Caterina Silenzi: Szüntelen jelen

Várfok galéria látogatást tartottunk Diával, hála az égnek, ő még hajlandó volt velem eljönni, ha már mindenki más lemondta, ezért külön köszönet jár neki ezúton is! A kis szobában eldugott kiállítás jóval több figyelmet érdemelne annál, mint amennyit kap. Sok szobrocska volt így is bezsúfolva, de ízlésesen elrendezve, cserébe hatott rám mindez annyira, hogy sokkal szívesebben láttam volna még többet és többet az olasz művésznő munkáiból. Caterina Silenzi szerencsére megfontoltan dolgozik, valós értékeket teremtve, elrugaszkodva a kortárs sablonos-unalmas-semmitmondó rétegektől. A csontokat vagy a természetben találja, vagy az ismerősei ajándékozzák neki, vagy mint a kiállításon látott férje portréjának esetében egy magyarországi útja során, a piacon talált rá az agancsokra. Képes éveket várni arra, hogy az adott csont megfelelő helyre kerüljön. A falujában boszorkánynak tartják.

Megörökítette terhessége folyamán magzata különböző állapotait. A legelső szedercsíra állapot féleségnél darazsak zsongják körbe az apró szürke sejtecske-többletet imitáló darabot. Ők jelképezik a férfiasságot. Kör alakban lógnak alá a magzatok finom hálókba bugyolálva, az átlátszó hálóba pedig vörös és kékes fonalak futnak. Megfoghattuk őket, az ott lévő galériás leányzó pedig elmondta, hogy értelmetlen a magzatok körüli rosszindulat, fecsegés és elborzadás, mert mind mosolyog. A háló védőn fonja őket körül és zárja külön világba mindet. Az emberek általában azt találják a legmorbidabbnak, ami nem akar szándékosan azzá válni, a lehető legközelebb érezzük magunkhoz, és ez megijeszt minket, vagy tapinthatóvá teszi félelmeinket. De azok is egyedileg a saját félelmeink, így hozzánk közel álló dolgok.

Valahol olvastam arról, hogy az emberek minden fejlődés és tudomány ellenére a mai napig mélyen rigolyásak-babonások, kiirthatatlanul ott gyökerezik bennünk. Ennek köszönhetően válik fontossá számunkra például egy fénykép, amelyben nem tennénk jobbik esetben kárt. A születés önmagában misztikum, tartunk attól is, hogy a puszta szavakkal árthatunk, befolyásolhatunk. Caterina kimondta és ábrázolta a komplett folyamatot. Az egyre növekvő kerámiaembriók egy tehén medencecsontjához vezetnek, egyenesen annak ölelő karjaiba.

A raku kerámia technika:

CATERINA SILENZI, Buta no Atama Raku, 2010 from GLORIAMARIA gallery on Vimeo.

A sarok homokkal felszórt részein guggoló emberi alakokat láttunk, rákvázakkal hátukon, és a művésznő kislányának szobrát, amint más állat-ember teremtényekkel beszélget ránk ügyet sem vetve. Volt még ott madárkoponyájú szoknyás nőszemély is.

Caterina portréja a férjével szemközt állt. Talán velem van a baj, de ennél romantikusabb, és szebb gesztust még nem láttam, a végletekig meghatott az egész. Hieronymus Bosch paradicsomában éreztem magam, nem bántott már sem a szürke eső kint, sem a hideg szél. Létezik ez az összefonódás, és a két szobor közt állva belekerültem én is, bárhová fordultam, őket láttam, és valamiféle törődést-szeretetet-szerelmet éreztem. A felhasznált csont és kerámia olyan hideg és halott anyagok, de abban a pillanatban érzőbbek és élettel telibbek lettek bármi másnál. A fehér alapon futó kékes repedések a vénákat idézik, megmozdul tőle az anyag. Tényleg csodálatos az egész.

Végül a kiállítás mottója és néhány fotó: "Újalakokká vált testekről indít a lelkem szólani;/ isteneink! (hisz ez is mind általatok/lett), adjatok ihletet, és a világ eredő idejétől/végig, az én koromig legyetek vezetői dalomnak." (Ovidius: Átváltozások)

(http://sphotos-a.xx.fbcdn.net/hphotos-ash3/s720x720/537260_584830991531618_1821992202_n.jpg)

(Caterina portéja - http://cdn.trendhunterstatic.com/thumbs/caterina-silenzi.jpeg)

(Férje portréja - http://farm3.static.flickr.com/2575/4074670994_5be1b8ab8a.jpg)

(http://sweet-station.com/blog/wp-content/uploads/2011/02/Untitled-11.jpg)

(Bújócska - http://mandarchiv.hu/manda/webimage/4/8/4/0/wimage/silenzi2.jpg)

(http://pinterest.com/pin/282530576595661035/)

Kiállításon nem szerepelt, neten talált, számomra kedves alkotásai:

(https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgmBNjEgJShQKqRfKXXG-i19fZ6I9gH42bBzvd3BZTIYNHNGY6mjW1e6vAB3d8XVIfVYpzbYbond6elt4FCVZjcjcQkwzTWIwbE242W8HdgUGSjxOtHRvG4u2cf1q5bw5QWBVnwJldicic/s1600/caterina_silenzi.jpg)

(http://www.whokilledbambi.co.uk/public/2011/01/Schermata-2011-01-01-a-18.10.24.png)

Hogyan rajzoljunk semmit?

Valahogy így. Teljes béke és nyugalom az apartmanban, Annácska is elaludt, itt még nem voltam túl életem első peluscseréjén. Ahogy Szlovénia határait átléptük, változott meg a táj is. A tájföldrajz kiélezett, és érzékennyé tett, azóta meghatnak a természeti formák is néha, és emberi vállakat ültettem bele a dombokba. Mélységes nyugalom és csend, mintha az én hátamon is másfél méteres hótakaró volna, és fedne be, elzárva a világtól, hogy végre kipihenjem magam.

Nem akartam semmi extrát, semmi bonyodalmat, csak egyszerű ceruzakoptatást, mert kellett már valami kényszermozgás-vonalhúzogatás. Az egész olyan kedves lett, mint az a zöldteás AriZona üditőital, amit mindig csak bámulunk a boltok polcain, de sosem vesszük meg, egyrészt mert irreálisan többe kerül a többinél, másrészt mert mézes ízesítésű. De attól a színei gyönyörűek. Bécsben ittam gránátalmásat és áfonyásat.

Kívülről chill out gyönyörködés, más egyenlőre nem számít, egyhamar nem fogok hasonlót csinálni. Mézízűvé vált ez is.

Régi vázlatrajzok

Mariborba indulás előtt fedeztem fel ezt a két képet, a kilincsfejűt, akit mindig újra fel szerettem volna dolgozni egy jobb verzióban, és ezt a kékség cső-vezetéket. Egyik sem jutott túl a vázlat fázison, és évekig a létezésükről is megfeledkeztem. Nem szoktam olyan gyakran ilyen képeket találni, mert a legtöbbet összetépem és kidobom, ezeknek is csak a spirálfüzetben létezés lett a megmentőjük, mert még kitépni is lusta voltam őket.

Ismét tesco, ismét disco

Veszélyes visszarendeződés. A Corvintetőnek adott ultimátum képen törölt minket Katával, és végre elrugaszkodtam a ragacsos padlótól, amit időközben feltöröltek, sikerült úgy csapkodni azt a jóbarát korlátot, hogy már megint nem éreztem a jelenlétét, és a föld helyett amúgy is az égen táncoltunk már, legalábbis amikor kinyitottam a szemeimet, csak egy talpnyom meredt a képembe a plafonról. Egy igazán vad segg rángatózott előttünk valamiféle lány részeként.

Béke, öröm és boldogság volt elfeledkezni mindenről, beleolvadni egy semleges masszába. Aztán tévedésből a raktárba mentem be a kijárat helyett, és egy "szia Barbi" köszöntésre tántorogtam csak ki onnan elcsodálkozva a nevem hallatán, mint egy szófogadatlan gyerek.

Tájkép-festős erőlködés

Ne is vegyétek komolyan, de már megint tájképekkel próbálkozom, csak most önszántamból, és az elsőt össze is téptem volna, ha Józsi nem mondja egy kósza pillanatában, hogy ez neki nagyon tetszik, ezért festettem még egyet. Azt is össze szerettem volna tépni, csak megérkezett a flow hatás, és nem bírtam már abbahagyni az ecsetkedős pacsmagolást, ráadásul a második nagyobb sikert aratott, mint az első. Sima, minden komplikációtól mentes tájképszerű cucc, a növényeket sem zabálják élőhalott-zombi-tündérek, határozott zöld meg kék, horizont is akad és éppen csak beficcen néhány sárga és lila levél, mert a nyírfák önmagukban sem racionálisak, ez már igazán nem árthat meg nekik.

Botticelli szerint a táj, mint stúdium, hiábavaló, mert csak a falhoz kell vágni egy különféle színekkel teli szivacsot, olyan foltot hagy majd rajta, amelyben szép tájékot lehet látni. Leonardo da Vinci Botticelliről: "és az a festő igen siralmas tájakat festett".

Pofátlanul alulértékeltem eddig minden hasonlót, és elhanyagoltam őket az emberábrázolások mellett. Ezen kívül Vándorló palota maratont tartok, nem tehetek róla, az emberek tényleg nem változnak, csak rosszabbak lesznek. A maguk módján, de Szabi nélkül állandóan fázom, és az univerzum is egyszerre lett lassú és hideg. Álmaimban is őt szerettem volna felhívni, és elmondani, hogy kiszállok, elég volt, mentsen meg, de a velem szemben álló idegen addigra már szúrni készült, és kölcsönösen egymásba mártogattuk a pengéket. Előtte leszbikus eladóktól menekültem az utcára, ahol a mászókán ülő morcona srác megütött, miután -jogosan- beszóltam neki. De aztán hétfő lett, elkezdődött az egyetem, a maradék heteket számlálom visszafelé, hogy Szabi is megérkezhessen, és ne olyan távolból halljam csak a hangját. 

Felszabadító érzés több, mint 170 embert törölni az amúgy nem létező ismeretségi körödből, egy hirtelen felindulás miatt, komolyan javaslom mindenkinek, bár még így is maradtak épp elegen, akikhez úgy érzem, nincs sok közöm, de az a maradék 370 már nem vált ki belőlem akkora viszolygást. Bennem vibráló antiszociális epicentrum on, holnap pedig tesco disco, mert mindig abban reménykedünk, hogy ennél rosszabb már nem jöhet, ezt pedig csak az újabb és újabb corvintetős estek és az ottani arcok tudják megcáfolni. Fuck logic.

Houellebecq: Térkép és táj

Már 15-e óta vége a vizsgáimnak, minden pipa, minden elsőre, béke-öröm-boldogság. Volt idő kiolvasni végre Houellebecq Térkép és táj című könyvét. Jed Martinnal nagyon hamar együtt tudtam érezni, mert egy igen szimpatikus főszereplő (olvasói vélemények alapján mások is így találták). Fotográfiákat és festményeket képez le kicsit öntudatlanul, nincs tökéletesen tisztában azzal, hogy pontosan miért is csinálja ezt az egészet, nincs előre megfogalmazott és alaposan kitervelt művészeti recept a zsebében ahhoz, hogy átverjen mindenkit, miért is kéne őt elfogadni, mint művész. Ennek ellenére befut és szemtelenül híres lesz.

A térképekről készített fotói kapcsán annyit jegyez meg: A térkép érdekesebb, mint a táj. Szerintem az emberek tanulmányozása is sokszor érdekesebb, mint a megismerésük. A kötelező társas interakciókat leszámítva, hogy ne beszélgessünk végül a cirkónkkal, mint ahogyan azt Jed tette a regény végén (de állítása szerint a legrosszabb nem is ez volt, hanem az, hogy egyáltalán nem tartotta elképzelhetetlennek a cirkó válaszát) tulajdonképpen nincs szükségünk másokra. A leegyszerűsített képlet úgy működik, hogy az ember információkat gyűjt a külvilágtól, ezért cserébe elviseli a másik egyedet, vagy megkedveli, így a devianciáinak elviselése nem számít megterhelőnek. Manapság azonban bárhonnan megtudhatsz bármit, senkit sem kell cserébe megtűrnöd. A komplett életem legépelem ide, anélkül, hogy akár csak egyszer is szóba álltál volna velem, vagy végignézted volna, hogy az öledbe hányok egy rosszul végződő este után.

Szerencsére Houellebecq mások helyett is a világ képébe köp egy nagyot. "Óhatatlanul is arra kell gondolnom, hogy az emberek sokkal kevésbé különböznek egymástól, mint ahogyan azt ők maguk hiszik. Hogy túl sok a bonyodalom a társadalomban, túl sok a különbségtétel, a kategória... - Igen, valahogy szolgalelkű az egész."

Már amikor az első oldalon a Damien Hirst és és Jeff Koons felosztja a művészeti piacot témakör megjelent, tudtam, hogy szerelem lesz első látásra. "Hirstöt tulajdonképpen könnyű volt megragadni: brutálisnak, cinikusnak lehetett ábrázolni, olyan "szarok rátok abból a magasságból, ahová a pénzem röpített" típusnak, vagy akár lázadó művésznek (aki azért gazdag is)..."

Miután Jeff híres lett, mindenki azt akarta, hogy fesse meg a portréját. Ez egy másik kedvenc momentum, de én persze csak a magam nevében tudok nyilatkozni. Egyrészről jobbik esetben van épp elég személyes témám, ami várat magára időhiány miatt, másrészről nekem sincs kedvem bárki képét bámulni tizenhuszonórán keresztül, meg még ajándékba tanulmányozgatni is. Így is volt már egy arckép, amit félúton megbántam, mert az illető ennyit sem érdemelt volna, és kínkeserves volt befejezni. Más tészta a mostani kép, ugyanis Kata elég angyali arcot kapott. Ilyenkor jó érzés látni, ahogy vizuálisan is megjelenik az, hogy szívesen csináltad.

Az író beleírja magát is a történetbe, majd a végén nagyfokú kegyetlenséggel nyírja ki magát, és kutyáját is. A szétdobált húsdarabokat Jed csak fotón látja, és fogalma sincs arról, hogy azok Houellebecq maradványai, így egy Jackson Pollock festményhez hasonlítja őket, később kérdezve meg, hogy tulajdonképpen mit is ábrázol ez. Teljesen abszurd, hogy az írót a róla készített portré miatt ölik meg, de imádom, amiért még tetézte a dolgot azzal, hogy a maradványait végül egy gyermekkoporsóba tették, mert nem adott ki annyit, hogy legyen mit kitölteni a nagyobb méretűben. A humoromért bocsánat.

Búcsúképpen itt egy Pollock festmény mindenkinek:

Bécsi mamutkodás

Bécsben lila volt a megálló, és így kicsivel karácsony után még lökdösődtek az emberek, de a mozgólépcsők is lassabban mozognak, nem zavar, ha a Belvederenél tomboló szél kifújja a tust folyóként a szemöldököd felé, mert a reggelidet a legmélyebb nyugalomban töltötted, lekváros fánkot eszegetve, és amikor a lépcsőn lefelé lépkedtem, csak a komoly zene töltött be mindent, egyszerűen olyan idill, amit azóta sem éreztem. Így szeretnék élni, ha nem is örökké, de gyakran, és mindig szeretném értékelni. Aztán Péterékkel megtárgyaltuk Schielét, kortárs művészeteket, otthont, U-Bahnt. Keverednek a napok, így az események keltette érzésekre hagyatkozom.

Darufejű mamut és a cigit már végre eldobó Szabolcs:

Dodóval (:

Szabi és a szfinxek:

Hippilelkületű érzékeny gyermek a hadtörténeti múzeumban, ahol kagylókkal borított tengeralattjáró maradványokra hörög és hajómakettekre morog.

Belvedere boszkéi közt rohangáltam lefotózva az eldeformálódott vadgesztenyéket. Sokkal érdekesebbek voltak így, mert a lomb miatt ősszel nem láthattam a csomókat az agyonmetszett ágaikon. Schiele 4 fa című képén szintén vadgesztenyék szerepelnek, a háttérben az eget csíkokra szeldelő ívekben szinte kimagasodik a göcsörtösre felkent fehér festék. Erre kerültek finoman a naplementére jellemző meleg árnyalatok, néhol csak a fehér festékdarabok tetejére egészen apróak. Ettől olyan, mintha az egész szikrázna. Schiele képei körül repkedő dögszag és a csontokra tapadó piszkos bőr hirtelen nagyon távolivá válik. A kép a vastag festéktől tisztult csak meg igazán, és a lecsupaszodott középső fácska is csak nagyon lágyan böki meg az eget.

Végül pedig rengeteg Klimt képhez is volt szerencsénk. Kisebb kihagyás után szerettem bele mostanság újra a festményeibe, és hihetetlen volt végre élőben is vetni néhány pillantást a féligkész vásznakra. A csókról most nem beszélnék, azt világszenzációként állta mindenki körül. Az egyik legnagyobb rácsodálkozásom az Ádám és Éva című kép kapcsán ért, mert maguk az arcok nem tetszettek, és Éva leginkább a magyar népmesék terjedelmes fenékkel rendelkező, tányérképű széplánykáit juttatta eszembe, elrajzolt, alacsony homlokkal és felettébb bárgyú képpel, így meg sem lepődünk az Ádám arcán elfacsarodó barnás szomorúságtól. Mindezek ellenére Éva bőre elvarázsolt. Klimt ha az arcára nem is áldozott annyit, a combjaival csodát művelt. Sajnos muszáj élőben látni a festményt ahhoz, hogy észrevegyük, egyik reprodukció és pici méret sem adja át igazán, de az egymásba hajló sárgás, világoskék és rózsaszín apró ecsetvonások a bőr színe mellett gyöngyházba hajlóan ragyognak. A térdén átfut rózsaszínesbe, majd az árnyékot vető alsó lábszáron kékes tónusokat vesz fel.