Pasztell-orgazmus

Egy kicsi darabka Katácska, némi Mucha átfedéssel. Régebben untig hallgattam, hogy ha sok színt vagy formát pakolok rá a rajzaimra, az giccsé nemesedik, így a rengeteg vád után minimumnak éreztem, hogy megmutatom, milyen az, ha szándékosan hajlik át a dolog valami tündérmesébe. Eleinte féltem, hogy nagyon kiválik majd az eddigi képek közül, de aztán sikerült annyit és olyan módon torzítani rajta, hogy beállhasson a sorba. Kata szemekből és karokból áll, és a bőrének színe egészen felmászott a lap tetejére is. Megint azzal indultak a dolgok, hogy a merev vázlatok kitöltését megunva összekentem festékkel az ujjaimat, aztán azzal a látszólag kész felületeket is. Volt egy hónap, amíg bedöglött a kép, ilyesfajta módon kellett frissítenem.

Ezzel a szétkenődéssel robbantak fel a darabok, és töltötték ki végleg az A2-es lap széleit válva homogén egésszé. A fenti széleken kúszó levekes indák színeiről a társasjátékok sarkai jutottak az eszembe, szinte hangosan veszekednek egymással a köztük lévő pasztell-tengeren átüvöltözve. Szőlőfürt-kar-kompozíció, meg unikornis-tövisek, némi arany-ezüst körömlakkal.

A karján lévő spenótzöld sávból kiinduló és egyre finomodó árnyalatokat imádtam, a halovány mentazöldbe szerelmes lettem, a szemek rajzolása közben pedig megkedveltem a barna és szürke árnyalatú szivárványhártyákat, a középen lévő 3 szemecske triumvirátusát.

Caterina Silenzi: Szüntelen jelen

Várfok galéria látogatást tartottunk Diával, hála az égnek, ő még hajlandó volt velem eljönni, ha már mindenki más lemondta, ezért külön köszönet jár neki ezúton is! A kis szobában eldugott kiállítás jóval több figyelmet érdemelne annál, mint amennyit kap. Sok szobrocska volt így is bezsúfolva, de ízlésesen elrendezve, cserébe hatott rám mindez annyira, hogy sokkal szívesebben láttam volna még többet és többet az olasz művésznő munkáiból. Caterina Silenzi szerencsére megfontoltan dolgozik, valós értékeket teremtve, elrugaszkodva a kortárs sablonos-unalmas-semmitmondó rétegektől. A csontokat vagy a természetben találja, vagy az ismerősei ajándékozzák neki, vagy mint a kiállításon látott férje portréjának esetében egy magyarországi útja során, a piacon talált rá az agancsokra. Képes éveket várni arra, hogy az adott csont megfelelő helyre kerüljön. A falujában boszorkánynak tartják.

Megörökítette terhessége folyamán magzata különböző állapotait. A legelső szedercsíra állapot féleségnél darazsak zsongják körbe az apró szürke sejtecske-többletet imitáló darabot. Ők jelképezik a férfiasságot. Kör alakban lógnak alá a magzatok finom hálókba bugyolálva, az átlátszó hálóba pedig vörös és kékes fonalak futnak. Megfoghattuk őket, az ott lévő galériás leányzó pedig elmondta, hogy értelmetlen a magzatok körüli rosszindulat, fecsegés és elborzadás, mert mind mosolyog. A háló védőn fonja őket körül és zárja külön világba mindet. Az emberek általában azt találják a legmorbidabbnak, ami nem akar szándékosan azzá válni, a lehető legközelebb érezzük magunkhoz, és ez megijeszt minket, vagy tapinthatóvá teszi félelmeinket. De azok is egyedileg a saját félelmeink, így hozzánk közel álló dolgok.

Valahol olvastam arról, hogy az emberek minden fejlődés és tudomány ellenére a mai napig mélyen rigolyásak-babonások, kiirthatatlanul ott gyökerezik bennünk. Ennek köszönhetően válik fontossá számunkra például egy fénykép, amelyben nem tennénk jobbik esetben kárt. A születés önmagában misztikum, tartunk attól is, hogy a puszta szavakkal árthatunk, befolyásolhatunk. Caterina kimondta és ábrázolta a komplett folyamatot. Az egyre növekvő kerámiaembriók egy tehén medencecsontjához vezetnek, egyenesen annak ölelő karjaiba.

A raku kerámia technika:

CATERINA SILENZI, Buta no Atama Raku, 2010 from GLORIAMARIA gallery on Vimeo.

A sarok homokkal felszórt részein guggoló emberi alakokat láttunk, rákvázakkal hátukon, és a művésznő kislányának szobrát, amint más állat-ember teremtényekkel beszélget ránk ügyet sem vetve. Volt még ott madárkoponyájú szoknyás nőszemély is.

Caterina portréja a férjével szemközt állt. Talán velem van a baj, de ennél romantikusabb, és szebb gesztust még nem láttam, a végletekig meghatott az egész. Hieronymus Bosch paradicsomában éreztem magam, nem bántott már sem a szürke eső kint, sem a hideg szél. Létezik ez az összefonódás, és a két szobor közt állva belekerültem én is, bárhová fordultam, őket láttam, és valamiféle törődést-szeretetet-szerelmet éreztem. A felhasznált csont és kerámia olyan hideg és halott anyagok, de abban a pillanatban érzőbbek és élettel telibbek lettek bármi másnál. A fehér alapon futó kékes repedések a vénákat idézik, megmozdul tőle az anyag. Tényleg csodálatos az egész.

Végül a kiállítás mottója és néhány fotó: "Újalakokká vált testekről indít a lelkem szólani;/ isteneink! (hisz ez is mind általatok/lett), adjatok ihletet, és a világ eredő idejétől/végig, az én koromig legyetek vezetői dalomnak." (Ovidius: Átváltozások)

(http://sphotos-a.xx.fbcdn.net/hphotos-ash3/s720x720/537260_584830991531618_1821992202_n.jpg)

(Caterina portéja - http://cdn.trendhunterstatic.com/thumbs/caterina-silenzi.jpeg)

(Férje portréja - http://farm3.static.flickr.com/2575/4074670994_5be1b8ab8a.jpg)

(http://sweet-station.com/blog/wp-content/uploads/2011/02/Untitled-11.jpg)

(Bújócska - http://mandarchiv.hu/manda/webimage/4/8/4/0/wimage/silenzi2.jpg)

(http://pinterest.com/pin/282530576595661035/)

Kiállításon nem szerepelt, neten talált, számomra kedves alkotásai:

(https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgmBNjEgJShQKqRfKXXG-i19fZ6I9gH42bBzvd3BZTIYNHNGY6mjW1e6vAB3d8XVIfVYpzbYbond6elt4FCVZjcjcQkwzTWIwbE242W8HdgUGSjxOtHRvG4u2cf1q5bw5QWBVnwJldicic/s1600/caterina_silenzi.jpg)

(http://www.whokilledbambi.co.uk/public/2011/01/Schermata-2011-01-01-a-18.10.24.png)

Szarvasagancsos lerajzolom a szerelmem dolog

A hiánnyal kezdődik, mert nem ok nélkül rajzolok le valakit, vagy valamit. Miközben készül a kép, akaratlanul is jár a szemed, és nem fogod olyanok arcát bámulni 20-30 órán keresztül, akiket nem kedvelsz. Legalábbis nálam a kurvulás fogalma valahol ott kezdődik, hogy mások kénye kedvétől teszem függővé a legértékesebbet, és a rajzolás tulajdonképpen azonos fogalom a lelkemmel, szóval hagyjuk rá, hogy fontos. A szeme színét nem bírtam ugyanúgy visszaadni és ez nem lepett meg. Nagyon finom átmenet a halványzöld és a világoskék közt, olyan könnyen hihetném, hogy kék, de mégsem az. Maradtam az élénkzöldnél, mert ha már ugyanolyan nem is lehet, legalább hangsúlyos legyen.

A háttér azért annyira kusza, mert Kondor Béla felkavart, aztán emiatt hajnali kettő felé magamra öntöttem a körömlakkot, és a melegítőnadrágomba töröltem a vízfestéket. A Darázskirály című képe volt csak előttem, és fejet hajtottam mindennek, amiről azt hinnétek, firkálmány. A Darázskirály egy roppant lehetetlen alak, mert egyszerűen nem létezik. Méhkirálynő az van, de ez a király legalább olyan undok téma, mint ez a tökéletességre törekvéssel lerajzolni a szerelmed arcát dolog. Belepusztulsz és mindennek elhordod magad. Számot adsz a bénázásaidról, itt minden felerősödik, mint egy szigorlaton.

Elméletben annyira könnyű lett volna csakúgy egyszerűen összefirkálni a hátteret, de megállt minden a kezemben, szagattak a mozdulatok, nehezen gördült tovább a vonal, szétfolyt a lakk, és kezdtem megijedni. Majd lapoztam a könyvben, és magamban is, következett az Emberpár. Szabi már ott volt a képen, most én következtem, hogy szétolvadjak a háttérben, és megalkossam a párját anélkül, hogy bárkinek feltűnne, hogy a nyaka körül fekszem, mint egy rókabunda.

A fültágítót még én csináltam és hordta is hónapokon át, de ennek ellenére reméltem, hogy nem csak emiatt lesz felismerhető a személye. A szemüveget viszont pont hasonló megfontolásból hagytam le, hogy a magam dolgát is nehezítsem, ugyanis mindenki szemüveggel szokta meg. Ha elveszem az egyik legszembeötlőbb ismertetőjelet, oda kell vágnom magam, hogy pótolhassam a hatalmas hiányt, amit hagy. A kristályok egyszerűen mindenütt ott vannak, bennük dermesztettük meg az életet, a szarvak szárnyként funkcionálva kicsit durvábban vágnak orrba, mint a tollak, attól nem csak prüszkölsz, ha éppen csiklandoz, a narancssárga terepvonalak pedig a pasztellégbe szöknek lilává és rózsaszínné változva.

Sosem vártam még talán ennyire, hogy odaadhassak végre valakinek egy képet, mert már hetekkel korábban majdnem kész stádiumban feküdt a mappám mélyén, de csak így lehetett szép-négyszögletes ajándék. Az A/2-es méret megeszi az összes csomagolópapírt, a széttépett keretet védő karton a radiátor tövében hever, mi pedig összebújva az ágyon, ő mosolyog, és tisztán szeret. Még sosem éreztem át ennyire a karácsonyt, nem is terveztem, de akaratlanul is megtapasztaltam valami olyan melegséget, amit a magam cinizmusával kezeltem és tartottam távol, de befolyt az orromon, és valamiért már nem idegesít annyi minden, mint a közelmúltban. Hajnalban pedig korán kelünk, és indulunk Bécsbe. Úgy döntöttünk, megerőszakoljuk Schielét.

Paramatman

Folytatom az ezeréves rajzok befejezését, a technikai ceruzavázak hússal és élettel történő befedését. Nagyon sok a kék körülöttem, öltözködésben szintúgy, biztosan a fejemet egyensúlyozom vele. Mindenkiben ott van az a bizonyos Felsőlélek, vagy más néven Paramatman. "Van egy látható és egy láthatatlan identitásom, és kapcsolatban vagyok a Forrással, ami fenntartja ezeket az identitásaimat. India ősi bölcsessége az individuális lényt Atmannak, vagy Dzsivatmannak nevezi, a kozmikus lényt és tudatosságot Paramatmannak. Nevezhetjük individuális Selfnek és Kozmikus Selfnek is."

Ismét szembe kell néznem egy részleges egyedülléttel, hisz az, akit szeretek, elmegy. Mennék én is, ha nem lennék a feltételek, és kötelezettségek által röghöz kötve, de egyenlőre még próbálok az elvártaknak megfelelően viselkedni. Azt a két évet hiába is rágom, emésztem, hosszú idő, és nagy feladat. A rajzolásba temetkezés egyenlőre működőképes, mert lefoglal és elterel. Az első spirál akkor került a fülembe, amikor nagyon fájt belül, és a külső felületen lévő fájdalmas lüktetés enyhítette a belsőt. Ahogy a másik fülemmel matattam, mászott azon keresztül és harapott meg ez a hír. Most ezzel már valaminek be kell fejeződnie, mert nincs több fülem, amit kitágíthatnék, és a dolgok sem teljesen így működnek, hiába válok szimmetrikussá.

Nem is bánom, hogy a rajz afféle magányos dolog, mert nem is tudok mit mondani másoknak. Azon kívül, hogy ragaszkodom hozzá, és természetesen kitartunk egymás mellett mindenféle kaján vigyorok ellenére is, nem tudom mi lesz, és ez most szörnyen zavar, rég nem bántott ilyesmi ennyire.

Összekapaszkodik a szervezetem, saját magába markolva, görcsösen összerándulva, várva a kötelezően előkészített újat.

"A Legfelsőbb Igazság kívül és belül is létezik minden élőlényben, mozgóban és mozdulatlanban egyaránt. Ő megfoghatatlan, ezért az anyagi érzékek számára láthatatlan és megismerhetetlen. Bár nagyon-nagyon távol van, mégis közel van mindenkihez." B.G. 13.16."