Narancs

Narancssárga lettem, igaz, véletlenül. A 'vermilion red' valójában nem élénkpiros, hanem betadine-szerű, a kesztyűt sárgára színező aljas készítmény, így a zuhanyrózsa szára már nem rózsaszín, hanem narancssárga. Csak azért maradok ennél a színnél, mert a közelemben lévő legtöbb embernek nem tetszik, illetve negatív véleménnyel van róla, ezért már biztosra megyek, és "orange" színezőt is szereztem. Nem akarom áltatni magam.

Aranyvessző

Nem tudta, hogy miért bolyongok az utcán, vagy sétálok össze-vissza, pedig csak az út szélességét próbáltam megtippelni néhány lépéssel, meg a csatornafedeleket memorizáltam a házi feladatomhoz. Minden azzal az aranyvesszővel kezdődött. Mára kezdek egyre inkább biztos lenni abban, hogy a valóságban sosem bújtam oda mellé, lélekben azonban számtalanszor. Az a bokor mindig egyfajta felsőbb hatalommal és tudással bírt, ragyogott, és megvédett akkor is, amikor valójában már lezajlott a meccs, és a földön feküdtem. Hiába tűnik annyira keménynek az a fizikai külső, az a szétrepedezett kitinroncs, meggyőződésem, hogy minden alkotórész, cselekedet és történés csak kivetülés. A saját gondolataink öklözik egymást körülöttünk, mi pedig csak sétálunk a folyosókon kerülgetve a testeket.

A lelkemet összeszorították, mint egy darab szivacsot és kifolyt belőle minden, ami eddig megtörtént velem, és amit valaha éreztem, vagy kiváltottak belőlem. Sétáljunk vissza együtt a múltba, és nézzük végig a legfájdalmasabb emlékeket, hogy most forrón és fájdalmasan öleljen át az egész. Ott vagy a mostani tudatoddal, és csak a szavaid maradtak meg, elmondhatod annak a szerencsétlennek, hogy minden szebb és jobb lesz egy majdani jövőben, de neki nem kötelező hinnie neked. Ellenben megvolt az esélyed és szólhattál. Valaki, aki sosem létezett, de rád mosolyog, biztatva.

Ami gyönyörű, csak fájdalmasan lehet az. Ennek nincs más formája, csak a komplett esszenciát kortyolgathatod. Szeretni mindenkit egyszerre, szívszaggatóan tud fájni, mégis nagyon békés. Másképp nem is működhetnénk. Az iskolaudvarról csak a sárga aranyvesszőre emlékszem a legélénkebben. Mögötte álltam, de most már csak a sárga fényben úszó nyírfák maradtak. Minden egyes fa tudja, mi történt. Az aranyvesszőből sarjadtak ezek a fák, azokból a virágokból, amelyeket letépkedtem, mert kínomban kényszermozgásból ebben a mozdulatban bíztam csak, hogy majd segít rajtam. Ha nem is segített, legalább szép volt. A szemerkélő esőben ütögettem be a szögeket a földbe kalapáccsal, mint régen. Nincs semmi baj.

Nem akartam többet ide írni, de ez egyfajta beszélgetés magammal, anélkül meg összezavarodom. Nagyon sűrűek és tömörek voltak az elmúlt hónapok, és most lassan és finoman öntöm magamra a hideg vizet, hogy felhíguljak.

Pasztell-orgazmus

Egy kicsi darabka Katácska, némi Mucha átfedéssel. Régebben untig hallgattam, hogy ha sok színt vagy formát pakolok rá a rajzaimra, az giccsé nemesedik, így a rengeteg vád után minimumnak éreztem, hogy megmutatom, milyen az, ha szándékosan hajlik át a dolog valami tündérmesébe. Eleinte féltem, hogy nagyon kiválik majd az eddigi képek közül, de aztán sikerült annyit és olyan módon torzítani rajta, hogy beállhasson a sorba. Kata szemekből és karokból áll, és a bőrének színe egészen felmászott a lap tetejére is. Megint azzal indultak a dolgok, hogy a merev vázlatok kitöltését megunva összekentem festékkel az ujjaimat, aztán azzal a látszólag kész felületeket is. Volt egy hónap, amíg bedöglött a kép, ilyesfajta módon kellett frissítenem.

Ezzel a szétkenődéssel robbantak fel a darabok, és töltötték ki végleg az A2-es lap széleit válva homogén egésszé. A fenti széleken kúszó levekes indák színeiről a társasjátékok sarkai jutottak az eszembe, szinte hangosan veszekednek egymással a köztük lévő pasztell-tengeren átüvöltözve. Szőlőfürt-kar-kompozíció, meg unikornis-tövisek, némi arany-ezüst körömlakkal.

A karján lévő spenótzöld sávból kiinduló és egyre finomodó árnyalatokat imádtam, a halovány mentazöldbe szerelmes lettem, a szemek rajzolása közben pedig megkedveltem a barna és szürke árnyalatú szivárványhártyákat, a középen lévő 3 szemecske triumvirátusát.

Töredékek Barnától

"A képzőművésznek naponta meg kell erősíteni magát, lelki traumában él, piszkálgatja az anyagot, nem tudja, hogy hova jusson el, sőt, ha tudja, hogy hova akar eljutni, akkor talán máshova kellene. A zenész kijön az akadémiáról és zenész. Aki képzőművészetet tanul, azoknak legalább a fele nem lesz képzőművész. A tanítványaim közül jó pár ember a szó szoros értelmében mellékpályára került, nem alkotó, s bizonyos vagyok abban, hogy például a mérnök végzettségűek nagyobb százalékban maradnak mérnökök. Megfoghatatlan, kezelhetetlen, bizonytalan ez a művészlét. Tipikusan szerencsétlen pálya. A legjobb példa Van Gogh. Életében egyetlenegy képet sem adott el. Most a képei a legdrágábbak közé tartoznak." (Péli Barna - szobrász, KREA Környezettervező Iskola tanára)

Arra jutottam, hogy semmi közöm a képzőművészethez, és semmi értelmeset nem vagyok képes csinálni. Most pedig, miután ezt leírtam, boldogan nekiállok megalkotni a következő rajzomat mindenfajta elvárás és kötelezettség nélkül. A szabadon végzett tevékenységek halála az, ha meg akarjuk feleltetni őket másoknak.

Péli 2010-2001:

Forrás: http://www.dovin.hu/peli-barna/1441-peli-barna-2010-2001.html 

Meggyes teás orgazmus meg rajzolás

Ez egy semmihez sem hasonlítható boldogság, mintha belülről csiklandozná valaki a mellkasomat, és az ujjaival dobolgatna finoman ott bent, végigfut rajtam. Hiába kezdek újra lebetegedni, és vagyok már az lassan konstans 3 hete, ilyenkor minden eltörpül, kettesben maradok a rajzommal, amely kifejez mindent, ami belőlem jön és mélyről, így saját magammal beszélgetek. A rajzon keresztül érek a saját mellkasom belsejébe, én vagyok egyszerre kint és kopogok ott belül is, és satírozom apró vonalacskákkal egyre színesebbé azokat a csontokat. Szétmállik bennem a pasztell, kiröhögöm a csontjaimat és magamat is, mert komolytalanná vált az egész.

A rózsaszín tapétámra hajtom a fejem, minden apró rögöt, és kiálló részecskét érzek, ezekre a faforgácsokra fekve bámulom a felettem elvonuló felhőket. Aztán megeszem az orrcseppemet. Olvassa el kérem a mellékelt betegtájékoztatót, mert már megint éjfél múlt.

Caterina Silenzi: Szüntelen jelen

Várfok galéria látogatást tartottunk Diával, hála az égnek, ő még hajlandó volt velem eljönni, ha már mindenki más lemondta, ezért külön köszönet jár neki ezúton is! A kis szobában eldugott kiállítás jóval több figyelmet érdemelne annál, mint amennyit kap. Sok szobrocska volt így is bezsúfolva, de ízlésesen elrendezve, cserébe hatott rám mindez annyira, hogy sokkal szívesebben láttam volna még többet és többet az olasz művésznő munkáiból. Caterina Silenzi szerencsére megfontoltan dolgozik, valós értékeket teremtve, elrugaszkodva a kortárs sablonos-unalmas-semmitmondó rétegektől. A csontokat vagy a természetben találja, vagy az ismerősei ajándékozzák neki, vagy mint a kiállításon látott férje portréjának esetében egy magyarországi útja során, a piacon talált rá az agancsokra. Képes éveket várni arra, hogy az adott csont megfelelő helyre kerüljön. A falujában boszorkánynak tartják.

Megörökítette terhessége folyamán magzata különböző állapotait. A legelső szedercsíra állapot féleségnél darazsak zsongják körbe az apró szürke sejtecske-többletet imitáló darabot. Ők jelképezik a férfiasságot. Kör alakban lógnak alá a magzatok finom hálókba bugyolálva, az átlátszó hálóba pedig vörös és kékes fonalak futnak. Megfoghattuk őket, az ott lévő galériás leányzó pedig elmondta, hogy értelmetlen a magzatok körüli rosszindulat, fecsegés és elborzadás, mert mind mosolyog. A háló védőn fonja őket körül és zárja külön világba mindet. Az emberek általában azt találják a legmorbidabbnak, ami nem akar szándékosan azzá válni, a lehető legközelebb érezzük magunkhoz, és ez megijeszt minket, vagy tapinthatóvá teszi félelmeinket. De azok is egyedileg a saját félelmeink, így hozzánk közel álló dolgok.

Valahol olvastam arról, hogy az emberek minden fejlődés és tudomány ellenére a mai napig mélyen rigolyásak-babonások, kiirthatatlanul ott gyökerezik bennünk. Ennek köszönhetően válik fontossá számunkra például egy fénykép, amelyben nem tennénk jobbik esetben kárt. A születés önmagában misztikum, tartunk attól is, hogy a puszta szavakkal árthatunk, befolyásolhatunk. Caterina kimondta és ábrázolta a komplett folyamatot. Az egyre növekvő kerámiaembriók egy tehén medencecsontjához vezetnek, egyenesen annak ölelő karjaiba.

A raku kerámia technika:

CATERINA SILENZI, Buta no Atama Raku, 2010 from GLORIAMARIA gallery on Vimeo.

A sarok homokkal felszórt részein guggoló emberi alakokat láttunk, rákvázakkal hátukon, és a művésznő kislányának szobrát, amint más állat-ember teremtényekkel beszélget ránk ügyet sem vetve. Volt még ott madárkoponyájú szoknyás nőszemély is.

Caterina portréja a férjével szemközt állt. Talán velem van a baj, de ennél romantikusabb, és szebb gesztust még nem láttam, a végletekig meghatott az egész. Hieronymus Bosch paradicsomában éreztem magam, nem bántott már sem a szürke eső kint, sem a hideg szél. Létezik ez az összefonódás, és a két szobor közt állva belekerültem én is, bárhová fordultam, őket láttam, és valamiféle törődést-szeretetet-szerelmet éreztem. A felhasznált csont és kerámia olyan hideg és halott anyagok, de abban a pillanatban érzőbbek és élettel telibbek lettek bármi másnál. A fehér alapon futó kékes repedések a vénákat idézik, megmozdul tőle az anyag. Tényleg csodálatos az egész.

Végül a kiállítás mottója és néhány fotó: "Újalakokká vált testekről indít a lelkem szólani;/ isteneink! (hisz ez is mind általatok/lett), adjatok ihletet, és a világ eredő idejétől/végig, az én koromig legyetek vezetői dalomnak." (Ovidius: Átváltozások)

(http://sphotos-a.xx.fbcdn.net/hphotos-ash3/s720x720/537260_584830991531618_1821992202_n.jpg)

(Caterina portéja - http://cdn.trendhunterstatic.com/thumbs/caterina-silenzi.jpeg)

(Férje portréja - http://farm3.static.flickr.com/2575/4074670994_5be1b8ab8a.jpg)

(http://sweet-station.com/blog/wp-content/uploads/2011/02/Untitled-11.jpg)

(Bújócska - http://mandarchiv.hu/manda/webimage/4/8/4/0/wimage/silenzi2.jpg)

(http://pinterest.com/pin/282530576595661035/)

Kiállításon nem szerepelt, neten talált, számomra kedves alkotásai:

(https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgmBNjEgJShQKqRfKXXG-i19fZ6I9gH42bBzvd3BZTIYNHNGY6mjW1e6vAB3d8XVIfVYpzbYbond6elt4FCVZjcjcQkwzTWIwbE242W8HdgUGSjxOtHRvG4u2cf1q5bw5QWBVnwJldicic/s1600/caterina_silenzi.jpg)

(http://www.whokilledbambi.co.uk/public/2011/01/Schermata-2011-01-01-a-18.10.24.png)

Hogyan rajzoljunk semmit?

Valahogy így. Teljes béke és nyugalom az apartmanban, Annácska is elaludt, itt még nem voltam túl életem első peluscseréjén. Ahogy Szlovénia határait átléptük, változott meg a táj is. A tájföldrajz kiélezett, és érzékennyé tett, azóta meghatnak a természeti formák is néha, és emberi vállakat ültettem bele a dombokba. Mélységes nyugalom és csend, mintha az én hátamon is másfél méteres hótakaró volna, és fedne be, elzárva a világtól, hogy végre kipihenjem magam.

Nem akartam semmi extrát, semmi bonyodalmat, csak egyszerű ceruzakoptatást, mert kellett már valami kényszermozgás-vonalhúzogatás. Az egész olyan kedves lett, mint az a zöldteás AriZona üditőital, amit mindig csak bámulunk a boltok polcain, de sosem vesszük meg, egyrészt mert irreálisan többe kerül a többinél, másrészt mert mézes ízesítésű. De attól a színei gyönyörűek. Bécsben ittam gránátalmásat és áfonyásat.

Kívülről chill out gyönyörködés, más egyenlőre nem számít, egyhamar nem fogok hasonlót csinálni. Mézízűvé vált ez is.