Piros fák meg mangó

Az út mentén a fasor összes fájának törzse tűzpiros volt. Megálltam, hogy lefotózhassam ezt a csodát és a tájépítész kar minden majmának bebizonyíthassam, létezik ilyesmi, de akkor vettem észre, hogy minden cuccomat eldobáltam idefelé jövet. Az árokból röhögött a rózsaszín hátizsákom, mellette a rajzmappa és a kabátom. Az ezeket felszedegető hajléktalanoktól kértem vissza őket, majd rohangáltunk az út egyik oldaláról át a másikra a kocsik elől félreugrálva.

Hirtelen váltás, bárpult tetején sétálgatok, és magyarázom a kiszolgálónak, hogy a cafe latte-ban nincsen mangók, és én mangó nélkül kérném, ha lehetne, habár tetszik az okkersárga krémszerű állaga. 

Az utóbbi pár nap sűrű volt, egynyári és évelő virágkiültetést terveztem, kitűzési tervekről hazudoztam, temető parcellát mértem fel, sírokat fényképeztem, és költségvetést számoltam a salgótarjáni főtér egyik részére. Mindent csináltam, csak aludni nem aludtam, aztán élőhalottként hallucinálva bolyongtam a lakásban, lezuhanyoztam hajnali 6 felé, hogy magamhoz térjek, de minden csak rosszabb lett. 

Volt egy másik álmom is, ahol a házunktól nem messze bóklásztam a semmi felé tartva. Az alkonyatban észrevettem, nem messze világít egy vonatkocsi, így elindultam oda. 

"a felhők elfonnyadnak

és meghalnak

a nap narancs agyvelő

csendesen sóhajt

szigetté válik

s eltűnik" 

/Jim Morrison/

Útközben a sötétben kutyák támadtak rám, így eldobálva mindenemet (ezek szerint mostanában ingerenciám van a dolgaim eldobálására) mert velük nem tudtam volna felemelkedni, elrepültem. Az utóbbi években álmaimban egyre sűrűbben játszom el ezt a repülést, teljesen természetes adottságnak veszem. Később már csak szögesdrótos kerítésre kapaszkodtam fel, mert úgy gondoltam, hogy ott békén fog hagyni mindenki.

A végére még két kép:

- Pestszenterzsébeti temetőben talált szecessziós elemekkel teli sírkő, nem is értettem, hogyan került ide a sok művirág és semmi közé. 

- Évelő kiültetésem látványterve, elburjánzottak a meleg árnyalatok, és szétfolytak a térben.

Első látogatás

"Eleget láttam. A látomás mindenütt előbukkant.
Eleget szereztem. A városok zsongása este és nappal és örökké.
Eleget tapasztaltam. Az élet ítéletei. Zsongások és Látomások!
Indulás az új érzés és az új zaj felé!"
/Arthur Rimbaud: Indulás/

Kicsúsztunk a látogatási időből, lehullottak már a falevelek, de beléphettünk. Megsüllyedtem a sárban, ahogy másztam egyre magasabbra. A tölgyfa telepítéssel együtt mosolyogtam ki az embermagasságú gyomtengerből. Elhaladtunk a szántóföldek mellett, és megláttuk a távolban lévő pasztelles mézeskalács házakat, a falut.

Azt hiszem a templom volt rám a legkomolyabb hatással. Az eddig látott és érzékelt nagyobb jelentőségű szakrális helyek közül itt lüktetett a legnagyobb várakozás és energia. A bejáratnál egy kismacska aludt, mi pedig levettük cipőinket, otthagyva az idevezető út sarát. Megcsapott a meleg és színes forgatag. Az oszlopokon felkúszó millió lótuszszirom-minta, és gyöngysorok. A vállamra ült valami, körbefonta a hátam, szakadozottá vált a mozgásom. Néha megfújtak egy kürtöt, mi pedig újra és újra körbefordultunk, hogy végigtapogathassunk mindent mohó szemeinkkel.

A nyugalom elképesztő méreteket öltött, és megkérdőjelezett minden mást. A lábnyoma mosolygott a homlokokon. Szerettem volna ennyire tudatos lenni, uralkodni magam felett. Éles volt a kontraszt a körülöttem hadonászó, kapálódzó kezek, és az itteni művészi mozdulatok közt.

Forrás: http://www.shreehindutemple.net/wp-content/media/2012/08/sri-krishna.jpg

Holdvilág

A héven hazafelé nosztalgiázol a melegebb őszi napok után, közben a regényben lévő főszereplő ráksaláta mérgezés miatt hányja össze a mosdót. Megcsap a vizeletszag, de csak a melléd ült hajléktalan az oka, rájössz, hogy már a duplapulcsi-kombóban is fázol, ezért holnap hármat veszel fel biztos ami biztos alapon. Láttál igazi halotti maszkokat (beleragadt szemöldök-szőrszálakkal), sétáltál egy jót a Kerepesi temetőben, intettél Munkácsynak, mosolyogtál Jókai szerénységén. Magunkon kívül nem éreztem egy lelket sem a közelben, szerintem már mindenki rég messze jár. Egyre barátibbnak tűnik a hamvak szétszórásának eljárása, mert furcsa dolog kövekhez kimászkálni, vagy porladó testeket tisztelni, amikor a belőle fakadó fűben fában van az igazi érték. Az a kőszobor vagy angyalka csak egy kedves felkiáltójel, hogy ne felejtsd el magát a lelket, de önmagában üres.

A regény főszereplője épp egy fügefához hasonlítja az életét. Minden egyes ág végén ülő kövér füge egy lehetséges kimenetel a jövőjére nézve, ő azonban nem bír választani, és a fa tövében ülve nézi, hogyan szottyad és feketedik meg szépen sorban az összes, és hullanak a lábai elé. Leszállok a hévről, és hazasietek, hogy fehér virágú évelőkiültetéseket tervezzek. Íme néhány Holdvilág-árokban készült kép szívmelengetőnek a mai esős napra. Nézzétek meg, a valódi arany ott ragyog fent a fák levelein ősszel. A trip elején lefejeltem egy homlokmagasságban lévő kidőlt törzset, mert a földön lévő pillás szélű bükkleveleket bámultam, és azokhoz beszéltem, emiatt a kirándulás java részét kellemesen végigszédültem.

Csigolya tanulmányrajz

Ozorán a sátrunk egy vízelvezető árok szélén volt, így vicces görbületben hajlottunk a földre minden éjjel, alattunk a birkák pihenőhelyén megmaradt széna és ürülék. Egy galagonyafa magasodott fölénk, napokkal később tudtuk csak meg, hogy az egy sámánfa, mert a tövében csontmaradványok feküdtek, azokat őrzi. Feldíszítettük, a sátrunk bejáratánál gyöngyök és medálok lógtak róla lefelé. Az élet egyik legszebb dolga, ha nagyjából meg bírod már határozni a fákat. Ha a pontos fajt nem is mindig, de nem vagy elveszve a semmiben, tudod, hogy mit nézz a levelein, mit szeret, és kivel állsz szemben, milyen a személyisége.

"...első anyánk a Fa, amelyben kapaszkodtunk, amikor még az állatvilághoz tartoztunk. Emberré válásunk során elveszítettük ezt a kapcsolatot, és a szavannán találtuk magunkat. Árvák lettünk. Érdekes, hogy ez a megkapaszkodás a reflexeinkben mennyire megmaradt. Az orvostudomány Moro-reflexnek nevezi. Amikor az újszülött fölé hajolva az ember összecsapja a kezét, a baba kezével-lábával átkaroló mozdulatot tesz, mintha fára mászna. A már járni tudó gyerek is, ha megijed valamitől, gyorsan az anyjához fut és megkapaszkodik a lábában. Ilyen a tánc is, a közösségbe kapaszkodás rítusa. Amikor már nincs mibe kapaszkodni, akkor csak önmagunkba tudunk. De ha belül nincs mibe kapaszkodnunk, elveszítjük a lábunk alól a talajt" (Forrás: http://www.magyarhirlap.hu/ahogy_tetszik/a_samanfa_lombja.html#sthash.fIJv6o1z.dpuf)

Minden eltávozott lélek levélként ül a sámánfa tetején.

A mai rajzóra alkalmával kagylókat/csigákat/leveleket/csontmaradványokat figyeltünk meg. Végül a csigolyával találtuk meg egymást. Nem lehet nem észrevenni azt, hogy erő van ezekben a tárgyakban. Szinte tiszteletteljesen érsz hozzájuk. Kár, hogy a csigolyámat visszafelé menet a hátulról érkező zaj miatt ijedtemben elejtettem, és nagyot koppant a folyosón, de ezt félretéve valóban átérzek a magam módján mindent, amit kell. Az a csigolyadarab olyan volt, mint egy jó barát közelsége 3 órán keresztül. Melegséget ad és önbizalmat, nem a múltjával untat, hanem emlékeztet arra, hogy ő már megtette és bevégezte ami szükséges volt, és szintet lépett, a gazdája pedig már messze jár.

Szerencsére rajz közben sikerült kiesni magamból, ilyenkor a papírról felnézve mindig kell még pár perc, mire újra rá tudok fókuszálni arra az élethelyzetre, amiben éppen vagyok. (Flow) Mostanában ez erősebben szokott jelentkezni, rózsaszín árnyalatokat látok az úttesten, vagy összezavar, ha pirosat-zöldet-kéket látok egymás mellett erősen világítani. Emlékeztet arra, hogy a bkv zöld kapaszkodóin és padlóján is szétcsúszhat a máz, és megint meglátom azt a hatalmas fehér-tóruszforma áramlatot.

Digitális tervgrafikák

Készen kapott kertalaprajzokat kellett digitálisan "kiszínezni", metszetet készíteni, majd látványterven megjeleníteni. Azt hiszem ez a feladat a lelket is kilopta belőlem, egy hét alatt tanultam meg magamtól használni a photoshopot és a sketch upot is, illetve digitális rajztáblával kombinálni az ott elkészülteket. Mindent sikerült időben leadni és megvalósítani, csak a mellkasom fáj még a mai napig, remélhetőleg a rossz tartás miatt, félúton pedig a kezem volt befáslizva.

Alaprajzok, monokróm és színes verzióban:

Metszetek:

3D látvány:

Egyetemegyetem - műhelyhét

Megkerülhetetlen az iskola, és az ott készült munkáimnak egy kisebbfajta bemutatása. Műhelyhéten maketteztünk, és egy Pillangó utcai mászókateret mértünk fel egy szimpla 30 méteres mérőszalag segítségével. A makett során egy 16x16x12 cm-es térben kellett megadott alaprajzú és magasságú hasábokat elhelyezni (1x1, 2x2, 1x3, illetve magasság: 2,3,5,9) úgy, hogy az éleiken kívül nem érhettek egymáshoz, nem forgathattuk el őket, nem lehetett megdönteni-felborítani egyet sem, és nem pakolhattuk őket értelemszerűen egymásra. Lebegő hasábokat elhelyezhettük saját felelősségre, hisz a makett készítése során ennek a kivitelezése plusz feladat és kihívás. 20-24 tárgy felett rendelkezhettünk.

Úgy érzem azért rendesen megkötötték a kezünket.

perspektivikus kép

alaprajz

kockák festésre várva

elkészült makett

A mászókatér felmérése csoportos munka volt, ebből az engem érintő részfeladat:

Értékelés: 'Nagyon szép, informatív rajz. 5'

Munka közben:

Ozora rajzban

Ezen a képen szeretném valahogyan megörökíteni az ozorához kapcsolódó élményeimet. Szinte lehetetlen vállalkozás, mert a harmadik dimenzióban meg van kötve némileg a kezünk, nincs annyi csodálatosan színes és gyönyörű lehetőség, mint a negyedikben, így a negyediket a harmadikban ábrázolva erős a torzulás.

Az a néhány erőteljesebb zöld, mosolygó és nevetgélő fűcsomó, a kristályok, és a fák, kékes fényben. A fejjel lefelé, gyökerükkel az ég felé mutató fákat láttam növekedni, miközben semmit sem változtattak magukon. Csodálatos szabályosság és geometria uralt mindent, fraktálszerűen imbolygó ágakkal, levelekkel. Az egész völgy attól zengett, hogy "o-zo-rá", mindenhonnan ez visszhangzott, minket pedig a hideg rázott a gyönyörűségtől, és hogy összetartozunk. Az újszülött szemével pásztáztunk mindent körbe, és mozgott bennünk a megnyitó összes dallama.

Alattam hatalmas űrt éreztem, mintha maga a föld csak egy vékony hártya lenne ami tart. Már tavalyról ismerős volt ez. Gúlaszerűen áramlik az energia lentről, a gáttól felfelé. Akkor a tűz körül éreztem ezt, miközben a fák hófehéren izzottak.

Az összes csillag kékben-pirosban-zöldben mozdult el, és hatszögletű formákba rendeződtek, mint egy mesés kristályháló a föld körül. A völgybe tartva egymás kezét fogva szökdécseltünk lefelé, Brigi haján játszott a fény, Szabi mosolygott. A fényekkel együtt ugrándoztunk, mint egy gigantikus mászókatéren, végül a tűzrakáshoz érve születtünk újjá. Brigi haja is hófehér volt, az emberek pedig könnyed árnyakként siklottak jobbra-balra, mint a színházi díszlet, amelyet oldalirányt letessékelnek a porondról, mert új jelenet következik. Egyenlőre ennyi, félkészen hagyom most ezt az utazást is, mivel a rajz is félkész. A többi színnel együtt érkezik majd a többi érzés is. 

Ludovico Einaudi szólt, miközben életem első univerzumát szilárdítottam meg akrillal. Annyira szép volt, hogy az már fájdalmat okozott, és kínzott. Van Gogh járt az eszemben, és amiről Ozorán beszéltünk. Keveseknek adatott meg az, hogy a világot a teljes valóságában láthassák, pedig nem lehetetlen.