A héven hazafelé nosztalgiázol a melegebb őszi napok után, közben a regényben lévő főszereplő ráksaláta mérgezés miatt hányja össze a mosdót. Megcsap a vizeletszag, de csak a melléd ült hajléktalan az oka, rájössz, hogy már a duplapulcsi-kombóban is fázol, ezért holnap hármat veszel fel biztos ami biztos alapon. Láttál igazi halotti maszkokat (beleragadt szemöldök-szőrszálakkal), sétáltál egy jót a Kerepesi temetőben, intettél Munkácsynak, mosolyogtál Jókai szerénységén. Magunkon kívül nem éreztem egy lelket sem a közelben, szerintem már mindenki rég messze jár. Egyre barátibbnak tűnik a hamvak szétszórásának eljárása, mert furcsa dolog kövekhez kimászkálni, vagy porladó testeket tisztelni, amikor a belőle fakadó fűben fában van az igazi érték. Az a kőszobor vagy angyalka csak egy kedves felkiáltójel, hogy ne felejtsd el magát a lelket, de önmagában üres.
A regény főszereplője épp egy fügefához hasonlítja az életét. Minden egyes ág végén ülő kövér füge egy lehetséges kimenetel a jövőjére nézve, ő azonban nem bír választani, és a fa tövében ülve nézi, hogyan szottyad és feketedik meg szépen sorban az összes, és hullanak a lábai elé. Leszállok a hévről, és hazasietek, hogy fehér virágú évelőkiültetéseket tervezzek. Íme néhány Holdvilág-árokban készült kép szívmelengetőnek a mai esős napra. Nézzétek meg, a valódi arany ott ragyog fent a fák levelein ősszel. A trip elején lefejeltem egy homlokmagasságban lévő kidőlt törzset, mert a földön lévő pillás szélű bükkleveleket bámultam, és azokhoz beszéltem, emiatt a kirándulás java részét kellemesen végigszédültem.
.jpg)
