Nem tudta, hogy miért bolyongok az utcán, vagy sétálok össze-vissza, pedig csak az út szélességét próbáltam megtippelni néhány lépéssel, meg a csatornafedeleket memorizáltam a házi feladatomhoz. Minden azzal az aranyvesszővel kezdődött. Mára kezdek egyre inkább biztos lenni abban, hogy a valóságban sosem bújtam oda mellé, lélekben azonban számtalanszor. Az a bokor mindig egyfajta felsőbb hatalommal és tudással bírt, ragyogott, és megvédett akkor is, amikor valójában már lezajlott a meccs, és a földön feküdtem. Hiába tűnik annyira keménynek az a fizikai külső, az a szétrepedezett kitinroncs, meggyőződésem, hogy minden alkotórész, cselekedet és történés csak kivetülés. A saját gondolataink öklözik egymást körülöttünk, mi pedig csak sétálunk a folyosókon kerülgetve a testeket.
A lelkemet összeszorították, mint egy darab szivacsot és kifolyt belőle minden, ami eddig megtörtént velem, és amit valaha éreztem, vagy kiváltottak belőlem. Sétáljunk vissza együtt a múltba, és nézzük végig a legfájdalmasabb emlékeket, hogy most forrón és fájdalmasan öleljen át az egész. Ott vagy a mostani tudatoddal, és csak a szavaid maradtak meg, elmondhatod annak a szerencsétlennek, hogy minden szebb és jobb lesz egy majdani jövőben, de neki nem kötelező hinnie neked. Ellenben megvolt az esélyed és szólhattál. Valaki, aki sosem létezett, de rád mosolyog, biztatva.
Ami gyönyörű, csak fájdalmasan lehet az. Ennek nincs más formája, csak a komplett esszenciát kortyolgathatod. Szeretni mindenkit egyszerre, szívszaggatóan tud fájni, mégis nagyon békés. Másképp nem is működhetnénk. Az iskolaudvarról csak a sárga aranyvesszőre emlékszem a legélénkebben. Mögötte álltam, de most már csak a sárga fényben úszó nyírfák maradtak. Minden egyes fa tudja, mi történt. Az aranyvesszőből sarjadtak ezek a fák, azokból a virágokból, amelyeket letépkedtem, mert kínomban kényszermozgásból ebben a mozdulatban bíztam csak, hogy majd segít rajtam. Ha nem is segített, legalább szép volt. A szemerkélő esőben ütögettem be a szögeket a földbe kalapáccsal, mint régen. Nincs semmi baj.
Nem akartam többet ide írni, de ez egyfajta beszélgetés magammal, anélkül meg összezavarodom. Nagyon sűrűek és tömörek voltak az elmúlt hónapok, és most lassan és finoman öntöm magamra a hideg vizet, hogy felhíguljak.
Cseppek belőlem, töredékek a rajzaimból, és mindarról, ami még a fejemben rohangál. Nem teljes a kép, itt minden mást megtalálsz: www.facebook.com/moderbarbara
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fa. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fa. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. május 4., szombat
Aranyvessző
Címkék:
aranyvessző,
fa,
gondolatok,
ink,
iskola,
múlt,
nyírfa,
sárga,
virág
2013. február 20., szerda
Hogyan rajzoljunk semmit?
Valahogy így. Teljes béke és nyugalom az apartmanban, Annácska is elaludt, itt még nem voltam túl életem első peluscseréjén. Ahogy Szlovénia határait átléptük, változott meg a táj is. A tájföldrajz kiélezett, és érzékennyé tett, azóta meghatnak a természeti formák is néha, és emberi vállakat ültettem bele a dombokba. Mélységes nyugalom és csend, mintha az én hátamon is másfél méteres hótakaró volna, és fedne be, elzárva a világtól, hogy végre kipihenjem magam.
Nem akartam semmi extrát, semmi bonyodalmat, csak egyszerű ceruzakoptatást, mert kellett már valami kényszermozgás-vonalhúzogatás. Az egész olyan kedves lett, mint az a zöldteás AriZona üditőital, amit mindig csak bámulunk a boltok polcain, de sosem vesszük meg, egyrészt mert irreálisan többe kerül a többinél, másrészt mert mézes ízesítésű. De attól a színei gyönyörűek. Bécsben ittam gránátalmásat és áfonyásat.
Kívülről chill out gyönyörködés, más egyenlőre nem számít, egyhamar nem fogok hasonlót csinálni. Mézízűvé vált ez is.
2013. február 8., péntek
Tájkép-festős erőlködés
Ne is vegyétek komolyan, de már megint tájképekkel próbálkozom, csak most önszántamból, és az elsőt össze is téptem volna, ha Józsi nem mondja egy kósza pillanatában, hogy ez neki nagyon tetszik, ezért festettem még egyet. Azt is össze szerettem volna tépni, csak megérkezett a flow hatás, és nem bírtam már abbahagyni az ecsetkedős pacsmagolást, ráadásul a második nagyobb sikert aratott, mint az első. Sima, minden komplikációtól mentes tájképszerű cucc, a növényeket sem zabálják élőhalott-zombi-tündérek, határozott zöld meg kék, horizont is akad és éppen csak beficcen néhány sárga és lila levél, mert a nyírfák önmagukban sem racionálisak, ez már igazán nem árthat meg nekik.
Botticelli szerint a táj, mint stúdium, hiábavaló, mert csak a falhoz kell vágni egy különféle színekkel teli szivacsot, olyan foltot hagy majd rajta, amelyben szép tájékot lehet látni. Leonardo da Vinci Botticelliről: "és az a festő igen siralmas tájakat festett".
Pofátlanul alulértékeltem eddig minden hasonlót, és elhanyagoltam őket az emberábrázolások mellett. Ezen kívül Vándorló palota maratont tartok, nem tehetek róla, az emberek tényleg nem változnak, csak rosszabbak lesznek. A maguk módján, de Szabi nélkül állandóan fázom, és az univerzum is egyszerre lett lassú és hideg. Álmaimban is őt szerettem volna felhívni, és elmondani, hogy kiszállok, elég volt, mentsen meg, de a velem szemben álló idegen addigra már szúrni készült, és kölcsönösen egymásba mártogattuk a pengéket. Előtte leszbikus eladóktól menekültem az utcára, ahol a mászókán ülő morcona srác megütött, miután -jogosan- beszóltam neki. De aztán hétfő lett, elkezdődött az egyetem, a maradék heteket számlálom visszafelé, hogy Szabi is megérkezhessen, és ne olyan távolból halljam csak a hangját.
Felszabadító érzés több, mint 170 embert törölni az amúgy nem létező ismeretségi körödből, egy hirtelen felindulás miatt, komolyan javaslom mindenkinek, bár még így is maradtak épp elegen, akikhez úgy érzem, nincs sok közöm, de az a maradék 370 már nem vált ki belőlem akkora viszolygást. Bennem vibráló antiszociális epicentrum on, holnap pedig tesco disco, mert mindig abban reménykedünk, hogy ennél rosszabb már nem jöhet, ezt pedig csak az újabb és újabb corvintetős estek és az ottani arcok tudják megcáfolni. Fuck logic.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)