Ars poeticám, és tiszta levegővétel vizsgaidőszak után

Apa álmomban azt mondta, hogy mindent megértett, és eljött az a pillanat is, hogy felfogja, mennyi mindent veszített el. Aztán ez finoman remegéssé módosult, ahogyan egy lépcsőház tetején próbáltam Annácskát elkapni, de csak miután két kézzel kaptam felé, tudatosult bennem igazán, hogy engem sem tart semmi. A holtponton mégis megállt a mozdulat, félig a levegőben. Kezeim a lábaira kulcsolódtak, és a gravitáció szerint a mélybe kellett volna csúsznunk, de mi csak levitáltunk. Emlékszem, hogy mielőtt a félelemtől behunytam volna a szemem, láttam, hogy minden lépcsőfok rikító színesre volt festve.

A vizsgaidőszakot gyönyörű eredményekkel zártam, finoman, és gyorsan. Gyomorideggel küszködve telt el, belehányva a szemetesembe, vergődve-nyomorogva, azt sem tudva, mihez kezdjek, aztán nagy örömködéssel minden jegy után. A 4-es statika olyan volt, mint egy meleg és szeretetteljes ölelés, lebontva a korlátaimat. Mantis, kedves radírsáskám valóban segített rajtam. Ezt az állapotot jobban vártam, mint a karácsonyt, mert a két félév közötti rövidebb csendtől reméltem a valódi kikapcsolódást.

Ez időközben eszement rohangálásba csapott át. Kiállításmegnyitók és tárlatok végtelen áradata, vittem szorgosan a kis papírfecniket, és jegyzeteltem a képcímeket, hogy a későbbiekben is megtalálhassam azokat a festményeket, amelyek akkor sikeresen megszólítottak. Ilyenkor magamévá akarom tenni az egész világot, megerőszakolni, és kiszívni, hogy aztán a millió gyönyörtől eltelve dőljek hátra, és sírjam el magam a feldolgozhatatlan szépsége miatt. A lelkesedés hatalmas, Szabitól kaptam egy A/5-ös méretű jegyzetfüzetet a könnyedebb skiccekhez, illetve a tájképek felé is kezdek rugalmasabbá válni. Belül csak ugrálok, és nem győzöm bevágni a fejem a fizikai kereteimbe, de még így sem bírom letörölni a mosolyt.

Allen Ginsbergtől megkérdezte a pszichológusa, hogy mire vágyik a szíve legmélyén, és mit akar valójában. Én azt hiszem, valami ilyesmit válaszolnék: képzőművészetet szeretnék mindkét orrlyukamon beszívni, megemészteni, kihányni, azzal telítődni. Béke, nyugalom, papír, alkotás. Csak én és az alkotás. A beszélő könyvek, a beszélgetés önmagammal, visszahúzodva tövig saját magamba. Aztán kiterjedni, és megosztani olyanokkal, akik hasonló folyamatokon haladva keresztül megfogják a kezem, és a szemükből látom, hogy értik. Erre vágyom valójában, minden egyes pillanatomban. 

Elérni, bizonyítani, és KIRAJZOLNI MAGAMBÓL A LELKEMET.
A teremtő előtt akarok elszámolni azzal, amit tudok, megmutatva neki, hogy volt értelme nekem adnia ezt a bőröcskébe csomagolt meglepetés-testet, ami csak egy katalizátor, hogy betöltsem vele a rendeltetésemet, kihasználva azokat az előnyöket és hátrányokat, amelyeket tőle kaptam.

Szeretnék rámosolyogni szívből azzal, amit ő adott, de hálából mindezt tökéletesebbre fejlesztve. Élni a lehetőséggel. Ez az én ars poeticám.

Utószóként pedig: nagyon meghatódtam, hogy egy olyan festőművész, akivel nem ismerjük egymást, a távolból mégis ezt írta az egyik képem alá:

"Antal Lux: Egyéni és különlegesek a színek!"

Receptre felírom magamnak, hogy ha rossz kedvem lesz, vagy elbizonytalanodom (ami tőlem sűrű mutatvány,pláne magammal szemben vagyok a leggonoszabb és legkritikusabb), majd újra és újra el kell olvasnom ezt a bejegyzésemet!

Szent Mantis és a statika

Szétkönyöklöd magad a lámpafényben, lassan épülsz lefelé a meleg és rezzenéstelen szobában. Áll a levegő, szertehullottak a papírok, ellepte a szobám padlóját, jégtáblákká váltak, rajtuk ugrálok napok óta. Utálom ezt a kisiskolás üzemmódot, az izgulást a holnap reggeli vizsga miatt, ezt az üresjáratot, várakozást.

Az apróbb feladatok úgy lapulnak az összehajtott oldalak közt, mint a széleshátú bogaracskák a kövek alatt. Felemeled, és szertefutnak, te meg csak ijedten hajítod el minél messzebbre az egészet. Eszembe jut az imádkozósáska a radíromon, amely végigkísérte az eddigi vizsgákat és zárthelyiket. Belé táplálom minden bizodalmam, szent mantisomnak kell felzabálnia és elpusztítania ezt az egész fertőt. Holnap háború lesz, de addig csak őrjöngök magamban, mert még nem látom sem az ellenség arcát, sem a fegyvereit.

"A tanulás megváltoztatja az embert, büszkeséget kelt benne. Ahhoz, hogy eljussunk az élet lényegéhez, erre is feltétlenül szükségünk van. Addig csak körülötte forgolódhatunk. Nagyokosnak hisszük magunkat, de minden apróságon fennakadunk. Túl sokat álmodozunk. Minden szó eltérít tőle. Egyre távolabb jutunk. Csak a szándék van, és a látszatok. Aki többre vágyik, annak másra van szüksége."

Az egyetem egy... "olyan kamra, amelyikre legalább háromszor is ráfordítják a kulcsot. KÖCSÖG VAN BENNE, AMENNYI CSAK KELL, DE A LEKVÁR AZ KEVÉS." /Céline: Utazás az éjszaka mélyére/

A pomelo is csak ideiglenes gyógyír volt. Szépen jön a kötelező alvás, ami sosem ment, a macskagyökér, és néhány könnyed mantra. Utazás az éjszaka mélyére. Hare Krisna.

Forrás: http://www.bubblews.com/assets/images/news/43153505_1378325931.jpg

Vállalkozási fertőzések, corvinus és kontárkodás

Érezted már úgy, hogy bogarak mászkálnak rajtad, de valójában nincs ott egy sem? Azok mindazon halott bogarak szellemei, akiket MEGÖLTÉL.

Megint el akartam tűnni, nem volt mondanivalóm, de meggondoltam magam. A rajz terén is elgondolkodtam rajta, hogy mostantól értelmetlen kis tájképeket és bokrokat fogok sorozatgyártani. Bár nem ezt teszem, de ezt határoztam el. És a saját szabályaimat is leköpöm.

Vége a vizsgaidőszaknak, minden elsőre és aranyosan, az egyetem mégis hátulról erőszakolt meg, és vonta kétségbe a szakosodást, így még vita tárgya, hogy szeptembertől füvészkertben gyakorlat, vagy szakosodás. Szemem sem rebben, a szervezetlenség és káosz a tetőfokára hágott, de a corvinustól pont ennyit vártam. Lehet, hogy következő nap belépve az arborétumba már nem is lesznek ott az épületek, és amikor érdeklődni kezdek róla, hogy hova lett az a több, mint 100 teljesített kredit, és az elmúlt 3 év, csak furcsán néznek majd rám, és közlik, hogy a budai campus sohasem létezett, és te sem értél el soha semmit. Ez már csak ilyen. Valamit véglegesen kiöltek belőlem, majd a későbbiekben kiderül, hogy pontosan mekkora is az okozott kár. A pontot az i-re ez a dia tette fel:

Azt hiszem, rendes ember sem szeretnék lenni egy ilyen erőltetett, mosolyt vágok a szád helyére késsel, ha nem pozitívan állsz hozzá a fejed felett sütő napocskához világban. Vállalkozást pedig akkor is indítok, ha nem akarok, mert kimosták az agyamat.

Imádkozzatok a sziámi harcoshalacskámért, mert beteg, és rajtam kívül senki más nem hisz abban, hogy meggyógyul. Szerintük ez csak egy hal, és a másfél évével éppen eleget élt már. Nagyon bízom most ebben a baktopurban, hogy segít majd rajta.