Megint el akartam tűnni, nem volt mondanivalóm, de meggondoltam magam. A rajz terén is elgondolkodtam rajta, hogy mostantól értelmetlen kis tájképeket és bokrokat fogok sorozatgyártani. Bár nem ezt teszem, de ezt határoztam el. És a saját szabályaimat is leköpöm.
Vége a vizsgaidőszaknak, minden elsőre és aranyosan, az egyetem mégis hátulról erőszakolt meg, és vonta kétségbe a szakosodást, így még vita tárgya, hogy szeptembertől füvészkertben gyakorlat, vagy szakosodás. Szemem sem rebben, a szervezetlenség és káosz a tetőfokára hágott, de a corvinustól pont ennyit vártam. Lehet, hogy következő nap belépve az arborétumba már nem is lesznek ott az épületek, és amikor érdeklődni kezdek róla, hogy hova lett az a több, mint 100 teljesített kredit, és az elmúlt 3 év, csak furcsán néznek majd rám, és közlik, hogy a budai campus sohasem létezett, és te sem értél el soha semmit. Ez már csak ilyen. Valamit véglegesen kiöltek belőlem, majd a későbbiekben kiderül, hogy pontosan mekkora is az okozott kár. A pontot az i-re ez a dia tette fel:
Azt hiszem, rendes ember sem szeretnék lenni egy ilyen erőltetett, mosolyt vágok a szád helyére késsel, ha nem pozitívan állsz hozzá a fejed felett sütő napocskához világban. Vállalkozást pedig akkor is indítok, ha nem akarok, mert kimosták az agyamat.
Imádkozzatok a sziámi harcoshalacskámért, mert beteg, és rajtam kívül senki más nem hisz abban, hogy meggyógyul. Szerintük ez csak egy hal, és a másfél évével éppen eleget élt már. Nagyon bízom most ebben a baktopurban, hogy segít majd rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése