Zöldalmákkal dobálok nénikéket

Falusiak üldöztek. Azt hiszem, semmiképpen sem hagyhatom figyelmen kívül A festett madár című könyvet, mert a képi világa erősen befolyásolt. Gyereksírásra emlékszem, csuklásra, folyadékot kellett szereznünk, annyi dereng még, hogy kifejezetten Fantát hajkurásztunk. Bementünk először egy újságosbódéba, a többiek engem löktek előre, és dadogva kezdtem neki a mondandómnak, gyűjtögettem az aprót, de nem is volt elég, és a keresett terméket sem találtuk. Továbbmentünk, és egy sarki boltba tévedtem be. A nénike eleinte udvarias volt, majd a pénz leszámlálása után egy koszos poharat nyújtott oda, melynek az alján valami poshadt víz lötyögött. Értetlenkedve néztem, és követeltem vissza a pénzt, de kinevetett. 

Hozzávágtam a poharat, meg talán még valamit, zöldalmát talán? Egy seprű is előkerült, az öregasszony egyre csúnyább, és gonoszabb alakot öltött, nekem pedig egyre erősebb ütéseket kellett rámérnem, hogy kiszabadulhassak. Eldurvult a dolog, a nénike elvágódott, kimenekültem, a következő percekben pedig mindent betöltött valami zümmögés, és mint egy felbőszült méhkaptár zúdultak elő az emberek, és eredtek a nyomunkba, szinte éreztem azt a rengeteg gyűlöletet.

Átugrottunk egy kerítésen és elrejtőztünk egy kis sufniban. Értetlenkedve pörgettem vissza magamban az eseményeket, fogalmam sem volt, hogyan fajult az egész idáig. Katára néztem, majd az ablakon át ki a kerítésre, amelyet már a dühödt embertömeg készült éppen kidönteni. Ismét Kata felé fordultam és annyit mondtam neki, hogy ez csak egy nagyon rossz álom, de most erősen belecsípek az oldalába és ő is az enyémbe, akkor majd mind a ketten felébredünk. Még előttem van a mozdulat, ahogy odanyúlok… aztán csak a hatalmas sötét, és Szabi szobájában ébredtem.

Mostanában szándékosan figyelem az ilyesmit, és ezidáig egyszer sikerült konkrétan felébredni álmomban, de akkor az álombéli fiúk, akik bántani akartak, hirtelen megijedtek tőlem. Tudták, hogy sokkal erősebbé váltam, észrevették, hogy felébredtem. A levegőbe emelkedtem, mindent felborítottam, a magasban szálltam, és nevettem. Ez azonban most egészen más volt. Itt is rájöttem, hogy álmodom, de ahelyett, hogy folytattam volna, vagy alakítottam volna bármit is, helyette szándékosan felébresztettem magam, és ilyen eddig még nem volt. Furcsa álmaim gyakorta vannak, kifejezetten rémálmok kevésbé, és a legnagyobb sírás és üvöltés közepette sem sikerült még magamhoz térnem, pusztán azért, mert kellemetlennek ítéltem a helyzetet, és rájöttem arra, hogy van belőle kiút. 

Kicsit szégyelltem is magam miatta, hogy ilyen könnyűszerrel hagyok ott egy helyzetet, de hatalmas megkönnyebbülés volt magamhoz térni Szabi mellett, átfordulni a másik oldalamra és megnyugodni, hogy nem is történt semmilyen probléma, vagy félreértés.

Félve aludtam vissza, de nem folytatódott. Az éjszaka folyamán ez csak egy álom volt a sok közül, de a többire nem emlékszem. Aranyos, ahogyan a mindennapi élet eseményei alakulnak át álomképpé, és zavarnak össze. Annácskát a karjaimban tartva itattam teával, mert csuklott, a könyvben olvasott gonosz, és babonás, bármikor veszélyessé válható falusiak kivetülése, és Kata, akivel kölcsönösen 0-24 támogatjuk egymást, szóval nem meglepő, hogy a bajban éppen mellettem volt most is. 

Egy álom a sok közül

Ozorához hasonló helyen bolyongtam, sátrat vertem rózsaszín lufiszerű anyagból, majd átkeltem egy hídon, hatalmas folyó felett, hogy körbenézzek a völgyben. Ott lelassult az idő, nehezen ment a haladás, időközben elaludtam néhol, majd az orromat tapogatva rájöttem, hogy eltűnt az egyik orrkarikám. Később észrevettem, hogy nem tűnt el, csak befordult. Borostyánba ragadt bogarakat fogdostam a félhomályban, majd észrevettem, hogy fúj a szél, és ez rádöbbentett, hogy a sátrat nem rögzítettük adott helyére.Semmi cövek, semmi kötél, így nagy kövekre kezdtem gondolni, meg arra, hogy ilyenek bizony nincsenek a környéken sehol.

Mire újra folyóhoz értem, a híd eltűnt, és többedmagammal bámultuk vágyakozón a túlpartot, majd hirtelen észrevettük, hogy víz sincs már a mederben, csak hófehér murva. Az ég beborult, én pedig mezítláb futottam át a kiszáradt mederben, és istennek gondoltam magamat, mert nem is éreztem a murva szúrásait, böködését, csak úgy suhantam rettentő gyorsasággal. Sötétzöld növényzet, nedvesség. Kordonnal elválasztott területek közt bolyongtam, nem találtam már a sátram, az emberek mindent leválasztottak kordonokkal, és megmondták, hová szabad menni, és hová nem. Elkezdtem mászni a határokon túlra, és leültem a barátaimhoz a földre, bámulva az eget, és a túlpartot, ahonnan érkeztünk.

Ozora 2011 - Hajnali 5 felé

Retardált Ikarosz

Ikarosznak megmondták, hogy ne repüljön túl magasra, mert a viasz miatt megolvadhat a szárnya, de csak a vízbe fulladva végezte. Bruegel festményén már csak a lábai látszódnak utoljára, mielőtt elnyelné őt a mélység. A bokrok aljában egy öregember holtteste hever, és mint azt tudjuk mindannyian: "Nincs eke, amely megállna egy haldoklóért."

Az igazi szárnyakat az állhatatosság és a szorgalom képezi, amelyeket a vakmerőség helyett használnunk kellene. Ikaroszt és Daidaloszt a régiek még isteneknek nézték, amint az égbe emelkedtek, mára azonban Ikarosz halála hétköznapi halál lett, jelentéktelen múló epizód. Ciklusokban gondolkodunk és működünk, előre nem látva, hogy hány ember fog eltűnni mellőlünk. Több, mint 2 hónapon át zuhantam egyre mélyebbre, míg végre beláttam, hogy nem én leszek az, aki végül a vízben végzi. Olyannyira hittem ebben a barátságban, hogy a másik helyett is éreztem a fülembe üvöltő szelet, a zuhanás nyaldosását, és a gyomrom ugrálását. 

Piciny firkává változtál, kedves Ikarosz, retardálttá, és érzem a szárnyaidról pergő kitindarabkákat, vészesen üvölt mind, de még sárga és zöld az ég, amely feketévé omlik majd össze szemeid előtt pontként zárva le ezt a ciklust. Egy fekete pont maradok számodra az égen, jelezve, hogy honnan hullottál le akkor régen.

Más: Az Orczy kertben készült a roppant kedves második kép a levélgyűjtögető hajasbabáról. Már megint túl sokat voltam emberek közt, most így télire kicsit visszahúzódom, inkább megmaradok a közeli barátaimnál. Nincs kedvem másokra mosolyogni, a ceruzámba és az egyetembe kapaszkodom. 2b or not 2b. 

Tesco-disco, ananász és némi tej

Világlátó rajz következik, ugyanis a hév-megállóban felejtettem, a mappámmal egyetemben. Sosem történt még velem ilyen, és eddig csak rémálmaimban bukkantak fel olyan momentumok, hogy egy táskát fent felejtek a tömegközlekedésen. 3 megállóval később már az a kínos hiányérzet mart bele az oldalamba, és ki sem kellett mondanom, Szabi azonnal rájött, mi a baj. 15 perccel később már kocsival siettünk vissza a helyszínre. A padot, ahol nemrég ültünk, megvilágította a lámpafény, de a zöld mappám már sehol sem volt. Nem tudom kellőképpen átadni, hogy mennyire rosszul lettem, a kezem remegni kezdett, és a sírás kerülgetett. Fizikailag fájt a hiánya, a belőlem manifesztálódott gondolatok olyanokká lettek, mintha újabb és újabb végtagjaim lennének, és most egy megcsonkított, kétségbeesett kis riadalommá változtam, aki fel-alá sétálva a sínek mentén keresgélte a darabjait.

Végül összefutottunk Szabi ismerősével újra, aki aznap már sokadik alkalommal biciklizett el arrafelé, és megnyugtatott minket, hogy az egyik haverja vitte haza a mappámat, pontosan azért, mert az egyik kör alkalmával észrevették, hogy ottfelejtettük. Pár nappal később épen, egészségesen elhozta nekem Szabi az egészet, visszakaptam mindent, úgyhogy ezúton is köszönöm, és hálás vagyok mindenkinek érte.

Nem voltam jó hangulatban, amikor ezt a rajzot elkezdtem, és nem is azért csináltam, hogy valami színes szépséget teremtsek, hanem tükrözni szerettem volna azt a fajta kétségbeesést, amit akkor éreztem. Kicsit belekavart a klinikai kontroll is, ahol szerencsére minden rendben zajlott, de az embert akaratlanul is megvisel minden egyes ilyen jelenése. 

Szóval az ananászfejű lény levélüstöke szirmokká és ujjakká alakult, harmadik szeme üresen tátong, és a nyakából kiálló ujjaival szeretne minél távolabb mászni, miközben sperma-, és tejfoltokat ereget a csillagos éjszakába. A középen V alakban futó két kézfej határozta meg az egész kompozíciót, vaginára támaszkodva kerültek egyensúlyba megkoronázva egy mell alakú kupolával. A másik két mell a mandalaszerű formáció részeiként él. A messzeségben is hallani, ahogyan a kaktuszféle hullámvonalak végén csattognak a rágó szájszervként reinkarnálódó ujjacskák.

Meg kell még említenem a címben szereplő tesco-disco kifejezést is, mint egy emléket. A Covintetőre mindenféle előzetes megfontolás nélkül mentünk be éppen erre a programra, és legalább annyira ijesztőnek és kellemetlennek találtam, mint amilyen sötét és borús lett ez a kép is. Mindenki egyenfeketében a H&M részlegeit kifosztva, haspóló, szőkített haj, szigorúan feketével kihúzott-vastag szemöldökkel, és vörös rúzzsal, szegecses-magát keménynek mutatni akaró felnyírt hajú leányzó csókolgatja a mellette lévő szintén ittas állapotban lévő másik nőneműt megmutatva, hogy a világ falsul lett kitalálva és a homoszexualitásé a jövő. Ez amúgy sem egy elhanyagolható gondolat, mert a tegnap esti corvintetőzés is hasonló konklúzióval zárult, ugyanis a vendégsereg rajokban álló, igencsak meleg fiúkból és néhány köztük bóklászó-céltalan csúnyácska lányból állt. A tumblr kiáradt, és 3D-ben mozgott-ugrált, orrukba bajuszt dugdosó lányokkal, mi meg csak álltunk színesen-cinikusan ebben a magukat értelmiségieknek tartó roppant egyedien egyhangú közegben, és képtelenek voltunk elhinni, hogy ilyen tényleg létezik.

Rotringgal árnyékolni és rajzolni időigényesebb volt, mint azt eleinte hittem, de a millió vonalacska olyan egyedülállóan homogén felületté érett össze a végére, hogy megérte azt a több, mint 13-15 órát 4 napra bontva. Sajnos a fényképezőgép minősége stornózza a teljes élvezetet, és a vonalak finomságát is. 

7 hónap

A mellkasára hajtom fejem, és már nem akarom megváltani a világot, a látószögek beszűkülnek, kettesben maradunk, és érzem, ahogyan lassan kezdek megnyugodni. Kint rekedt minden más, az emberekbe vetett hit, majd az azt követő csalódás is, és ebben a steril közegben lábadozom, az ő figyelme és szeretete segítségével. A 7. hónap alkalmával landolt nálam most ez a kis lilás Celosia Caracas, és vigyáz rám akkor is, amikor Szabi éppen nincs velem. Emlékeztet rá, hogy az élet nem olyan bonyolult, onnantól kezdve pedig, hogy ő mellettem van, nincs is más, amiért aggódni kellene. Meg amúgy is "the show must go on", állandóan lüktet bennem a nyugtalanság, hogy egyre nagyobb lendülettel formáljam és újrakreáljam a látottakat, csak zablát kaptam a számba a településrendezés és a tereprendezés zh miatt, de hétfőn szabadulok, és igyekszem megkezdeni ismét a rendszer bontását.

Bruck an der Leitha látványrajz

Továbbra is mániákusan alakítgatom át a tájképi rajzolatokat valami személyesebbé, ennek az ingernek pedig tökéletesen kedvezett a választható tárgyunk első beadandó feladata, amely arra kért bennünket, hogy kissé eltávolodva társainktól vonatkoztassunk el a fák hétköznapi értelmezésétől, mert a címben említett kert a fák által próbál érzéseket kiváltani, nem az építményeivel, vagy egyéb dekorációival. Figyeljünk oda arra, hogy mit vált ki belőlünk, milyen asszociációkat hoz elő.

Maradtam a csonka ágakkal borított, tördelt fáimnál, amelyek úgy álltak ott, mint az elátkozottak, a három szép leány, akiket visszataszító gorgókká változtattak, mert megsértették Athénét. Aki rájuk nézett, kővé dermedt rútságuktól, hajuk helyén kígyók tekeregtek. A törzsből kiálló csonkok erősen emlékeztettek a kígyószerű nyúlványokra. Amíg élnek, érzékszerveikkel tapogatózva terjeszkednek a környezetben, majd miután lehunyják belső szemüket, indulnak csendes korhadásnak, és hagyják ránk kérges vázaikat.

Bécsi kirándulás III. - Belvedere

Első pillantásra csalódottan vágtam zsebre a fényképezőgépet, és bosszúsan pislogtam az elhanyagolt évelőágyak irányába. Az impozáns barokk épület többet érdemelt volna, de közpark révén nem is voltak túl nagy elvárásaim, a köz szócska, mint előtag után általában az ember mindent megért, nincs több kérdése, és pontosan érzi a romboló negatív energiák tombolását. (ezért nem is készült kép) A közösségben, tömegben, köztulajdonban feloldódnak a személyiségek, és ezzel együtt szivárog el a felelősségvállalás vagy a lelkiismeret is. Ez egy olyan dimenzió, amelyet kiskapuként használ a társadalom, és vedli le minden emberségét benne. (Tisztelet a kivételeknek, és kivételes helyzeteknek, de a fentiekből ki lehet találni, hogy nem vagyok túl szociális beállítottságú, és ez talán abból adódik, hogy rendszeresen az az egy vagyok, aki mindenből kilóg, kiesik, és ebből kellemetlensége származik)

Szóval vissza Belvedere kastélyához, vérzik a szívem, hogy nem láthattam a benne zajló kiállításokat, így Schiele iránti vágyamat a múzeumnegyed könyvesboltjában egy hatalmas Schiele albummal elégítettem ki. Az épületegyüttes két részre bomlik, Alsó-, és Felső-Belvedere-re, de ez számomra csak a felső épület mögötti kapun belépve derült ki. A barokkhoz híven itt is hímzéses parterek sorakoztak, bár nem márványkavics vagy téglatörmelék, hanem színes salak (vagy murva, vagy egyébb költségtakarékos cuccocska) helyettesítette a kitöltéseket, és a minták szélein lévő alacsony buxus is foghíjas volt, de ha a gyakorlat picit hiányos is volt, az elmélet egyszerűen fantasztikus, és rengeteg lehetőséget rejtett. Sajnáltam azt a kevéske fehér murvába rugdalt vöröses darabkát, meg fordítva, kár volt érte, de azért ami velejétől szép, azért azt ennyivel nem lehet tönkretenni.

Kedves emlékként marad meg egy szfinxeket rajzolgató ázsiai leányzó. A szobrokat meglátva legszívesebben én is leültem volna oda mellé, a borús ég alá, de sem az idő, sem az eszközök hiánya nem kedvezett, én pedig nem szeretem az összekapkodott rajzokat, így inkább rengeteg fotót készítettem róluk. Előkerül ilyenkor Oidipusz alakja is a görög mitológiákból, aki megválaszolta a szfinx kérdését, de örömmámora és dicsősége tiszavirág életű volt, hisz a jóslat beteljesült, róla pedig kiderült, gyilkosa apjának, és az anyjával is hált. Megvakította magát, és elhagyta a várost is. Jó lett volna lassítani a megannyi szfinx között, és jobban megnézni azokat az arckifejezéseket, esetleg megölelni őket, de most nem ilyen utazáson voltam, az eső pedig finoman szemerkélni kezdett. Könnyed borúba mosta a kertet, még csodálatosabbá téve mindent.

Szökőkutak középtáján egymásnak eső halfarkúak, és a kilátás mellőlük az alacsonyabb teraszra. Mindenhol csupa szimmetria, háttérben a két boszké fái finoman pirosodnak:

A most következő mályvarózsákba azonnal szerelmes lettem, de a látva a növények magjait szedegetőket tudtam, hogy nem csak nálam okozott tömör gyönyört. Azonnal elfelejtettem és visszavontam mindent, amit még a Felső-Belvedere előtti kopottas évelőágyakról mondtam, mert ez mindenért kárpótolt. A tanárnőnk azt mondta, ne készüljünk nagy dolgokra Belvedere-ben, és a kezdeti viszonyok is őt igazolták, ennek ellenére most messze a legszebbnek láttam ezt a kertet a mai nap során. Érdekes, hogy a mályvarózsa magassága miatt elég jó térhatároló, itt pedig bárhová is nézett az ember, feldobta az átlátást a függőleges színes foltjaival.

Végül egy látkép a legalsó szintről, szobrocskák az előttük tisztelgő tiszafasorozattal. A sövény mezei juhar, a fák pedig formára nyírt vadgesztenyék, mi pedig lassan szivárogva lefelé jobb oldalon tűntünk el, és indultunk enni-inni-kávézni egyet: