Van egy látható és egy láthatatlan identitásom, és kapcsolatban vagyok a Forrással, ami fenntartja ezeket az identitásaimat. India ősi bölcsessége az individuális lényt Atmannak, vagy Dzsivatmannak nevezi, a kozmikus lényt és tudatosságot Paramatmannak. Nevezhetjük individuális Selfnek és Kozmikus Selfnek is."

Ismét szembe kell néznem egy részleges egyedülléttel, hisz az, akit szeretek, elmegy. Mennék én is, ha nem lennék a feltételek, és kötelezettségek által röghöz kötve, de egyenlőre még próbálok az elvártaknak megfelelően viselkedni. Azt a két évet hiába is rágom, emésztem, hosszú idő, és nagy feladat. A rajzolásba temetkezés egyenlőre működőképes, mert lefoglal és elterel. Az első spirál akkor került a fülembe, amikor nagyon fájt belül, és a külső felületen lévő fájdalmas lüktetés enyhítette a belsőt. Ahogy a másik fülemmel matattam, mászott azon keresztül és harapott meg ez a hír. Most ezzel már valaminek be kell fejeződnie, mert nincs több fülem, amit kitágíthatnék, és a dolgok sem teljesen így működnek, hiába válok szimmetrikussá.

Nem is bánom, hogy a rajz afféle magányos dolog, mert nem is tudok mit mondani másoknak. Azon kívül, hogy ragaszkodom hozzá, és természetesen kitartunk egymás mellett mindenféle kaján vigyorok ellenére is, nem tudom mi lesz, és ez most szörnyen zavar, rég nem bántott ilyesmi ennyire.

Összekapaszkodik a szervezetem, saját magába markolva, görcsösen összerándulva, várva a kötelezően előkészített újat.

"A Legfelsőbb Igazság kívül és belül is létezik minden élőlényben, mozgóban és mozdulatlanban egyaránt. Ő megfoghatatlan, ezért az anyagi érzékek számára láthatatlan és megismerhetetlen. Bár nagyon-nagyon távol van, mégis közel van mindenkihez." B.G. 13.16."