Kékes emberölős

Ostobán bámulom a feltépett parkettákat. A sikolyokra mindig felkapom a fejem, nem bírom megszokni, pedig minden egyes szám elején újra felhangzanak. Ha fáj a bokám, akkor rágyalogolok még vagy 20 kilométert, és elmegyek bulizni is. Aztán hülye vigyorral lépkedek a csonkokon, néha a cipőre sandítva, hogy kívülről, vagy belülről érkezett-e a támadás, de a cipő ép. Minden transzformáció szellemi szinten történik. Az agyam és én magam vagyok a támadás. Fizikailag bontom magam, és ha nem tudom eldönteni, hogy merre, akkor mindig a lábam az első, ami felmondja a szolgálatot. A menekülés segédeszköze a béna, kopott csontokkal.

Sétálunk a temető mellett, ütemesen hadonászva a zenére. Az előbb még itt voltunk, és most meg már ott vagyunk. A nagy rácsodálkozások pillanata ez.
- Nézd, milyen hosszú a hajam!
- Nem, inkább az út az.

Először öltem meg álmomban valakit. Kaptam egy csúnya, fakó kék papucsot a portán, és azt mondták, hogy ezt valami halott rokontól szerezték, vigyázzak rá, fel kellett érte bontani a koporsót. Valami múzeumba léptem be, de festmények és képek helyett az érkezőkről készítettek fényképeket, ami nagyon bosszantott. Leültem én is egy asztalhoz, és grimaszoltam a portrén. Egy nő jött oda, akivel minden ok nélkül összeverekedtem, és csak az a feszítő izgalom volt a mellkasomban, az érzés, hogy addig kell ütnöm, amíg csak bírom, különben ő fog bántani engem. Az asztalokon és a falakon egyre szaporodtak az apró, élénkvörös foltok, ahogy a fejét odavágtam.

Tegnap este is ment a harc, csak ott egy részeg és szakadt nő volt, és undorodtam hozzáérni. Aztán szarba léptem a murvában botladozva, és senki rohadtul nem értett semmit sem. Bele fogok sétálni az esőbe. A rajz sem fog tudni sokáig itt tartani.

Addig is egy kellemes emlék... ahogy feküdtünk a parton egymás mellett, 5-6 órán keresztül, és a személyiség ezerarcúságáról beszélgettünk, aztán egy halott szitakötőt adogattunk egymásnak. Nem éreztem, hogy múlna az idő. Azon a betontömböm fekve végtelen és nyugodt volt minden. Csak a hangya erőszakolta a szitakötőtetemet. Mosolyogtunk a bennük lakozó szörnyetegekre, mert tudtuk, hogy azok sosem bántanák egymást. Az enyém jelenleg ott maradt egy bárszéken ülve, és morog ezzel a beszakadt állú kisherceggel. A homlokunkra ragasztottuk, hogy: "bazdmeg".

A K A R A L Á B É K R Ó L

Ozorán eldöntöttem, hogy soha többé nem fogok beszélni. Lebontottam a nyelvtant, a kapcsolatokat, magamat, szépen lassan végigcsobogtam néhány vénámon, lepacsizva a mellettem úszó hemoglobinokkal, és annyira nevetségesen egyszerűnek és semmilyennek tűnt az egész, magától működő rendszernek, hogy tudtam, nincs értelme ezt megfogalmazni, vagy kifejezni, megy magától nélkülem és a szavaim nélkül is.

Megy minden magától.

Azóta csak beszélek. Újra megnevezem magamat, a helyet, ahol éppen vagyok, és feszülök olyan dolgokon, amelyeket nem tudok irányítani, csak szeretném azt hinni, hogy összeturkálhatom, és számít a kezem nyoma.Talán sosem fogok továbblépni erről a szintről, mert mindig erősebb lesz a kényszer, hogy a belém zúduló megfigyeléseket elmeséljem a fűrészporos tapétámnak. És nektek, mert ti vagytok a falaim és a korlátaim.

Ezért most megmagyarázom a karalábékat is. A szervezetből nőnek ki, pulzálnak, ugyanazon helyen szívva és küldve az energiát. Felfuvalkodott tartalékok, melyek a levegőbe emelik a reménytelenséget, hogy a magaslati levegőn kitisztuljon a fejed. Ám addigra a felemelkedés már felemésztett, és a talajt elveszítve ugyanolyan szerencsétlen leszel, mint Az ember tragédiájában az űrben tévelygő Ádám. Ott fent, sápadt képpel szellőztetjük aztán az eleganciánkat, egészen addig, míg a pudvás és csoffadt zöldségeinkkel és testünkkel együtt vissza nem zuhanunk a helyünkre.

"Láss most! Minden előtted megvolt nélküled: és minden mindörökké, a világ ámentelen végtelen."

Goya kísértetei

Filmvetítés a Púderben, kint üvöltő hideg, bent meleg árnyalatokban úszik a tömeg. Sapkákat és kabátokat dobálunk végig a székeken, és végigdobogunk még néhányszor a pincébe vezető lépcsősoron. Goyáról eddig mindig a sötét hangulatú, torz vigyorú rézkarcai ugrottak be, de sosem foglalkoztam komolyabban vele, vagy környezetével. Remek alkalom volt, hogy tágítsam ismereteimet, és jobban megérthessem azokat az idegen alakokat, hogy majd hetekkel később az írók boltjában hangosan örüljek iszonyatosan magamnak és mutogassak boldogan a festményeit tartalmazó albumot lapozgatva, mert már ismerősek az érzések, az a mag, amelyre az egész épült. Az előttem ülő két izgó-mozgó nagyszerelmes szerencsére hamar lelépett, így csodálatos rálátásom nyílt a vetítőre. Émelyítő pacsuliszag, amit tökéletes összhangba hoztam Lorenzo baráttal. Legjobb szereplő és legérdekesebb karakter.

Forrás: http://www.stellanonline.com/goya3x.jpg

Forrás: http://www.relewis.com/img/goya-aquellos.jpg

Búgó orrhangján visszafogottan beszél, de mindig azt érezzük, hogy jóval több van mögötte, ez az ember belül számtalanszor felrobbanhatott már, rendeződött át újra és újra a lelke más alakzatokban. A szakadék minden pontját bejárta, a végletekig kilendült, egészen a lefejezéséig. A leszűrt tanulság az, hogy csak porszemként maradhatunk emberek, mert a magasban, ahonnan sokan láthatnak, már túl erős a szél, és nagyobbak a kilengések is. Szép dolog lenne megváltani a világot, de sosem fog ez annyival működni, hogy ráhúzunk egy egységes lepedőt, aztán rá is fekszünk, ti meg tartsatok meg ameddig és ahogyan bírtok.
Goya számomra példakép-alapanyag, amiért végigdokumentálta korszakát, és a körülötte hemzsegő kísérteteket, láthatóvá téve az igazi arcunkat. Emberekként émelyítően sűrűn rétegződünk, zsúfolódunk egymásra, és párhuzamos világképeinkkel vagdaljuk egymást darabokra. Steril zacskókban ücsörgünk elválasztva, és kívülről egymáséit bökdössük. Belülről látunk egy elmosódott képet, és haloványan érzünk valami olyasmit is, hogy bántani akarnak, vagy rossz ez nekünk. Goya a siketségével zárta magára végleg a zacskója szájának nyílását.

forrás:http://www.sharewallpapers.org/d/399062-2/2007+Goyas+Ghost+002.jpg

Olyan jól éreztem magam, és annyi energiát szabadított el bennem, hogy az fizikailag fájt, mintha valami nagyon édes, geil bűnt követtem volna el éppen, de még a paradicsomból nem űztek volna ki, mert nem találtak meg, ezért megvilágosodva rohangálok és őrjöngök tovább. Szétáradt bennem mindenféle jóság, és vitte volna az egészet tovább, de csak magamat vihettem haza utána a hideg éjszakában, lelkesen szónokolva, hadonászva, amiért értékekkel töltöttek fel közvetlenül. Világított a mellkasom, a fény a bordáimnak ütközött, ettől bizseregtem.

púderes cappuccino

Rozsdából egy kicsi

Az ember azért megy kiállításokra, mert próbálkozik. Ahogyan a kockában lévő lyukakba próbáljuk a megfelelő formát illeszteni, majd belehajítani, úgy préseljük magunkat mi is a peremhez. Már az elején hamar kiderül, hogy jó helyre érkeztünk-e. Nehéz úgy ülni/állni ott, hogy nincs mondanivalód. Ez az elsődleges indikátor alkalmasságodra.

Rozsda Endrét régóta kerülgettem, mindig láttam valahol egy éppen aktuális kiállítását, amire éppen akkor nem tudtam elmenni. Most már csak mi ketten maradtunk, meg a családomtól kapott spontán ötlet, hogy nézzünk el valahová. Rozsda képei pedig pontosan olyanok, mint a lámpámon lógó kristályom, és az abban kaleidoszkópszerűen visszatükröződő könyvespolcom harsogó színű darabkái. Ugyanaz, csak más cafatokra tépve forog körben, ahogyan te is forogsz körbe.

Szeretem, ha egy tárlaton rajzokat is látni, mert az egy csupaszabb műfaj. Az olajfestékekkel vastagon megkent vásznak sokszor olyanok, mint a tökéletesen kisminkelt színészek. Bármit képesek megtévesztően jól eljátszani, és a saját életedről megfeledkezve bámulod csak a mozzanataikat. A ceruza inkább egy váz. Esendőbb, csontjain bukdácsol, és ha nem szereted őt kellőképpen, lehet, hogy rútnak találod majd őszinteségét. Rozsda rajzai is hasonlóképpen mosolyognak szégyenlősen. Tetszett, hogy a könnyedén felvitt és gyermekesnek látszó skiccek a legváratlanabb részeiken kezdenek el őrült részletességgel kibomlani, és feltárják a nagyon finom sraffokat és rovátkákat.

Az álom
(forrás: http://www.rozsda.com/spip.php?article118#3)

Akvárium
(forrás: http://www.varfok-galeria.hu/kiallitasok/varfok-terem-archiv/rozsda-endre:-rozsda-korai-papirmunkai--280)

Miközben a nekem legjobban tetsző festményt nézegettem, a mellettem álló teremőr nénike valami szívgyulladásról mesélt. Megható, amint ámulsz a vonalakon, közben a festmény kivilágítása reflektorszerűen megvilágít téged is, az arcodon lévő összes rángó izmocskáddal együtt, majd hirtelen fülön vág egy olyan szó, hogy "genny". Engem ennél a festménynél ért el ez a megvilágosodás:

Erzsébet sétája
(forrás: http://www.mng.hu/sajtoszoba/rozsda_press)

Ars poeticám, és tiszta levegővétel vizsgaidőszak után

Apa álmomban azt mondta, hogy mindent megértett, és eljött az a pillanat is, hogy felfogja, mennyi mindent veszített el. Aztán ez finoman remegéssé módosult, ahogyan egy lépcsőház tetején próbáltam Annácskát elkapni, de csak miután két kézzel kaptam felé, tudatosult bennem igazán, hogy engem sem tart semmi. A holtponton mégis megállt a mozdulat, félig a levegőben. Kezeim a lábaira kulcsolódtak, és a gravitáció szerint a mélybe kellett volna csúsznunk, de mi csak levitáltunk. Emlékszem, hogy mielőtt a félelemtől behunytam volna a szemem, láttam, hogy minden lépcsőfok rikító színesre volt festve.

A vizsgaidőszakot gyönyörű eredményekkel zártam, finoman, és gyorsan. Gyomorideggel küszködve telt el, belehányva a szemetesembe, vergődve-nyomorogva, azt sem tudva, mihez kezdjek, aztán nagy örömködéssel minden jegy után. A 4-es statika olyan volt, mint egy meleg és szeretetteljes ölelés, lebontva a korlátaimat. Mantis, kedves radírsáskám valóban segített rajtam. Ezt az állapotot jobban vártam, mint a karácsonyt, mert a két félév közötti rövidebb csendtől reméltem a valódi kikapcsolódást.

Ez időközben eszement rohangálásba csapott át. Kiállításmegnyitók és tárlatok végtelen áradata, vittem szorgosan a kis papírfecniket, és jegyzeteltem a képcímeket, hogy a későbbiekben is megtalálhassam azokat a festményeket, amelyek akkor sikeresen megszólítottak. Ilyenkor magamévá akarom tenni az egész világot, megerőszakolni, és kiszívni, hogy aztán a millió gyönyörtől eltelve dőljek hátra, és sírjam el magam a feldolgozhatatlan szépsége miatt. A lelkesedés hatalmas, Szabitól kaptam egy A/5-ös méretű jegyzetfüzetet a könnyedebb skiccekhez, illetve a tájképek felé is kezdek rugalmasabbá válni. Belül csak ugrálok, és nem győzöm bevágni a fejem a fizikai kereteimbe, de még így sem bírom letörölni a mosolyt.

Allen Ginsbergtől megkérdezte a pszichológusa, hogy mire vágyik a szíve legmélyén, és mit akar valójában. Én azt hiszem, valami ilyesmit válaszolnék: képzőművészetet szeretnék mindkét orrlyukamon beszívni, megemészteni, kihányni, azzal telítődni. Béke, nyugalom, papír, alkotás. Csak én és az alkotás. A beszélő könyvek, a beszélgetés önmagammal, visszahúzodva tövig saját magamba. Aztán kiterjedni, és megosztani olyanokkal, akik hasonló folyamatokon haladva keresztül megfogják a kezem, és a szemükből látom, hogy értik. Erre vágyom valójában, minden egyes pillanatomban. 

Elérni, bizonyítani, és KIRAJZOLNI MAGAMBÓL A LELKEMET.
A teremtő előtt akarok elszámolni azzal, amit tudok, megmutatva neki, hogy volt értelme nekem adnia ezt a bőröcskébe csomagolt meglepetés-testet, ami csak egy katalizátor, hogy betöltsem vele a rendeltetésemet, kihasználva azokat az előnyöket és hátrányokat, amelyeket tőle kaptam.

Szeretnék rámosolyogni szívből azzal, amit ő adott, de hálából mindezt tökéletesebbre fejlesztve. Élni a lehetőséggel. Ez az én ars poeticám.

Utószóként pedig: nagyon meghatódtam, hogy egy olyan festőművész, akivel nem ismerjük egymást, a távolból mégis ezt írta az egyik képem alá:

"Antal Lux: Egyéni és különlegesek a színek!"

Receptre felírom magamnak, hogy ha rossz kedvem lesz, vagy elbizonytalanodom (ami tőlem sűrű mutatvány,pláne magammal szemben vagyok a leggonoszabb és legkritikusabb), majd újra és újra el kell olvasnom ezt a bejegyzésemet!

Szent Mantis és a statika

Szétkönyöklöd magad a lámpafényben, lassan épülsz lefelé a meleg és rezzenéstelen szobában. Áll a levegő, szertehullottak a papírok, ellepte a szobám padlóját, jégtáblákká váltak, rajtuk ugrálok napok óta. Utálom ezt a kisiskolás üzemmódot, az izgulást a holnap reggeli vizsga miatt, ezt az üresjáratot, várakozást.

Az apróbb feladatok úgy lapulnak az összehajtott oldalak közt, mint a széleshátú bogaracskák a kövek alatt. Felemeled, és szertefutnak, te meg csak ijedten hajítod el minél messzebbre az egészet. Eszembe jut az imádkozósáska a radíromon, amely végigkísérte az eddigi vizsgákat és zárthelyiket. Belé táplálom minden bizodalmam, szent mantisomnak kell felzabálnia és elpusztítania ezt az egész fertőt. Holnap háború lesz, de addig csak őrjöngök magamban, mert még nem látom sem az ellenség arcát, sem a fegyvereit.

"A tanulás megváltoztatja az embert, büszkeséget kelt benne. Ahhoz, hogy eljussunk az élet lényegéhez, erre is feltétlenül szükségünk van. Addig csak körülötte forgolódhatunk. Nagyokosnak hisszük magunkat, de minden apróságon fennakadunk. Túl sokat álmodozunk. Minden szó eltérít tőle. Egyre távolabb jutunk. Csak a szándék van, és a látszatok. Aki többre vágyik, annak másra van szüksége."

Az egyetem egy... "olyan kamra, amelyikre legalább háromszor is ráfordítják a kulcsot. KÖCSÖG VAN BENNE, AMENNYI CSAK KELL, DE A LEKVÁR AZ KEVÉS." /Céline: Utazás az éjszaka mélyére/

A pomelo is csak ideiglenes gyógyír volt. Szépen jön a kötelező alvás, ami sosem ment, a macskagyökér, és néhány könnyed mantra. Utazás az éjszaka mélyére. Hare Krisna.

Forrás: http://www.bubblews.com/assets/images/news/43153505_1378325931.jpg

Szilveszter

Egy korty alkohol nélkül ugráltam át magam az új évbe, és röhögtem ki a rengeteg csokis nápolyit a fürdőkádban. Szabi a sarokban aludt, konfettitakaróját magára húzva, a folyosókon szilánkok és eperpálinka szag. Az utcán sétálva egy meztelen fenyőfával dobáltuk egymást, repkedett a fejünk felett, haszontalanságát az égbe kiáltva. A kombínón egy vörösbehajlóan-gyulladt szemű idegen osztogatta tanácsait, csigatestével folyt le az ülésről, miközben békésen magyarázta, hogy ne foglalkozzunk semmi ideiglenes kellemetlenséggel, csak örüljünk egymás létezésének.

Hazaérve anya pogácsáját tömtük magunkba, miközben lassan világosodott. A szobámban még mindig akadnak konfettik, mert az én konfettikirályom kirázta magát, és idefetrengett. Az egyik legszebb dolog azzal a biztos tudattal lefeküdni, hogy biztosan nem fogok másnaposan felkelni. Grapefruitlével koccintottam, és a világ egyik legboldogabb embere voltam. Megtagadni azt, ami beleivódott a társadalomba, és eldobni a szükségtelen és haszontalan dolgokat. Önfegyelem és gyakorlás, és rengeteg tea. Tea a kocsmákban, tea az asztalomon, tea a lelkemben, nyugtató teakeverék esténként.

Finoman kúszott el az elmúlt két nap, kezdenek belémrohadni a fejemben lévő virágok, évelők és egynyáriak gyülekeznek a dísznövényismeret vizsgára várva, hogy ott kihányhassam mindegyiküket. Örültem, hogy Pöcsimanó is felbukkant a szilveszteri forgatagban, a baráti ölelések mindig megemelik a lelkem. Megkapta a pasztellfestékes mámor maszkját, hogy eljárhassuk ezekkel a saját rituális táncunkat, sámánok legyünk a forgatagban, körülöttünk a laikusok értetlenkedő és bamba ábrázatától kísérve, cséphadaró mozdulatokkal nyitottuk meg az eget és földet. Hellóka 2014!

Forrás: www.tumblr.com