Ars poeticám, és tiszta levegővétel vizsgaidőszak után

Apa álmomban azt mondta, hogy mindent megértett, és eljött az a pillanat is, hogy felfogja, mennyi mindent veszített el. Aztán ez finoman remegéssé módosult, ahogyan egy lépcsőház tetején próbáltam Annácskát elkapni, de csak miután két kézzel kaptam felé, tudatosult bennem igazán, hogy engem sem tart semmi. A holtponton mégis megállt a mozdulat, félig a levegőben. Kezeim a lábaira kulcsolódtak, és a gravitáció szerint a mélybe kellett volna csúsznunk, de mi csak levitáltunk. Emlékszem, hogy mielőtt a félelemtől behunytam volna a szemem, láttam, hogy minden lépcsőfok rikító színesre volt festve.

A vizsgaidőszakot gyönyörű eredményekkel zártam, finoman, és gyorsan. Gyomorideggel küszködve telt el, belehányva a szemetesembe, vergődve-nyomorogva, azt sem tudva, mihez kezdjek, aztán nagy örömködéssel minden jegy után. A 4-es statika olyan volt, mint egy meleg és szeretetteljes ölelés, lebontva a korlátaimat. Mantis, kedves radírsáskám valóban segített rajtam. Ezt az állapotot jobban vártam, mint a karácsonyt, mert a két félév közötti rövidebb csendtől reméltem a valódi kikapcsolódást.

Ez időközben eszement rohangálásba csapott át. Kiállításmegnyitók és tárlatok végtelen áradata, vittem szorgosan a kis papírfecniket, és jegyzeteltem a képcímeket, hogy a későbbiekben is megtalálhassam azokat a festményeket, amelyek akkor sikeresen megszólítottak. Ilyenkor magamévá akarom tenni az egész világot, megerőszakolni, és kiszívni, hogy aztán a millió gyönyörtől eltelve dőljek hátra, és sírjam el magam a feldolgozhatatlan szépsége miatt. A lelkesedés hatalmas, Szabitól kaptam egy A/5-ös méretű jegyzetfüzetet a könnyedebb skiccekhez, illetve a tájképek felé is kezdek rugalmasabbá válni. Belül csak ugrálok, és nem győzöm bevágni a fejem a fizikai kereteimbe, de még így sem bírom letörölni a mosolyt.

Allen Ginsbergtől megkérdezte a pszichológusa, hogy mire vágyik a szíve legmélyén, és mit akar valójában. Én azt hiszem, valami ilyesmit válaszolnék: képzőművészetet szeretnék mindkét orrlyukamon beszívni, megemészteni, kihányni, azzal telítődni. Béke, nyugalom, papír, alkotás. Csak én és az alkotás. A beszélő könyvek, a beszélgetés önmagammal, visszahúzodva tövig saját magamba. Aztán kiterjedni, és megosztani olyanokkal, akik hasonló folyamatokon haladva keresztül megfogják a kezem, és a szemükből látom, hogy értik. Erre vágyom valójában, minden egyes pillanatomban. 

Elérni, bizonyítani, és KIRAJZOLNI MAGAMBÓL A LELKEMET.
A teremtő előtt akarok elszámolni azzal, amit tudok, megmutatva neki, hogy volt értelme nekem adnia ezt a bőröcskébe csomagolt meglepetés-testet, ami csak egy katalizátor, hogy betöltsem vele a rendeltetésemet, kihasználva azokat az előnyöket és hátrányokat, amelyeket tőle kaptam.

Szeretnék rámosolyogni szívből azzal, amit ő adott, de hálából mindezt tökéletesebbre fejlesztve. Élni a lehetőséggel. Ez az én ars poeticám.

Utószóként pedig: nagyon meghatódtam, hogy egy olyan festőművész, akivel nem ismerjük egymást, a távolból mégis ezt írta az egyik képem alá:

"Antal Lux: Egyéni és különlegesek a színek!"

Receptre felírom magamnak, hogy ha rossz kedvem lesz, vagy elbizonytalanodom (ami tőlem sűrű mutatvány,pláne magammal szemben vagyok a leggonoszabb és legkritikusabb), majd újra és újra el kell olvasnom ezt a bejegyzésemet!

Szent Mantis és a statika

Szétkönyöklöd magad a lámpafényben, lassan épülsz lefelé a meleg és rezzenéstelen szobában. Áll a levegő, szertehullottak a papírok, ellepte a szobám padlóját, jégtáblákká váltak, rajtuk ugrálok napok óta. Utálom ezt a kisiskolás üzemmódot, az izgulást a holnap reggeli vizsga miatt, ezt az üresjáratot, várakozást.

Az apróbb feladatok úgy lapulnak az összehajtott oldalak közt, mint a széleshátú bogaracskák a kövek alatt. Felemeled, és szertefutnak, te meg csak ijedten hajítod el minél messzebbre az egészet. Eszembe jut az imádkozósáska a radíromon, amely végigkísérte az eddigi vizsgákat és zárthelyiket. Belé táplálom minden bizodalmam, szent mantisomnak kell felzabálnia és elpusztítania ezt az egész fertőt. Holnap háború lesz, de addig csak őrjöngök magamban, mert még nem látom sem az ellenség arcát, sem a fegyvereit.

"A tanulás megváltoztatja az embert, büszkeséget kelt benne. Ahhoz, hogy eljussunk az élet lényegéhez, erre is feltétlenül szükségünk van. Addig csak körülötte forgolódhatunk. Nagyokosnak hisszük magunkat, de minden apróságon fennakadunk. Túl sokat álmodozunk. Minden szó eltérít tőle. Egyre távolabb jutunk. Csak a szándék van, és a látszatok. Aki többre vágyik, annak másra van szüksége."

Az egyetem egy... "olyan kamra, amelyikre legalább háromszor is ráfordítják a kulcsot. KÖCSÖG VAN BENNE, AMENNYI CSAK KELL, DE A LEKVÁR AZ KEVÉS." /Céline: Utazás az éjszaka mélyére/

A pomelo is csak ideiglenes gyógyír volt. Szépen jön a kötelező alvás, ami sosem ment, a macskagyökér, és néhány könnyed mantra. Utazás az éjszaka mélyére. Hare Krisna.

Forrás: http://www.bubblews.com/assets/images/news/43153505_1378325931.jpg

Szilveszter

Egy korty alkohol nélkül ugráltam át magam az új évbe, és röhögtem ki a rengeteg csokis nápolyit a fürdőkádban. Szabi a sarokban aludt, konfettitakaróját magára húzva, a folyosókon szilánkok és eperpálinka szag. Az utcán sétálva egy meztelen fenyőfával dobáltuk egymást, repkedett a fejünk felett, haszontalanságát az égbe kiáltva. A kombínón egy vörösbehajlóan-gyulladt szemű idegen osztogatta tanácsait, csigatestével folyt le az ülésről, miközben békésen magyarázta, hogy ne foglalkozzunk semmi ideiglenes kellemetlenséggel, csak örüljünk egymás létezésének.

Hazaérve anya pogácsáját tömtük magunkba, miközben lassan világosodott. A szobámban még mindig akadnak konfettik, mert az én konfettikirályom kirázta magát, és idefetrengett. Az egyik legszebb dolog azzal a biztos tudattal lefeküdni, hogy biztosan nem fogok másnaposan felkelni. Grapefruitlével koccintottam, és a világ egyik legboldogabb embere voltam. Megtagadni azt, ami beleivódott a társadalomba, és eldobni a szükségtelen és haszontalan dolgokat. Önfegyelem és gyakorlás, és rengeteg tea. Tea a kocsmákban, tea az asztalomon, tea a lelkemben, nyugtató teakeverék esténként.

Finoman kúszott el az elmúlt két nap, kezdenek belémrohadni a fejemben lévő virágok, évelők és egynyáriak gyülekeznek a dísznövényismeret vizsgára várva, hogy ott kihányhassam mindegyiküket. Örültem, hogy Pöcsimanó is felbukkant a szilveszteri forgatagban, a baráti ölelések mindig megemelik a lelkem. Megkapta a pasztellfestékes mámor maszkját, hogy eljárhassuk ezekkel a saját rituális táncunkat, sámánok legyünk a forgatagban, körülöttünk a laikusok értetlenkedő és bamba ábrázatától kísérve, cséphadaró mozdulatokkal nyitottuk meg az eget és földet. Hellóka 2014!

Forrás: www.tumblr.com

Chagall

Egy apró elszólás annak, aki szó nélkül eljön velem mindig, ha múzeumokról van szó, még akkor is, amikor hasonló helyzetben én nem kísérem el őt bárhova. A Nemzeti Galériába lépve felismert engem a pénztáros lány, mosolyogva mondta, hogy én már úgyis járatos vagyok itt, nem mutatja meg, merre a ruhatár. Szabival kézenfogva nekivágtunk a sötét folyosóknak és Chagall képeinek. Kifordított nyakú kék bikák, szerelmes párok úsztak a levegőben. Chagall nem az esetem, de látni akartam, és betapasztani azt a fekete lyukat.

Az emberábrázolásai sokszor idegesítenek, egyszerűen nem értek egyet a vonallal, ami azt az unszimpatikus kézfejet határolja. Nem a gyermekrajz-szerű naív ábrázolásmód zavar. Nehéz megmagyarázni, mert ez inkább ahhoz hasonló, mint amikor valakivel tartózkodóbban viselkedünk, mert olyan vonásai vannak, amelyekhez rossz érzéseket kötöttünk. A kiálló állat párosítjuk tulajdonságokkal, és tudjuk, hogy nem ez az esetünk. Chagallt nem bírtam a lelkembe fogadni, hiába olvastam az önéletrajzot, és vettem szemügyre közelebbről is a képeit. Mégis akadtak kedvencek: például egységesen egy türkízben úszó festményt szemeltünk ki, rögtön a bejáratnál, amelyen a felesége Idát tartva ül az ablaknál. Az ablak erősen megdől jobbra, és kiröhögi a perspektívát, a párkány pedig visszatükrözi a kinti zöldet.

Bella és Ida az ablaknál (forrás: http://www.revendeurs.rmngp.fr/uploads/photos/8059/9391_xl.jpg)

A kék táj című festményen visszatér halott feleségének képe. Ami számomra különlegessé varázsolta ezt, az a nő távolba meredő tekintete volt, és a fejjel lefelé fordított arca. A legfinomabb módon érzékelteti, hogy már nincs velünk, neki mégis mennyire hiányzik, és ragaszkodik hozzá. A nő feje alatti virágfolyam olyan, mintha hajzuhatag volna. Említettem, hogy nem kedveltem Chagall vonalait, ellenben az általa megformázott virágcsokrokat, és elaprózott mégis elnagyolt növényi motívumokat nagyon. A kék az egyik kedvenc színe volt, úgy gondolta, a szeretetet jelképezi.

"A tisztaságot, a bűntől való mentesítést, megszabadulást szolgálja a kápárá (kapparot, jiddisül kapore) szertartása is. A kápárá úgy zajlik, hogy a férfiak általában egy fehér kakast, a nők egy fehér tyúkot megforgatnak néhányszor a fejük felett, és egy erre az alkalomra összeállított szöveget mondanak el. (...) más vélemény szerint az állat az embert, tehát önmagát helyettesíti, az ő bűnei, vétkei mintegy "átszállnak" a szárnyasra." (forrás: http://www.mazsihisz.hu/index.php?nid=5514 )

Kék táj (forrás: http://www.grandpalais.fr/sites/default/files/user_images/30/blue_landscape.jpg)

A kecskebak, mint tűzáldozat füstként próbál meg Istenhez közelebb kerülni, és meggyónni bűneit. Imádtam a lilába hajló lomkoronát, és a sárga eget széthasító vörös angyalt. A felesége arca talán ezen a képen a legbájosabb és legszebb.

Szentivánéji álom (Forrás: http://uploads2.wikipaintings.org/images/marc-chagall/midsummer-night-s-dream-1939.jpg)

Hazafelé rengeteget sétáltunk a szemerkélő esőben, és fel sem tűnt, hogy tiszta víz lett mindenem. A héven is csak nyugodtan ültem, nem motoszkált bennem semmi, hogy olvassak, vagy tegyek mindenáron valamit. A világegyetem lassú és hideg, de sikerült erről megfeledkezni. Egyszerűen hálás voltam ezért a szép napért.

Allen Ginsberg és a vad teareklám

Végre eljutottam a Ludwig múzeumba az Allen Ginsberg és kortársai köré fonódó kiállításra. Allen Ginsberget nem lehet nem kedvelni. Az első terembe lépve fiatalkori portréja fogad, a falon mögötte Rimbaud képével, és Cézanne festményével. Cézanne aprólékosan kiszerkesztett festészeti technikáját igyekezett költészetében alkalmazni (akkoriban úgy tartották, hogy a kortárs irodalom vagy 40 évvel le van maradva a festészethez képest - montázs,kollázs-technika miatt elsősorban), Rimbaud életművét pedig bárki értékeli, aki csak messzebb került a megszokott gondolatmenetektől, kicsit olyasféleképpen, mint egy beavatási szertartás. Ő köszönt téged a kapuban, és tárja szélesre. Megadja a kezdő hangot.

Forrás: http://artnews.org/files/0000079000/0000078706.jpg/Allen_Ginsberg.jpg

A legcsúfabb csúf az maga a társadalom. A kiállításon mindenhol vetítővásznak lógtak, és interjúk, gondolatok, versfelolvasások, haldoklások, rajzok váltakoztak. Mindenki egyszerre mondta a magáét, látószögemből rögtön 3 vásznat is figyeltem egyszerre, mintha intravénásan kötöttek volna ezekre a különleges fogásokra. Ebből a kaotikus megnyilvánulási rohamból folyt össze és kristályosodott ki valami fogalom a beat-nemzedékről. Az átlagpolgár kinézetébe bújt különcökről, akik nem a tévét bámulva szopogatták altatóikat.

"Allen 39 éves volt azon a londoni nyáron, és rendeztek számára egy bulit, ahova a Beatlest is meghívták. John és Cynthia, valamint George és Patti késve érkeztek, és mire megjöttek, a költő teljesen meztelen volt - kivéve az alsónadrágját, amit a fején viselt -, és egy "Ne zavarjon!" hotelszoba tábla lógott a farkán.A Beatlesek maradtak egy ital erejéig, de világosan látszott, hogy aggódnak, nehogy valaki együtt fényképezze le őket Ginsberggel." /Barry Miles: Hippik/

Forrás: https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgW9C7FQ6AG1NtuCnvytmBtvF84ryECwbcpndiEwFvORGpkuk_ErAvaz0hpO_5qTepB1DqbB3W2g6OZCcMOcz7_wBTRiKaYI6ckEtGa_k2t47iLGkny9RQeteRmD5lG5OtM_ebd10V2SNA/s400/allen+ginsberg+naked.jpg

Egyik kedvencemből, a Napraforgó szutrából részlet:
"Szegény halott virág! mikor felejtetted el hogy virág vagy? mikor bámultad meg a bőrödet és mikor döntöttél úgy hogy te egy tehetetlen mocskos vén mozdony vagy? egy mozdony kísértete? a hajdan hatalmas őrült amerikai mozdony hazajáró lelke?
Soha nem voltál mozdony, Napraforgó, napraforgó voltál!
És te Mozdony, mozdony vagy, ezt jegyezd meg magadnak!
Na szóval fölkaptam a csontváznehéz napraforgót és az övembe tűztem mint valami jogart,
és prédikációt tartok a lelkemnek, és Jack lelkének is, és mindenkinek aki figyel rá,
- Mi nem a mi korom bőrünk vagyunk, mi nem vagyunk rettentő rideg poros kioltott képzeletű mozdonyok, mi mindannyian szépséges arany napraforgók vagyunk belül, áldottak vagyunk mi a mi magvainkban és testi beteljesülésünk aranyszőrű meztelenségében mely őrült fekete estélyi napraforgók alakját ölti napnyugtakor, hogy leselkedve lássuk az őrült mozdonyárny folyópart alkonya Frisco dombos pléhkonzerv estéjén végigült látomását."

Kérlek olvassátok és forgassátok az Üvöltést! Meztelenítsétek le agyvelőiteket, és keressétek meg a mohamedán angyalokat a bérházak tetején!

Jack Kerouac mellett már utaztam egy csodálatosat. Kimerevítette azt amit átélt, és hagyta, hogy jó barátként lebegjünk a levegőben, míg újra és újra elhangzanak a köztük lévő párbeszédek. A hátsó ülésen ülsz, amíg Neal Cassady rángatja a kormányt, és velük együtt röhögsz, csökkented költségeidet. Ők mentettek meg, nekik köszönhetően kezdtem újra hinni az élet szent körvonalában. 

Forrás: http://forward.com/workspace/assets/images/articles/ker-1953-for-web2.jpg

Piros fák meg mangó

Az út mentén a fasor összes fájának törzse tűzpiros volt. Megálltam, hogy lefotózhassam ezt a csodát és a tájépítész kar minden majmának bebizonyíthassam, létezik ilyesmi, de akkor vettem észre, hogy minden cuccomat eldobáltam idefelé jövet. Az árokból röhögött a rózsaszín hátizsákom, mellette a rajzmappa és a kabátom. Az ezeket felszedegető hajléktalanoktól kértem vissza őket, majd rohangáltunk az út egyik oldaláról át a másikra a kocsik elől félreugrálva.

Hirtelen váltás, bárpult tetején sétálgatok, és magyarázom a kiszolgálónak, hogy a cafe latte-ban nincsen mangók, és én mangó nélkül kérném, ha lehetne, habár tetszik az okkersárga krémszerű állaga. 

Az utóbbi pár nap sűrű volt, egynyári és évelő virágkiültetést terveztem, kitűzési tervekről hazudoztam, temető parcellát mértem fel, sírokat fényképeztem, és költségvetést számoltam a salgótarjáni főtér egyik részére. Mindent csináltam, csak aludni nem aludtam, aztán élőhalottként hallucinálva bolyongtam a lakásban, lezuhanyoztam hajnali 6 felé, hogy magamhoz térjek, de minden csak rosszabb lett. 

Volt egy másik álmom is, ahol a házunktól nem messze bóklásztam a semmi felé tartva. Az alkonyatban észrevettem, nem messze világít egy vonatkocsi, így elindultam oda. 

"a felhők elfonnyadnak

és meghalnak

a nap narancs agyvelő

csendesen sóhajt

szigetté válik

s eltűnik" 

/Jim Morrison/

Útközben a sötétben kutyák támadtak rám, így eldobálva mindenemet (ezek szerint mostanában ingerenciám van a dolgaim eldobálására) mert velük nem tudtam volna felemelkedni, elrepültem. Az utóbbi években álmaimban egyre sűrűbben játszom el ezt a repülést, teljesen természetes adottságnak veszem. Később már csak szögesdrótos kerítésre kapaszkodtam fel, mert úgy gondoltam, hogy ott békén fog hagyni mindenki.

A végére még két kép:

- Pestszenterzsébeti temetőben talált szecessziós elemekkel teli sírkő, nem is értettem, hogyan került ide a sok művirág és semmi közé. 

- Évelő kiültetésem látványterve, elburjánzottak a meleg árnyalatok, és szétfolytak a térben.

Első látogatás

"Eleget láttam. A látomás mindenütt előbukkant.
Eleget szereztem. A városok zsongása este és nappal és örökké.
Eleget tapasztaltam. Az élet ítéletei. Zsongások és Látomások!
Indulás az új érzés és az új zaj felé!"
/Arthur Rimbaud: Indulás/

Kicsúsztunk a látogatási időből, lehullottak már a falevelek, de beléphettünk. Megsüllyedtem a sárban, ahogy másztam egyre magasabbra. A tölgyfa telepítéssel együtt mosolyogtam ki az embermagasságú gyomtengerből. Elhaladtunk a szántóföldek mellett, és megláttuk a távolban lévő pasztelles mézeskalács házakat, a falut.

Azt hiszem a templom volt rám a legkomolyabb hatással. Az eddig látott és érzékelt nagyobb jelentőségű szakrális helyek közül itt lüktetett a legnagyobb várakozás és energia. A bejáratnál egy kismacska aludt, mi pedig levettük cipőinket, otthagyva az idevezető út sarát. Megcsapott a meleg és színes forgatag. Az oszlopokon felkúszó millió lótuszszirom-minta, és gyöngysorok. A vállamra ült valami, körbefonta a hátam, szakadozottá vált a mozgásom. Néha megfújtak egy kürtöt, mi pedig újra és újra körbefordultunk, hogy végigtapogathassunk mindent mohó szemeinkkel.

A nyugalom elképesztő méreteket öltött, és megkérdőjelezett minden mást. A lábnyoma mosolygott a homlokokon. Szerettem volna ennyire tudatos lenni, uralkodni magam felett. Éles volt a kontraszt a körülöttem hadonászó, kapálódzó kezek, és az itteni művészi mozdulatok közt.

Forrás: http://www.shreehindutemple.net/wp-content/media/2012/08/sri-krishna.jpg