Ez egy semmihez sem hasonlítható boldogság, mintha belülről csiklandozná valaki a mellkasomat, és az ujjaival dobolgatna finoman ott bent, végigfut rajtam. Hiába kezdek újra lebetegedni, és vagyok már az lassan konstans 3 hete, ilyenkor minden eltörpül, kettesben maradok a rajzommal, amely kifejez mindent, ami belőlem jön és mélyről, így saját magammal beszélgetek. A rajzon keresztül érek a saját mellkasom belsejébe, én vagyok egyszerre kint és kopogok ott belül is, és satírozom apró vonalacskákkal egyre színesebbé azokat a csontokat. Szétmállik bennem a pasztell, kiröhögöm a csontjaimat és magamat is, mert komolytalanná vált az egész.
A rózsaszín tapétámra hajtom a fejem, minden apró rögöt, és kiálló részecskét érzek, ezekre a faforgácsokra fekve bámulom a felettem elvonuló felhőket. Aztán megeszem az orrcseppemet. Olvassa el kérem a mellékelt betegtájékoztatót, mert már megint éjfél múlt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése