Tájkép-festős erőlködés

Ne is vegyétek komolyan, de már megint tájképekkel próbálkozom, csak most önszántamból, és az elsőt össze is téptem volna, ha Józsi nem mondja egy kósza pillanatában, hogy ez neki nagyon tetszik, ezért festettem még egyet. Azt is össze szerettem volna tépni, csak megérkezett a flow hatás, és nem bírtam már abbahagyni az ecsetkedős pacsmagolást, ráadásul a második nagyobb sikert aratott, mint az első. Sima, minden komplikációtól mentes tájképszerű cucc, a növényeket sem zabálják élőhalott-zombi-tündérek, határozott zöld meg kék, horizont is akad és éppen csak beficcen néhány sárga és lila levél, mert a nyírfák önmagukban sem racionálisak, ez már igazán nem árthat meg nekik.

Botticelli szerint a táj, mint stúdium, hiábavaló, mert csak a falhoz kell vágni egy különféle színekkel teli szivacsot, olyan foltot hagy majd rajta, amelyben szép tájékot lehet látni. Leonardo da Vinci Botticelliről: "és az a festő igen siralmas tájakat festett".

Pofátlanul alulértékeltem eddig minden hasonlót, és elhanyagoltam őket az emberábrázolások mellett. Ezen kívül Vándorló palota maratont tartok, nem tehetek róla, az emberek tényleg nem változnak, csak rosszabbak lesznek. A maguk módján, de Szabi nélkül állandóan fázom, és az univerzum is egyszerre lett lassú és hideg. Álmaimban is őt szerettem volna felhívni, és elmondani, hogy kiszállok, elég volt, mentsen meg, de a velem szemben álló idegen addigra már szúrni készült, és kölcsönösen egymásba mártogattuk a pengéket. Előtte leszbikus eladóktól menekültem az utcára, ahol a mászókán ülő morcona srác megütött, miután -jogosan- beszóltam neki. De aztán hétfő lett, elkezdődött az egyetem, a maradék heteket számlálom visszafelé, hogy Szabi is megérkezhessen, és ne olyan távolból halljam csak a hangját. 

Felszabadító érzés több, mint 170 embert törölni az amúgy nem létező ismeretségi körödből, egy hirtelen felindulás miatt, komolyan javaslom mindenkinek, bár még így is maradtak épp elegen, akikhez úgy érzem, nincs sok közöm, de az a maradék 370 már nem vált ki belőlem akkora viszolygást. Bennem vibráló antiszociális epicentrum on, holnap pedig tesco disco, mert mindig abban reménykedünk, hogy ennél rosszabb már nem jöhet, ezt pedig csak az újabb és újabb corvintetős estek és az ottani arcok tudják megcáfolni. Fuck logic.

Houellebecq: Térkép és táj

Már 15-e óta vége a vizsgáimnak, minden pipa, minden elsőre, béke-öröm-boldogság. Volt idő kiolvasni végre Houellebecq Térkép és táj című könyvét. Jed Martinnal nagyon hamar együtt tudtam érezni, mert egy igen szimpatikus főszereplő (olvasói vélemények alapján mások is így találták). Fotográfiákat és festményeket képez le kicsit öntudatlanul, nincs tökéletesen tisztában azzal, hogy pontosan miért is csinálja ezt az egészet, nincs előre megfogalmazott és alaposan kitervelt művészeti recept a zsebében ahhoz, hogy átverjen mindenkit, miért is kéne őt elfogadni, mint művész. Ennek ellenére befut és szemtelenül híres lesz.

A térképekről készített fotói kapcsán annyit jegyez meg: A térkép érdekesebb, mint a táj. Szerintem az emberek tanulmányozása is sokszor érdekesebb, mint a megismerésük. A kötelező társas interakciókat leszámítva, hogy ne beszélgessünk végül a cirkónkkal, mint ahogyan azt Jed tette a regény végén (de állítása szerint a legrosszabb nem is ez volt, hanem az, hogy egyáltalán nem tartotta elképzelhetetlennek a cirkó válaszát) tulajdonképpen nincs szükségünk másokra. A leegyszerűsített képlet úgy működik, hogy az ember információkat gyűjt a külvilágtól, ezért cserébe elviseli a másik egyedet, vagy megkedveli, így a devianciáinak elviselése nem számít megterhelőnek. Manapság azonban bárhonnan megtudhatsz bármit, senkit sem kell cserébe megtűrnöd. A komplett életem legépelem ide, anélkül, hogy akár csak egyszer is szóba álltál volna velem, vagy végignézted volna, hogy az öledbe hányok egy rosszul végződő este után.

Szerencsére Houellebecq mások helyett is a világ képébe köp egy nagyot. "Óhatatlanul is arra kell gondolnom, hogy az emberek sokkal kevésbé különböznek egymástól, mint ahogyan azt ők maguk hiszik. Hogy túl sok a bonyodalom a társadalomban, túl sok a különbségtétel, a kategória... - Igen, valahogy szolgalelkű az egész."

Már amikor az első oldalon a Damien Hirst és és Jeff Koons felosztja a művészeti piacot témakör megjelent, tudtam, hogy szerelem lesz első látásra. "Hirstöt tulajdonképpen könnyű volt megragadni: brutálisnak, cinikusnak lehetett ábrázolni, olyan "szarok rátok abból a magasságból, ahová a pénzem röpített" típusnak, vagy akár lázadó művésznek (aki azért gazdag is)..."

Miután Jeff híres lett, mindenki azt akarta, hogy fesse meg a portréját. Ez egy másik kedvenc momentum, de én persze csak a magam nevében tudok nyilatkozni. Egyrészről jobbik esetben van épp elég személyes témám, ami várat magára időhiány miatt, másrészről nekem sincs kedvem bárki képét bámulni tizenhuszonórán keresztül, meg még ajándékba tanulmányozgatni is. Így is volt már egy arckép, amit félúton megbántam, mert az illető ennyit sem érdemelt volna, és kínkeserves volt befejezni. Más tészta a mostani kép, ugyanis Kata elég angyali arcot kapott. Ilyenkor jó érzés látni, ahogy vizuálisan is megjelenik az, hogy szívesen csináltad.

Az író beleírja magát is a történetbe, majd a végén nagyfokú kegyetlenséggel nyírja ki magát, és kutyáját is. A szétdobált húsdarabokat Jed csak fotón látja, és fogalma sincs arról, hogy azok Houellebecq maradványai, így egy Jackson Pollock festményhez hasonlítja őket, később kérdezve meg, hogy tulajdonképpen mit is ábrázol ez. Teljesen abszurd, hogy az írót a róla készített portré miatt ölik meg, de imádom, amiért még tetézte a dolgot azzal, hogy a maradványait végül egy gyermekkoporsóba tették, mert nem adott ki annyit, hogy legyen mit kitölteni a nagyobb méretűben. A humoromért bocsánat.

Búcsúképpen itt egy Pollock festmény mindenkinek:

Bécsi mamutkodás

Bécsben lila volt a megálló, és így kicsivel karácsony után még lökdösődtek az emberek, de a mozgólépcsők is lassabban mozognak, nem zavar, ha a Belvederenél tomboló szél kifújja a tust folyóként a szemöldököd felé, mert a reggelidet a legmélyebb nyugalomban töltötted, lekváros fánkot eszegetve, és amikor a lépcsőn lefelé lépkedtem, csak a komoly zene töltött be mindent, egyszerűen olyan idill, amit azóta sem éreztem. Így szeretnék élni, ha nem is örökké, de gyakran, és mindig szeretném értékelni. Aztán Péterékkel megtárgyaltuk Schielét, kortárs művészeteket, otthont, U-Bahnt. Keverednek a napok, így az események keltette érzésekre hagyatkozom.

Darufejű mamut és a cigit már végre eldobó Szabolcs:

Dodóval (:

Szabi és a szfinxek:

Hippilelkületű érzékeny gyermek a hadtörténeti múzeumban, ahol kagylókkal borított tengeralattjáró maradványokra hörög és hajómakettekre morog.

Belvedere boszkéi közt rohangáltam lefotózva az eldeformálódott vadgesztenyéket. Sokkal érdekesebbek voltak így, mert a lomb miatt ősszel nem láthattam a csomókat az agyonmetszett ágaikon. Schiele 4 fa című képén szintén vadgesztenyék szerepelnek, a háttérben az eget csíkokra szeldelő ívekben szinte kimagasodik a göcsörtösre felkent fehér festék. Erre kerültek finoman a naplementére jellemző meleg árnyalatok, néhol csak a fehér festékdarabok tetejére egészen apróak. Ettől olyan, mintha az egész szikrázna. Schiele képei körül repkedő dögszag és a csontokra tapadó piszkos bőr hirtelen nagyon távolivá válik. A kép a vastag festéktől tisztult csak meg igazán, és a lecsupaszodott középső fácska is csak nagyon lágyan böki meg az eget.

Végül pedig rengeteg Klimt képhez is volt szerencsénk. Kisebb kihagyás után szerettem bele mostanság újra a festményeibe, és hihetetlen volt végre élőben is vetni néhány pillantást a féligkész vásznakra. A csókról most nem beszélnék, azt világszenzációként állta mindenki körül. Az egyik legnagyobb rácsodálkozásom az Ádám és Éva című kép kapcsán ért, mert maguk az arcok nem tetszettek, és Éva leginkább a magyar népmesék terjedelmes fenékkel rendelkező, tányérképű széplánykáit juttatta eszembe, elrajzolt, alacsony homlokkal és felettébb bárgyú képpel, így meg sem lepődünk az Ádám arcán elfacsarodó barnás szomorúságtól. Mindezek ellenére Éva bőre elvarázsolt. Klimt ha az arcára nem is áldozott annyit, a combjaival csodát művelt. Sajnos muszáj élőben látni a festményt ahhoz, hogy észrevegyük, egyik reprodukció és pici méret sem adja át igazán, de az egymásba hajló sárgás, világoskék és rózsaszín apró ecsetvonások a bőr színe mellett gyöngyházba hajlóan ragyognak. A térdén átfut rózsaszínesbe, majd az árnyékot vető alsó lábszáron kékes tónusokat vesz fel. 

Szarvasagancsos lerajzolom a szerelmem dolog

A hiánnyal kezdődik, mert nem ok nélkül rajzolok le valakit, vagy valamit. Miközben készül a kép, akaratlanul is jár a szemed, és nem fogod olyanok arcát bámulni 20-30 órán keresztül, akiket nem kedvelsz. Legalábbis nálam a kurvulás fogalma valahol ott kezdődik, hogy mások kénye kedvétől teszem függővé a legértékesebbet, és a rajzolás tulajdonképpen azonos fogalom a lelkemmel, szóval hagyjuk rá, hogy fontos. A szeme színét nem bírtam ugyanúgy visszaadni és ez nem lepett meg. Nagyon finom átmenet a halványzöld és a világoskék közt, olyan könnyen hihetném, hogy kék, de mégsem az. Maradtam az élénkzöldnél, mert ha már ugyanolyan nem is lehet, legalább hangsúlyos legyen.

A háttér azért annyira kusza, mert Kondor Béla felkavart, aztán emiatt hajnali kettő felé magamra öntöttem a körömlakkot, és a melegítőnadrágomba töröltem a vízfestéket. A Darázskirály című képe volt csak előttem, és fejet hajtottam mindennek, amiről azt hinnétek, firkálmány. A Darázskirály egy roppant lehetetlen alak, mert egyszerűen nem létezik. Méhkirálynő az van, de ez a király legalább olyan undok téma, mint ez a tökéletességre törekvéssel lerajzolni a szerelmed arcát dolog. Belepusztulsz és mindennek elhordod magad. Számot adsz a bénázásaidról, itt minden felerősödik, mint egy szigorlaton.

Elméletben annyira könnyű lett volna csakúgy egyszerűen összefirkálni a hátteret, de megállt minden a kezemben, szagattak a mozdulatok, nehezen gördült tovább a vonal, szétfolyt a lakk, és kezdtem megijedni. Majd lapoztam a könyvben, és magamban is, következett az Emberpár. Szabi már ott volt a képen, most én következtem, hogy szétolvadjak a háttérben, és megalkossam a párját anélkül, hogy bárkinek feltűnne, hogy a nyaka körül fekszem, mint egy rókabunda.

A fültágítót még én csináltam és hordta is hónapokon át, de ennek ellenére reméltem, hogy nem csak emiatt lesz felismerhető a személye. A szemüveget viszont pont hasonló megfontolásból hagytam le, hogy a magam dolgát is nehezítsem, ugyanis mindenki szemüveggel szokta meg. Ha elveszem az egyik legszembeötlőbb ismertetőjelet, oda kell vágnom magam, hogy pótolhassam a hatalmas hiányt, amit hagy. A kristályok egyszerűen mindenütt ott vannak, bennük dermesztettük meg az életet, a szarvak szárnyként funkcionálva kicsit durvábban vágnak orrba, mint a tollak, attól nem csak prüszkölsz, ha éppen csiklandoz, a narancssárga terepvonalak pedig a pasztellégbe szöknek lilává és rózsaszínné változva.

Sosem vártam még talán ennyire, hogy odaadhassak végre valakinek egy képet, mert már hetekkel korábban majdnem kész stádiumban feküdt a mappám mélyén, de csak így lehetett szép-négyszögletes ajándék. Az A/2-es méret megeszi az összes csomagolópapírt, a széttépett keretet védő karton a radiátor tövében hever, mi pedig összebújva az ágyon, ő mosolyog, és tisztán szeret. Még sosem éreztem át ennyire a karácsonyt, nem is terveztem, de akaratlanul is megtapasztaltam valami olyan melegséget, amit a magam cinizmusával kezeltem és tartottam távol, de befolyt az orromon, és valamiért már nem idegesít annyi minden, mint a közelmúltban. Hajnalban pedig korán kelünk, és indulunk Bécsbe. Úgy döntöttünk, megerőszakoljuk Schielét.

Unikornisvölgyben izlandi zuzmó terem

Mindennél zsúfoltabb, és nem szállhatsz ki. Kicsit szédülök, néha nyöszörgök, 5 napon keresztül zabál a láz. Egyik álmomban a tanárom a szemgolyójával dobál, én pedig elképedek, miért nem vettem eddig észre a felemás szemeit (barna és kék). A következőben borovifenyős pallókon lépdelek át a Dunán. Aztán hörögve riadok fel, mintha fojtogatna valaki, de csak a torkom zárt össze annyira, hogy a fájdalom ébresztett fel. Izlandi zuzmót szopogattam, zárthelyiket majszoltam, és beadandót gyártottam, most pedig készülök az első vizsgára. Beszedtem minden antibiotikumot, és határozottan jobban vagyok végre.

Ez a rajz is akkor készült, amikor feladtam már néhány dolgot. Rajzoltam csak az egymásba nyúló spirálokat, reménykedve, hogy a rosszullét is eltéved majd ebben a labirintusban, nekem pedig nem forrósodnak tovább a szemeim a szemgödrömben. A halványrózsaszínba kapaszkodom, és ha behunyom a szemeimet, olyan területekről gördülök lefelé, mint amilyet a vertical mapperben szórakoztunk össze. A 3D-s lila hegyecske átfúrja a tüdőm, én meg türkiz színű folyadékot fröcsögök, türkizesőt zúdítva az unikornisvölgyre. Az agyamból nőnek majd a legszebb évelők és egynyáriak, amit lezabálhatnak majd a csodalények.

És a Mapinfo, Vertical Mapper, ahol a pink háromszögek jelölik a magasságba vágyó pontokat, a szintvonalak úgy futkároznak, mintha ujjlenyomatosdit játszanának, és maga Zeusz baszta volna oda, a 3D-s kép meg egyszerűen csudálatos, meg kell hagyni.

Zöldalmákkal dobálok nénikéket

Falusiak üldöztek. Azt hiszem, semmiképpen sem hagyhatom figyelmen kívül A festett madár című könyvet, mert a képi világa erősen befolyásolt. Gyereksírásra emlékszem, csuklásra, folyadékot kellett szereznünk, annyi dereng még, hogy kifejezetten Fantát hajkurásztunk. Bementünk először egy újságosbódéba, a többiek engem löktek előre, és dadogva kezdtem neki a mondandómnak, gyűjtögettem az aprót, de nem is volt elég, és a keresett terméket sem találtuk. Továbbmentünk, és egy sarki boltba tévedtem be. A nénike eleinte udvarias volt, majd a pénz leszámlálása után egy koszos poharat nyújtott oda, melynek az alján valami poshadt víz lötyögött. Értetlenkedve néztem, és követeltem vissza a pénzt, de kinevetett. 

Hozzávágtam a poharat, meg talán még valamit, zöldalmát talán? Egy seprű is előkerült, az öregasszony egyre csúnyább, és gonoszabb alakot öltött, nekem pedig egyre erősebb ütéseket kellett rámérnem, hogy kiszabadulhassak. Eldurvult a dolog, a nénike elvágódott, kimenekültem, a következő percekben pedig mindent betöltött valami zümmögés, és mint egy felbőszült méhkaptár zúdultak elő az emberek, és eredtek a nyomunkba, szinte éreztem azt a rengeteg gyűlöletet.

Átugrottunk egy kerítésen és elrejtőztünk egy kis sufniban. Értetlenkedve pörgettem vissza magamban az eseményeket, fogalmam sem volt, hogyan fajult az egész idáig. Katára néztem, majd az ablakon át ki a kerítésre, amelyet már a dühödt embertömeg készült éppen kidönteni. Ismét Kata felé fordultam és annyit mondtam neki, hogy ez csak egy nagyon rossz álom, de most erősen belecsípek az oldalába és ő is az enyémbe, akkor majd mind a ketten felébredünk. Még előttem van a mozdulat, ahogy odanyúlok… aztán csak a hatalmas sötét, és Szabi szobájában ébredtem.

Mostanában szándékosan figyelem az ilyesmit, és ezidáig egyszer sikerült konkrétan felébredni álmomban, de akkor az álombéli fiúk, akik bántani akartak, hirtelen megijedtek tőlem. Tudták, hogy sokkal erősebbé váltam, észrevették, hogy felébredtem. A levegőbe emelkedtem, mindent felborítottam, a magasban szálltam, és nevettem. Ez azonban most egészen más volt. Itt is rájöttem, hogy álmodom, de ahelyett, hogy folytattam volna, vagy alakítottam volna bármit is, helyette szándékosan felébresztettem magam, és ilyen eddig még nem volt. Furcsa álmaim gyakorta vannak, kifejezetten rémálmok kevésbé, és a legnagyobb sírás és üvöltés közepette sem sikerült még magamhoz térnem, pusztán azért, mert kellemetlennek ítéltem a helyzetet, és rájöttem arra, hogy van belőle kiút. 

Kicsit szégyelltem is magam miatta, hogy ilyen könnyűszerrel hagyok ott egy helyzetet, de hatalmas megkönnyebbülés volt magamhoz térni Szabi mellett, átfordulni a másik oldalamra és megnyugodni, hogy nem is történt semmilyen probléma, vagy félreértés.

Félve aludtam vissza, de nem folytatódott. Az éjszaka folyamán ez csak egy álom volt a sok közül, de a többire nem emlékszem. Aranyos, ahogyan a mindennapi élet eseményei alakulnak át álomképpé, és zavarnak össze. Annácskát a karjaimban tartva itattam teával, mert csuklott, a könyvben olvasott gonosz, és babonás, bármikor veszélyessé válható falusiak kivetülése, és Kata, akivel kölcsönösen 0-24 támogatjuk egymást, szóval nem meglepő, hogy a bajban éppen mellettem volt most is. 

Egy álom a sok közül

Ozorához hasonló helyen bolyongtam, sátrat vertem rózsaszín lufiszerű anyagból, majd átkeltem egy hídon, hatalmas folyó felett, hogy körbenézzek a völgyben. Ott lelassult az idő, nehezen ment a haladás, időközben elaludtam néhol, majd az orromat tapogatva rájöttem, hogy eltűnt az egyik orrkarikám. Később észrevettem, hogy nem tűnt el, csak befordult. Borostyánba ragadt bogarakat fogdostam a félhomályban, majd észrevettem, hogy fúj a szél, és ez rádöbbentett, hogy a sátrat nem rögzítettük adott helyére.Semmi cövek, semmi kötél, így nagy kövekre kezdtem gondolni, meg arra, hogy ilyenek bizony nincsenek a környéken sehol.

Mire újra folyóhoz értem, a híd eltűnt, és többedmagammal bámultuk vágyakozón a túlpartot, majd hirtelen észrevettük, hogy víz sincs már a mederben, csak hófehér murva. Az ég beborult, én pedig mezítláb futottam át a kiszáradt mederben, és istennek gondoltam magamat, mert nem is éreztem a murva szúrásait, böködését, csak úgy suhantam rettentő gyorsasággal. Sötétzöld növényzet, nedvesség. Kordonnal elválasztott területek közt bolyongtam, nem találtam már a sátram, az emberek mindent leválasztottak kordonokkal, és megmondták, hová szabad menni, és hová nem. Elkezdtem mászni a határokon túlra, és leültem a barátaimhoz a földre, bámulva az eget, és a túlpartot, ahonnan érkeztünk.

Ozora 2011 - Hajnali 5 felé