Retardált Ikarosz

Ikarosznak megmondták, hogy ne repüljön túl magasra, mert a viasz miatt megolvadhat a szárnya, de csak a vízbe fulladva végezte. Bruegel festményén már csak a lábai látszódnak utoljára, mielőtt elnyelné őt a mélység. A bokrok aljában egy öregember holtteste hever, és mint azt tudjuk mindannyian: "Nincs eke, amely megállna egy haldoklóért."

Az igazi szárnyakat az állhatatosság és a szorgalom képezi, amelyeket a vakmerőség helyett használnunk kellene. Ikaroszt és Daidaloszt a régiek még isteneknek nézték, amint az égbe emelkedtek, mára azonban Ikarosz halála hétköznapi halál lett, jelentéktelen múló epizód. Ciklusokban gondolkodunk és működünk, előre nem látva, hogy hány ember fog eltűnni mellőlünk. Több, mint 2 hónapon át zuhantam egyre mélyebbre, míg végre beláttam, hogy nem én leszek az, aki végül a vízben végzi. Olyannyira hittem ebben a barátságban, hogy a másik helyett is éreztem a fülembe üvöltő szelet, a zuhanás nyaldosását, és a gyomrom ugrálását. 

Piciny firkává változtál, kedves Ikarosz, retardálttá, és érzem a szárnyaidról pergő kitindarabkákat, vészesen üvölt mind, de még sárga és zöld az ég, amely feketévé omlik majd össze szemeid előtt pontként zárva le ezt a ciklust. Egy fekete pont maradok számodra az égen, jelezve, hogy honnan hullottál le akkor régen.

Más: Az Orczy kertben készült a roppant kedves második kép a levélgyűjtögető hajasbabáról. Már megint túl sokat voltam emberek közt, most így télire kicsit visszahúzódom, inkább megmaradok a közeli barátaimnál. Nincs kedvem másokra mosolyogni, a ceruzámba és az egyetembe kapaszkodom. 2b or not 2b. 

Tesco-disco, ananász és némi tej

Világlátó rajz következik, ugyanis a hév-megállóban felejtettem, a mappámmal egyetemben. Sosem történt még velem ilyen, és eddig csak rémálmaimban bukkantak fel olyan momentumok, hogy egy táskát fent felejtek a tömegközlekedésen. 3 megállóval később már az a kínos hiányérzet mart bele az oldalamba, és ki sem kellett mondanom, Szabi azonnal rájött, mi a baj. 15 perccel később már kocsival siettünk vissza a helyszínre. A padot, ahol nemrég ültünk, megvilágította a lámpafény, de a zöld mappám már sehol sem volt. Nem tudom kellőképpen átadni, hogy mennyire rosszul lettem, a kezem remegni kezdett, és a sírás kerülgetett. Fizikailag fájt a hiánya, a belőlem manifesztálódott gondolatok olyanokká lettek, mintha újabb és újabb végtagjaim lennének, és most egy megcsonkított, kétségbeesett kis riadalommá változtam, aki fel-alá sétálva a sínek mentén keresgélte a darabjait.

Végül összefutottunk Szabi ismerősével újra, aki aznap már sokadik alkalommal biciklizett el arrafelé, és megnyugtatott minket, hogy az egyik haverja vitte haza a mappámat, pontosan azért, mert az egyik kör alkalmával észrevették, hogy ottfelejtettük. Pár nappal később épen, egészségesen elhozta nekem Szabi az egészet, visszakaptam mindent, úgyhogy ezúton is köszönöm, és hálás vagyok mindenkinek érte.

Nem voltam jó hangulatban, amikor ezt a rajzot elkezdtem, és nem is azért csináltam, hogy valami színes szépséget teremtsek, hanem tükrözni szerettem volna azt a fajta kétségbeesést, amit akkor éreztem. Kicsit belekavart a klinikai kontroll is, ahol szerencsére minden rendben zajlott, de az embert akaratlanul is megvisel minden egyes ilyen jelenése. 

Szóval az ananászfejű lény levélüstöke szirmokká és ujjakká alakult, harmadik szeme üresen tátong, és a nyakából kiálló ujjaival szeretne minél távolabb mászni, miközben sperma-, és tejfoltokat ereget a csillagos éjszakába. A középen V alakban futó két kézfej határozta meg az egész kompozíciót, vaginára támaszkodva kerültek egyensúlyba megkoronázva egy mell alakú kupolával. A másik két mell a mandalaszerű formáció részeiként él. A messzeségben is hallani, ahogyan a kaktuszféle hullámvonalak végén csattognak a rágó szájszervként reinkarnálódó ujjacskák.

Meg kell még említenem a címben szereplő tesco-disco kifejezést is, mint egy emléket. A Covintetőre mindenféle előzetes megfontolás nélkül mentünk be éppen erre a programra, és legalább annyira ijesztőnek és kellemetlennek találtam, mint amilyen sötét és borús lett ez a kép is. Mindenki egyenfeketében a H&M részlegeit kifosztva, haspóló, szőkített haj, szigorúan feketével kihúzott-vastag szemöldökkel, és vörös rúzzsal, szegecses-magát keménynek mutatni akaró felnyírt hajú leányzó csókolgatja a mellette lévő szintén ittas állapotban lévő másik nőneműt megmutatva, hogy a világ falsul lett kitalálva és a homoszexualitásé a jövő. Ez amúgy sem egy elhanyagolható gondolat, mert a tegnap esti corvintetőzés is hasonló konklúzióval zárult, ugyanis a vendégsereg rajokban álló, igencsak meleg fiúkból és néhány köztük bóklászó-céltalan csúnyácska lányból állt. A tumblr kiáradt, és 3D-ben mozgott-ugrált, orrukba bajuszt dugdosó lányokkal, mi meg csak álltunk színesen-cinikusan ebben a magukat értelmiségieknek tartó roppant egyedien egyhangú közegben, és képtelenek voltunk elhinni, hogy ilyen tényleg létezik.

Rotringgal árnyékolni és rajzolni időigényesebb volt, mint azt eleinte hittem, de a millió vonalacska olyan egyedülállóan homogén felületté érett össze a végére, hogy megérte azt a több, mint 13-15 órát 4 napra bontva. Sajnos a fényképezőgép minősége stornózza a teljes élvezetet, és a vonalak finomságát is. 

7 hónap

A mellkasára hajtom fejem, és már nem akarom megváltani a világot, a látószögek beszűkülnek, kettesben maradunk, és érzem, ahogyan lassan kezdek megnyugodni. Kint rekedt minden más, az emberekbe vetett hit, majd az azt követő csalódás is, és ebben a steril közegben lábadozom, az ő figyelme és szeretete segítségével. A 7. hónap alkalmával landolt nálam most ez a kis lilás Celosia Caracas, és vigyáz rám akkor is, amikor Szabi éppen nincs velem. Emlékeztet rá, hogy az élet nem olyan bonyolult, onnantól kezdve pedig, hogy ő mellettem van, nincs is más, amiért aggódni kellene. Meg amúgy is "the show must go on", állandóan lüktet bennem a nyugtalanság, hogy egyre nagyobb lendülettel formáljam és újrakreáljam a látottakat, csak zablát kaptam a számba a településrendezés és a tereprendezés zh miatt, de hétfőn szabadulok, és igyekszem megkezdeni ismét a rendszer bontását.

Bruck an der Leitha látványrajz

Továbbra is mániákusan alakítgatom át a tájképi rajzolatokat valami személyesebbé, ennek az ingernek pedig tökéletesen kedvezett a választható tárgyunk első beadandó feladata, amely arra kért bennünket, hogy kissé eltávolodva társainktól vonatkoztassunk el a fák hétköznapi értelmezésétől, mert a címben említett kert a fák által próbál érzéseket kiváltani, nem az építményeivel, vagy egyéb dekorációival. Figyeljünk oda arra, hogy mit vált ki belőlünk, milyen asszociációkat hoz elő.

Maradtam a csonka ágakkal borított, tördelt fáimnál, amelyek úgy álltak ott, mint az elátkozottak, a három szép leány, akiket visszataszító gorgókká változtattak, mert megsértették Athénét. Aki rájuk nézett, kővé dermedt rútságuktól, hajuk helyén kígyók tekeregtek. A törzsből kiálló csonkok erősen emlékeztettek a kígyószerű nyúlványokra. Amíg élnek, érzékszerveikkel tapogatózva terjeszkednek a környezetben, majd miután lehunyják belső szemüket, indulnak csendes korhadásnak, és hagyják ránk kérges vázaikat.

Bécsi kirándulás III. - Belvedere

Első pillantásra csalódottan vágtam zsebre a fényképezőgépet, és bosszúsan pislogtam az elhanyagolt évelőágyak irányába. Az impozáns barokk épület többet érdemelt volna, de közpark révén nem is voltak túl nagy elvárásaim, a köz szócska, mint előtag után általában az ember mindent megért, nincs több kérdése, és pontosan érzi a romboló negatív energiák tombolását. (ezért nem is készült kép) A közösségben, tömegben, köztulajdonban feloldódnak a személyiségek, és ezzel együtt szivárog el a felelősségvállalás vagy a lelkiismeret is. Ez egy olyan dimenzió, amelyet kiskapuként használ a társadalom, és vedli le minden emberségét benne. (Tisztelet a kivételeknek, és kivételes helyzeteknek, de a fentiekből ki lehet találni, hogy nem vagyok túl szociális beállítottságú, és ez talán abból adódik, hogy rendszeresen az az egy vagyok, aki mindenből kilóg, kiesik, és ebből kellemetlensége származik)

Szóval vissza Belvedere kastélyához, vérzik a szívem, hogy nem láthattam a benne zajló kiállításokat, így Schiele iránti vágyamat a múzeumnegyed könyvesboltjában egy hatalmas Schiele albummal elégítettem ki. Az épületegyüttes két részre bomlik, Alsó-, és Felső-Belvedere-re, de ez számomra csak a felső épület mögötti kapun belépve derült ki. A barokkhoz híven itt is hímzéses parterek sorakoztak, bár nem márványkavics vagy téglatörmelék, hanem színes salak (vagy murva, vagy egyébb költségtakarékos cuccocska) helyettesítette a kitöltéseket, és a minták szélein lévő alacsony buxus is foghíjas volt, de ha a gyakorlat picit hiányos is volt, az elmélet egyszerűen fantasztikus, és rengeteg lehetőséget rejtett. Sajnáltam azt a kevéske fehér murvába rugdalt vöröses darabkát, meg fordítva, kár volt érte, de azért ami velejétől szép, azért azt ennyivel nem lehet tönkretenni.

Kedves emlékként marad meg egy szfinxeket rajzolgató ázsiai leányzó. A szobrokat meglátva legszívesebben én is leültem volna oda mellé, a borús ég alá, de sem az idő, sem az eszközök hiánya nem kedvezett, én pedig nem szeretem az összekapkodott rajzokat, így inkább rengeteg fotót készítettem róluk. Előkerül ilyenkor Oidipusz alakja is a görög mitológiákból, aki megválaszolta a szfinx kérdését, de örömmámora és dicsősége tiszavirág életű volt, hisz a jóslat beteljesült, róla pedig kiderült, gyilkosa apjának, és az anyjával is hált. Megvakította magát, és elhagyta a várost is. Jó lett volna lassítani a megannyi szfinx között, és jobban megnézni azokat az arckifejezéseket, esetleg megölelni őket, de most nem ilyen utazáson voltam, az eső pedig finoman szemerkélni kezdett. Könnyed borúba mosta a kertet, még csodálatosabbá téve mindent.

Szökőkutak középtáján egymásnak eső halfarkúak, és a kilátás mellőlük az alacsonyabb teraszra. Mindenhol csupa szimmetria, háttérben a két boszké fái finoman pirosodnak:

A most következő mályvarózsákba azonnal szerelmes lettem, de a látva a növények magjait szedegetőket tudtam, hogy nem csak nálam okozott tömör gyönyört. Azonnal elfelejtettem és visszavontam mindent, amit még a Felső-Belvedere előtti kopottas évelőágyakról mondtam, mert ez mindenért kárpótolt. A tanárnőnk azt mondta, ne készüljünk nagy dolgokra Belvedere-ben, és a kezdeti viszonyok is őt igazolták, ennek ellenére most messze a legszebbnek láttam ezt a kertet a mai nap során. Érdekes, hogy a mályvarózsa magassága miatt elég jó térhatároló, itt pedig bárhová is nézett az ember, feldobta az átlátást a függőleges színes foltjaival.

Végül egy látkép a legalsó szintről, szobrocskák az előttük tisztelgő tiszafasorozattal. A sövény mezei juhar, a fák pedig formára nyírt vadgesztenyék, mi pedig lassan szivárogva lefelé jobb oldalon tűntünk el, és indultunk enni-inni-kávézni egyet:

Bécsi kirándulás II. - Schönbrunn

Nem hatott meg annyira mélyen Schlosshof után, mert szinte szabad szemmel is átláthatatlanul nagy, ráadásul közpark, és még mellé sok a murva is. A spalírozott gyertyán (?) bokrok és a drasztikusan nyírt hársfasorok-alagutak alkotóelemeiként burjánzó ágak valami fantasztikusan kanyarogtak. Az a rengeteg szabálytalan ág belevágva egy merev geometriai kocka-téglatest formába igazán emberi, nagyon paradox, és egyszerűen csodálatos. A kiültetett begónia-virágos parterek aranyosak voltak, de ezek jóval kevesebb változatosságot mutattak, mint a Schlosshofban látottak. Viszont a fűvel borított részekre szinte odahintett százszorszépek sokasága nagyon tetszett. Egyszerre volt baráti és közeli, mert eszembe juttatta az otthoni füvet, kertet, mezőket, és volt benne valami földöntúli, minta valami odaszórta volna őket, hogy csilloghassanak.

Kár, hogy az ormótlan százszorszép-szórogató tündérpajti némi száraz lombot és egy hússzín-fehér-csíkos zacsit is odapottyantott a látványba.

 A római romokat önkényesen erőltetettnek, és giccsesnek találtam, ráadásul erős poshadt vízszag terjedt körülötte, így olyan érzésem volt, mintha otthon a fürdőszobában guggolva épp az akváriumomat takarítanám és inhalálnám. (kétoldalt a hársak, háttérben a rom)

Az obeliszken lévő kőből kifaragott fehér növényzettel nem tudtam mihez kezdeni, kicsit a negatívabb felé hajló, pikáns felfoghatatlanság. Viszont az a 4 teknős megbújva az obeliszk 4 sarkán, mint tartóelem, nagyon kis kedves. Ők a világot tartó ősteknősök.

A nap fénypontja egyértelműen ez a kedves fiatalember, aki egyfajta "street art" áldozattá vált az erdőben. Haragudhatnánk a vandálokra, de olyan sebességgel ült ki a kaján vigyor fejemre, hogy már én is elszégyelltem magam miatta. Sajnálom, de ezt nem lehetett komolyan venni.

Még néhány említésre méltó jópofa forma és formáció, amit séta közben láttunk:

És a japánkert vízként kanyargó kavicsos útvonala, millió zöld tónusa és az a hámló kéreg az utolsó képen, ami már a puszta látványával boldoggá tesz. Nagyon kiábrándító a kertet körbevevő kordon, de egyben tökéletesen érthető. De a fenébe is, szívesen odaültem volna meditálni egy pöppet azon, hogy milyen csodálatos éppen a létezés, meg a testemből kiszökkenés a tájba.

Egy kis összekapkodott-szél összefújta a szemetet stílusú beadandó, megtoldva a kristályom által odavetett szivárvánnyal. Boszkébelsőket kellett rajzolgatni, de kevés értelmét láttam a feladatnak, és nem is csináltam szívesen:

Az igazság rövid és tömören annyi, hogy kevés volt az időnk, mi magunk már kezdtünk fáradni, és a rekreációs foglalkozásból kapkodás lett, így pedig nehezebb a normális és elfogulatlan értékelés. Érthetetlen okokból kifolyólag a fényképezéssel is spóroltam. 5 évvel ezelőtt mindent imádtam itt, most pedig visszafogottan pislogtam a szemüvegem mögött. Schönbrunn megérne még néhány sétát és rajzot más évszakban, és körülmények közt.

Látványrajz szipi-szopi-hisztike

A lényeg valami olyasmi, hogy baromira nem érzem át ezt a látványkép-tájképrajzolást még mindig. Amilyen lelkesen szeretem a növényeket, olyannyira feszülök be a rajzlap előtt, ha sematikusan elnagyolva kell őket leképezni, és megáll minden tudomány. Azt hiszem, nincs türelmem a lombokhoz, mert nem érzem át. Ha már én magam nem is vagyok levél, lombozat még annyira sem, és az ábrázolásnál is olyan távoli és idegen az egész, semmi személyes, vagy bőrszerű. Feszengésem egyik jele talán, hogy a bőr felé tett elmaradhatatlan rángatózásomban kellemes bőrárnyalatúvá tettem az eget, legalábbis a felét, mert az előző képemnél belekevertem ebbe a körforma vízfestékbe a kéket, így ezt a rajzot használtam tisztogató-felületként a festékeim számára.

Komolyan örülök annak, hogy rá voltam kényszerítve, hogy beadandóként látványrajzot készítsek, mert van hova alakulni. Mivel másodszorra is elutaztunk Ausztriába kerteket nézegetni, így még több elkészítendő rajz vár rám, és rúg a seggembe, hogy arccal előre boruljak át komfortzónám peremén. Hjaj.