Biobara

2013. október 1., kedd

Digitális tervgrafikák

Készen kapott kertalaprajzokat kellett digitálisan "kiszínezni", metszetet készíteni, majd látványterven megjeleníteni. Azt hiszem ez a feladat a lelket is kilopta belőlem, egy hét alatt tanultam meg magamtól használni a photoshopot és a sketch upot is, illetve digitális rajztáblával kombinálni az ott elkészülteket. Mindent sikerült időben leadni és megvalósítani, csak a mellkasom fáj még a mai napig, remélhetőleg a rossz tartás miatt, félúton pedig a kezem volt befáslizva.

Alaprajzok, monokróm és színes verzióban:

Metszetek:

3D látvány:

2013. szeptember 16., hétfő

Egyetemegyetem - műhelyhét

Megkerülhetetlen az iskola, és az ott készült munkáimnak egy kisebbfajta bemutatása. Műhelyhéten maketteztünk, és egy Pillangó utcai mászókateret mértünk fel egy szimpla 30 méteres mérőszalag segítségével. A makett során egy 16x16x12 cm-es térben kellett megadott alaprajzú és magasságú hasábokat elhelyezni (1x1, 2x2, 1x3, illetve magasság: 2,3,5,9) úgy, hogy az éleiken kívül nem érhettek egymáshoz, nem forgathattuk el őket, nem lehetett megdönteni-felborítani egyet sem, és nem pakolhattuk őket értelemszerűen egymásra. Lebegő hasábokat elhelyezhettük saját felelősségre, hisz a makett készítése során ennek a kivitelezése plusz feladat és kihívás. 20-24 tárgy felett rendelkezhettünk.

Úgy érzem azért rendesen megkötötték a kezünket.

perspektivikus kép

alaprajz

kockák festésre várva

elkészült makett

A mászókatér felmérése csoportos munka volt, ebből az engem érintő részfeladat:

Értékelés: 'Nagyon szép, informatív rajz. 5'

Munka közben:

2013. augusztus 19., hétfő

Ozora rajzban

Ezen a képen szeretném valahogyan megörökíteni az ozorához kapcsolódó élményeimet. Szinte lehetetlen vállalkozás, mert a harmadik dimenzióban meg van kötve némileg a kezünk, nincs annyi csodálatosan színes és gyönyörű lehetőség, mint a negyedikben, így a negyediket a harmadikban ábrázolva erős a torzulás.

Az a néhány erőteljesebb zöld, mosolygó és nevetgélő fűcsomó, a kristályok, és a fák, kékes fényben. A fejjel lefelé, gyökerükkel az ég felé mutató fákat láttam növekedni, miközben semmit sem változtattak magukon. Csodálatos szabályosság és geometria uralt mindent, fraktálszerűen imbolygó ágakkal, levelekkel. Az egész völgy attól zengett, hogy "o-zo-rá", mindenhonnan ez visszhangzott, minket pedig a hideg rázott a gyönyörűségtől, és hogy összetartozunk. Az újszülött szemével pásztáztunk mindent körbe, és mozgott bennünk a megnyitó összes dallama.

Alattam hatalmas űrt éreztem, mintha maga a föld csak egy vékony hártya lenne ami tart. Már tavalyról ismerős volt ez. Gúlaszerűen áramlik az energia lentről, a gáttól felfelé. Akkor a tűz körül éreztem ezt, miközben a fák hófehéren izzottak.

Az összes csillag kékben-pirosban-zöldben mozdult el, és hatszögletű formákba rendeződtek, mint egy mesés kristályháló a föld körül. A völgybe tartva egymás kezét fogva szökdécseltünk lefelé, Brigi haján játszott a fény, Szabi mosolygott. A fényekkel együtt ugrándoztunk, mint egy gigantikus mászókatéren, végül a tűzrakáshoz érve születtünk újjá. Brigi haja is hófehér volt, az emberek pedig könnyed árnyakként siklottak jobbra-balra, mint a színházi díszlet, amelyet oldalirányt letessékelnek a porondról, mert új jelenet következik. Egyenlőre ennyi, félkészen hagyom most ezt az utazást is, mivel a rajz is félkész. A többi színnel együtt érkezik majd a többi érzés is.

Ludovico Einaudi szólt, miközben életem első univerzumát szilárdítottam meg akrillal. Annyira szép volt, hogy az már fájdalmat okozott, és kínzott. Van Gogh járt az eszemben, és amiről Ozorán beszéltünk. Keveseknek adatott meg az, hogy a világot a teljes valóságában láthassák, pedig nem lehetetlen.

Álom

Várromokhoz hasonlatos kövek közt sétáltunk a napon, és az egész alaprajz spirálszerűen futott körbe-körbe. Egy szobába kerültünk, ahol nem lehetett szeretkezni a hatalmas ablakok miatt, mert ha kinéztél rajtuk, kikerültél fizikailag is egy zöldellő kertbe, rengeteg fa közé.

Egy furcsa jármű közlekedett a fák közt, és a többi pokrócon fekvő párt zaklatta. Megállt mellettük, polipszerű végtagok nyúltak ki belőle, és behúzta a visítozó lányt. Majd továbbment, és ugyanígy szívott magába útjába kerülő állatokat, embereket. Meghúztuk magunkat az árnyékban, azt hittük, ha az árnyékban vagyunk, ott nem láthat minket, és csak azt érzékeli, ami a tűző napon van.

A jármű odajött hozzánk is, és elmondta, hogy ez egyszerűen így működik és elviszi azokat, akiket el kell. Megkérdezte, mikor születtem. Majd azt válaszolta, hogy ha ilyen kis fiatal vagyok, akkor előrébb teszi a nyerget.

2013. július 24., szerda

Nyír

A víz színesen hullámzott, megvilágította a naplemente, míg én repkedtem felette és kék apró kapszulákat kapkodtam el, amelyeket le is nyeltem. Később mondták csak el, amikor felhívtam egy telefonszámot, mert kezdtem furcsán érezni magamat, hogy ha nem teszem azt, amit mondanak, a kapszula megöl, pedig eleinte olyan jó ötletnek tűnt az egész, természetesnek, egyértelműnek.

Akvarell helyett maradtam a biztonságosnak tűnő grafitnál, és a kócos nyírfámnál. Kis türelemjáték.

2013. július 3., szerda

6 éves kontroll és némi csoda

6 éves kontroll a klinikán. Miközben csöpögött a vérem az ampullácskákba, megtárgyaltuk a fültágítómat és az abban lévő katicabogarat. Bár sokan néznek furcsán, még a magamfajta antikrisztusnak kikiáltott egyének is kaphatnak virágocskás rajzot a vérvétel helyére épülő tapaszra.

Az igazi csoda mégis az volt, hogy minden jel szerint kezd helyreállni a szervezetem, mert több, mint fél éve gyógyszerek nélkül menstruálok, és nem jelentkeznek a klimax tünetei sem. Eddig hiába tettünk próbákat, gyógyszer nélkül a falat kapartam kínomban, és nagyon rosszul éreztem magam, most pedig semmi jele a régi rosszulléteknek. Bár a hormoneredmények még váratnak magukra, de a doktornő szerint kezdek visszaállni normálisba, sőt (!) akár teherbe is eshetek. (Mindezt azért is leírom, hogyha valakit idevetne az internet hasonló problémával, találjon végre egy olyan verziót is, amit eddig én sem találtam.)

Nem tudom, miért nem volt képes eddig senki előhozakodni ezzel a lehetőséggel... magándoki 10 rongyokért diagnosztizálta a teljes meddőséget és a semmit, az endokrinológus osztályvezetőnő előttem térdelve síráshoz közeli hangon vigasztalt, hogy találok majd olyan fiút, aki így is elfogad, nem a gyerek az első, hanem az, hogy élek. Fel sem merült annak a lehetősége, hogy a szervezetem helyreállhat, egyértelműnek tűnt, hogy még hosszú évtizedekig kell szednem olyan gyógyszert, amely már 3 év után fokozottan rákkeltő a hormonok miatt. Az internet sem nyújtott semmiféle vigaszt, klimaxoló nők elkeseredett fórumain rágtam keresztül magam keresve valami olyan kiutat, amiről leírták, hogy nem létezik. Le akartunk fagyasztatni petesejtet. Csontritkulás, d-vitamin, piszkálják a pajzsmirigyem, amivel nincs is probléma. Mesterséges beültetéseken filozofálás. És akkor hozzád vágják, hogy tök normális dolog, ha helyreáll ilyenkor a szervezet, mert fiatal még. Köszi.

Nem bírtam értelmes arckifejezést összehozni, belül örültem nagyon, csak mégsem jutott be hirtelen a koponyámba minden.

5-6 évre volt szükségem és több évnyi gyógyszerezésre, hogy a kemoterápia után helyreálljon ez úgy-ahogy az eredetibe. Afféle ülsz a virágos mezőn érzés, amit régen kopaszra taroltak, nézed a napfelkeltét és azt üvöltöd: baszódjatok meg, ÉLEK. Sárga és meleg-narancs árnyalatokat ver vissza az arcodra a nap, vigyorogsz, a lelked szétömlik a mellkasodba. Sosem unatkozom.

2013. június 30., vasárnap

Csurka Eszter tengerpartján

Elmaradt bejegyzések miatt sűrített pépet kaptok csepegtetve. Az utóbbi hónapokban jobbnak éreztem a csendet, mert ha az emberrel sok érdekes dolog történik, jobb, ha arra koncentrál, és majd csak a későbbiek folyamán jegyzi le az arra érdemes dolgokat. Csurka Eszter kiállítását igen régóta meg szerettem volna említeni, amiatt is, mert egyrészről messze az egyik legtöbb érzéket megmozgató kiállítás volt, másrészt az Ernst múzeum utolsó megmutatkozása volt ez. (Robert Capa fotós-iszonyat-kreatív térré akarják alakítani, mikor a hatalmas ablakai miatt, és az alapjáraton is szecessziós és különleges épület miatt ez szerintem egy hatalmas ballépés, a festményeknek több jogosultsága lehetne ott, jobban érvényesülnének)

Szerettem volna kicsit jobban összefoglalni a Csurka Eszter általi benyomásokat, egymás mellé rendezni a festményeket, képeket, mert az interneten nagy az összevisszaság, nincs konkrét honlapja, így a jobbnál jobb képek csak úgy szétszórva hevernek itt-ott.

„A tengerpartra kifekszik a tenger,

a világ végén pihen a szerelmem,

mint távoli nap vakít a szivem,

árnyéka vagyunk valamennyien.”

/Pilinszky/

A tárlat címeként szolgáló tenger klisé egyedül az első teremben érvényesült, a földet mindenütt rizsszemek borították, amelyeket a lámpa úgy világított meg az amúgy homályban derengő teremben, hogy azokon a cipőnyomok a tenger alkotta hullámokat idézték meg. Fantasztikus volt ebben lépkedni, lehajolni, belemarkolni és szórni, mint a homokot. A falakon skiccek voltak, gyors mozdulatú vázlatok elsősorban markáns arcú, maguknak való nőkről, akik nem akartak beszélgetni, de mégis annyira erőteljesen néztek, hogy zavarba hoztak. Nincs mit mondaniuk, mert keserűek, és úgy gondolják, nincs szükségük senkire sem, hagyják, hogy elmossa őket a víz, amennyire puha és letisztult a víz, annyira érdesek és erőteljesek ezek az alakok, mégis szeretetet érzel csak irántuk és megértést, mert látod bennük magadat is.

forrás: https://www.facebook.com/ernstmuseum

forrás: http://www.kultura.hu/galeria/csurka-eszter-kiallitasa

forrás: http://ritaritmia.net/a-tengerpartra-kifekszik-a-tenger/

A szobrokkal teli sötét teremben tágra nyílt szemekkel tapogattuk a fémes szobrokat. Valóban olyan érzés volt, mintha a víz alá ereszkedtünk volna, és bár sötét van, mégis kivehetővé válnak a fekete korallzátonyokban megőrzött minták. Nem lehetett nem megfogni őket. A falakat valami sötét, sütőpapírszerű anyag fedte rengeteg gyűrődéssel, ránccal és izgalmas felülettel. A tenger legmélyebb bugyraiban lélegezhettünk. A szobrok vízbe engedett viaszként kezdték meg létezésüket, a folyékony viasz haláltusájának rezdüléseit őrzik, némelyik pedig fémből is kiöntésre került ezek közül. Az ember szívét ilyenkor szállja meg a béke és a szeretet, és csodálkozik rá arra, hogy mennyi gyönyörűség van a világban, és milyen szerencsés, ha mindennek részese lehet.

forrás: http://epiteszforum.hu/vagy-csurka-eszter-installacioja-a-kiscelli-muzeum-templomtereben////6187/www.o25.gr

Forrás: http://mucsarnok.hu/new_site/index.php?lang=hu&t=739

forrás: http://epiteszforum.hu/galeria/vagy-csurka-eszter-installacioja-a-kiscelli-muzeum-templomtereben/89673

A víz nyugodt kékjével erőteljes kontrasztban álltak a vörösben és bíborban elmozduló festmények. Elmosódott, nagyon szigorú pillanatképek, különösen nagy kedvenc a magasból lelógó hernyóbábra emlékeztető kép, ahol emberekben végződik a selyemgubó, és a legszelídebb korall-narancs és flamingórózsaszínben mozdul be az egész. Én is szeretek csak így lógni a végtelenbe, és mosolyogni.

A festmények többségének nincs címe, így egy sokkal tágabb körben rendelhetünk hozzá asszociációkat, érzéseket. Rengeteg készült vegyes technikával, így az alakok háttere digitalizált és vászonra nyomtatott pixeles felület, ezen kenődik szét lágyan és áttetszően vagy épp vastagabban az olajfesték többdimenzióssá varázsolva mindent. A vegyes technika mindig kiszélesíti a világot, több síkot, frekvenciát hangol össze, ha jól csinálják. Az ember valóban újat teremt vele.

Forrás: http://www.kultura.hu/galeria/csurka-eszter-kiallitasa

Ez a festmény emlékeim szerint nem szerepelt a kiállításon, de szerettem volna valami krémes narancssárgás árnyalatot is, mert a többi képen ez annyira nem jött át. Forrás: http://pinteraukcioshaz.hu/20100513-majusi-aukcio-2-nap/csurka-eszter-cim-nelkul

Hús, izomzat, mozgás, elkenődés, rengeteg meleg szín után egy kis hideg lila. Szerepelt néhány akvarellkép is, ahol a megfolyt festék arcokba rendeződött, az egyik szélén pedig egy apró molylepke ücsörgött, amire Szabi hívta fel a figyelmemet. Tényleg nagyon inspiráló volt az egész, itt különösen átgondoltam az eddigi dolgaimat, elképzeléseimet, és kicsit összebarátkoztam az akvarell gondolatával. Némelyik feketés hátteren csillámló por terült szét.

Forrás: http://www.kultura.hu/galeria/csurka-eszter-kiallitasa

A kicsit monokrómabb, szürkésebb árnyalatú mozdulatokat annyira nem éreztem át, nekem az már túl hideg volt. Az alakok egyszerűen egymás közelében mozognak, vagy vonulnak. Egy irodaház aulájába tudtam volna a legtökéletesebben elképzelni ezeket, amint éppen ugyanolyan szürke elmodósott árnyak/emberek masíroznak előttük. Párhuzamosan ugyanazt csinálják, mint ami a festményen is szerepel, ügyet sem vetve a képre, ami csak egy drága dekoráció. Hideg, fém, üveg, minimalizmus, lakberendező.

Forrás: http://www.kultura.hu/galeria/csurka-eszter-kiallitasa

A kiállítás végére érve a piros szobát elhagyva ahol amúgy rengeteg ideig ücsörögtünk a babzsákokban, fátylakkal és fóliákkal harcoló és hullámzó emberek kísértek minket. Ők egyszerűek voltak, nagyon tiszták, kristályszerűek és szépek.

Forrás: https://www.facebook.com/ernstmuseum

http://www.kultura.hu/galeria/csurka-eszter-kiallitasa

Szerintem érdekes paradoxon, hogy amíg az ember a kiállításról meditatív állapotban jön ki, megnyugszik, kisimul, és egységesen ph semleges módon mosolyogva jön ki, addig a bejáratnál kapható Csurka Eszter műveit tartalmazó katalógusban sokkal depresszívebb, sötétebb hangulatú képek szerepelnek, egészen másféle hangulatot keltve, mint amit eredetileg a kiállítás kiváltott az emberből. Volt egy üres, kockaformájú szoba, ahol nagyon hangos szívdobogást lehetett hallani, azzal megegyező ritmusban pedig fény gyúlt ki, majd kapcsolt le. Olyan volt, mintha egy hatalmas szervezet részei lennénk, hisz a falakon mindenhol a vörösre mázolt húst és izomzatot láttuk, mi pedig a szív kamrájában álltunk, belülről szemlélve ezt az organikus egységet. A szívdobogás végigkísérte az egész kiállítást, szinte minden teremben hallani lehetett, kihatott a mi kis szívünkre is, igyekeztünk együtt dobogni és lüktetni, kisimulni, elmozdulni, és elkenődni.

Néhány alkotás még, amit interneten találtam, és úgy gondolom róla, hogy szeretném itt megőrizni, illetve felhívni rá a figyelmet: