A gilisztaeső megfogalmazódása

Előző éjjel egy furcsa szerkezettel közlekedtem álmomban, két kereke volt csupán, mégis stabilan állt, gurult alattam, és volt rajta egy pöpp ülés, amin forgolódhattam. Hosszú utakon gurultam vele végig, Duna parthoz hasonló környezetben, fűzfák között, normál fényviszonyokkal. Olyan nyugodt volt minden. Az egyik utcában a kerítésen áthajló Dicentra spectabilis-t láttam, és vissza akartam fordulni érte, hogy leszakíthassak a szívvirágból a herbáriumomba. Csendesen utazgattam álmomban.

Jelenlegi állapotomban fákat, műanyagokat, üvegeket, fémeket, bitument és aszfaltot tanulmányozok. A tanulmányaimból pedig szépen felépítem majd önmagamat is, a lehető legtartósabb és legesztétikusabb anyagokból.

“Hajlonganak a láthatatlan szélben,
sárga levelük az idő árkaira hull.”

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen leszek. Vagy azt, hogy olyan. Gyerekként csak a jelen érdekelt. Gyerekként nem ismertek, tinédzserként a belsőm kivágtam, szakítottam, majd a szervezetem tiltakozására ezekkel a darabokkal végül mégis foglalkozni kezdtem. Felemeltem őket, átszíneztem, formáztam, volt, amit kénytelen voltam kicserélni. A kinezológia foglalkozik olyasmivel, hogy a rossz emlékeket átformálja, hogy felválthassa őket valami kellemessel. Picit úgy érzem, hogy elveszett a gyerekkorom. Nem tűntek el az emlékeim, de nem bírok azonosulni a dolgokkal. Nem önmagammal, hanem az akkori énem körüli környezettel. Nem értem őket, de csak azért, hogy tökéletesen eluralkodhasson az értetlenség, hisz ők sem tudtak engem mire vélni.

Találtam néhány darabkát az akkori kislányból, de elcsomagoltam őket. Sok hasonló fordult már meg a kezemben, mert mindig is az a fajta ember voltam, aki intenzív kommunikációt folytatott a papírokon önmagával. (ha már másokkal ez sikertelen volt) Legutóbb a szemétbe kerültek ezek az aktivitások, de most megkegyelmeztem nekik. A maradéknak. Átlényegítem őket egy más érzéssé… valahogy kiadom őket magamból… átszinkronizálom őket egy festménnyé, vagy egy rajzzá… beleolvasztom a távoli égzengés hangjait, a töredékeimet, egy olyan organizmust, amely a lehető legfurcsább helyzetekben is az ég felé tör…

Fatörzs szerkezetével szétágazik, karjai párhuzamos egyenletekké válnak a földdel, és a kellemetlenkedések ármányai az égen gyülekezve földigilisztaesőt bocsátanak alá. A földigiliszták sosem hullhatnak örökké, a karokon pedig nem képesek fent akadni, a giliszta végül mindig alább kerül, lényem felülkerekedik. Majd a lehullott férgek fogják számomra nyújtani a tökéletes táptalajt ahhoz, hogy egyrészről ezáltal igába hajtsam őket, másrészről tovább érhessenek végtagjaim, szirmot bontsak.

A gyerekkoromban az volt az igazán ijesztő, hogy még közel álltam a földhöz, nem volt köztünk sokszor lényegi különbség.

Mindenki velem beszélget az éjjel

Nagyon furcsa dolgokat álmodtam, és az egész éjjel olyan érzésként maradt meg bennem, mintha folyamatosan valami hullámzó eszközön feküdnék, és vízszintes helyzetemben többször pörgetnének meg úgy, mint egy iránytűt… mintha valami szerencsétlen iránytű lennék mágnesek közelében. Túl sok ember tűnt fel álmomban, túl sok érzés, és összezavartak, mert nem értettem tisztán egyiküket sem. Régi barátok, akikkel egymásra sem néztünk, és gondosan ügyeltünk, hogy ez beszélgetés közben se változzon meg. A papám a villanykörtékről mesélt… aztán a hév képe ötlött fel, amint a lyukas padlóján kilógó kábelt húzza maga után… és valahol a sínek közt volt a konnektor, amelybe bele kellett volna akadnia… én meg valami érdekes megfigyelőként lestem, hogy létrejöhet-e ez a közösülés.

Fagylaltok jöttek elő, növények… nem is értettem az egészet… egy egyetemi előadás, amely színházzá változott félúton… félig-meddig ismerős arcok jöttek oda hozzám, hogy letegyék mellém a füzeteiket. Tudtam, hogy ott kell maradnom az előadás végéig. Majd sétálgatni kezdtem a környéken, kanyargó utak, enyhén lejtős domboldal, a két szélen fák. Nem volt hideg, kellemesen fújt a szél. Anyámmal beszéltem telefonon az öcsémről. Az agyam kaleidoszkópszerűen szóródott minden egyes pillanattal újabb darabokra szét, és állított össze valami pseudo képet, amely csak úgy tűnt, mintha valóságos lenne, azonban képtelen volt ingatag stabilitása miatt megadni a valóság kellő látszatát.

Németországban is jártam, és haza akartam jönni, de nem akartak repülőre engedni. Aztán valami buszon találtam magam félúton, ahonnan lerángattak, és beöltöztettek valami habos-babos ruhába, és belöktek a híd alatt zajló karneváli forgatagba, ahol része voltam egy színdarabnak. Fontos karakter lehettem, és ők tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy én eljövök megmutatni majd ott magam. Én pedig erről nem tudtam semmit.

A kék szín is meglepően sokszor felbukkan mostanság, mert határozottan emlékszem, hogy kékes színű ruhát fedeztem fel magamon, az előző álmaim egyikében pedig kék festékkel öntöttek le, és folyt végig rajtam mindenhol.

Hajnali 3 felé aludhattam el, bár akkor teljesen ébernek éreztem magam, tartottam is az elalvástól. Túl hangosan hallottam csicseregni a madarakat. Furcsának is találtam, de nem hittem volna, hogy az ablak nyitva van. Ma reggel láttam, hogy résnyire mégis nyitva volt. A fejem és a gondolataim is olyan tompák, mintha víz alá nyomták volna, és a közegellenállás fékezné az idegrendszerem. Előző éjjel is furcsa dolgokkal lehettem elfoglalva, mert reggelre nem volt az orromban az egyik orrpiercingem. Ilyen sem történt még eddig soha.

A mai nap úgy gondolom, hogy a mocorgásé lesz. Fel kell ragasztanom a kiszáradt növényeket A/3-as lapokra. Az izgalmak csak akkor fokozódnak majd igazán, amikor végre megszámlálom az egyedeket. Remélem, kellemes csalódásban lesz részem, és közel járok már a tavaszi részlegben elvárt 50-eshez.

A szobámra is ráfér már egy takarítás, talán az itt felhalmozódott rengeteg tárgy kiáltozik esténként folyamatosan, és azt hallom a koponyámon átszűrődve. Mindegyik beszél, és mindegyikük másról, mert mást látott, én pedig nem érezhetem magam egyszerre hirtelen mindegyikük helyzetében, és nem lehetek egyszerre mindenütt, mert létrejön ez a zavaros hullámzás. Majd talán ha már gyakorlottabb leszek, jobban tudom kezelni a helyzetet, de most egyenlőre úgy érzem, hogy egy rendrakás talán hasznomra válna.

Szimultán keringés

Egy egész világot építek fel köré. Nem véletlen. Vaskos falakat húzok papír arcaik elé, és nem csupán holmi védelmi funkció betöltése gyanánt, hanem ezzel is elősegítve a helyes látószög beállítását-építését mások retináiban. Bármit is kínálsz magadból, azáltal sebezhetővé válsz te magad is, és éppen ez benne a szép. Talán a rajz is továbbfejlődik, szinteket ugrál, attól függően, hogy hány cinikus szempár és szótagszám ütődik a vonalainak. Mint egy valóságos túlélő, aki büszkén mondhatja majd el magáról, hogy szembe mert nézni azokkal az értetlen gyilok-tekintetekkel.

Ezekkel a felállított párhuzamos világ-képekkel könnyítem meg a létezésüket. Ezek a falak nem egészen olyanok, mint a telek- és területhatárolóként funkcionáló terméskő és tégla alapanyagú társaik, hanem sokkalta rugalmasabbak, afféle burkot alkotó élő sejtekből felépülő áttetsző, ám mégis vastag hártyák. A vastagsága nem tompít, nem mossa össze a színeket a vonalakkal, csak fertilizál egy kicsit, hisz a különleges életformákat óvni kell. Ez képezi a rajzaim immunrendszerét.

Az értelmezésük egyetlen lehetséges módszere a saját burkod felnyitásában rejlik. Ha megengeded, hogy a tekintetük szabadon áramolhasson a vénáidban, ők is feltárják kétdimenziós testüket.

Ujjakat sarjadzó tobozok

Hurokbol hurokba asszimilalodok, mar csak alig egynehany gondolatom rebben meg arra az eshetosegre, hogy egy nyugalmasabb szakaszban bontakozhatok kedvemre zavarmentesen. Ilyen sajnos nem letezik, ez csak egy hipotezis, egy altalam felallitott irracionalis lehetoseg, amely nem kompatibilis az en eletemmel. Tudom, hogy ezektol a hozzam es lelkemhez adott aromaktol leszek az, aki vagyok, ezert nem retteghetek a korulottem mozgolodo gigantikus kezfejektol, amelyek belehentergetnek es loknek a legdragabb fuszerekbe, es nem panaszkodhatok, amiert minden testnyilasomon ezek folynak befele, oldodva a sajat izeimmel.

A szunet is csak egy ujabb kihivas.

Szabadidomben ujfent novenyeket szedegetek, keszulodom a tavaszi herbariumom osszerakasara. Sajnalom a novenykeket, amiert abszurd ketdimenzios letbe probalom kenyszeriteni oket a pres altal. Aranyos, ahogy tiltakoznak, begyurik leveleiket, osszetornek, toporodnek.

Tobozokat is rajzolgattam. Nem gyujtottem most egyenlore meg tulevelu fajtakat, szoval nem azert kellettek ezek a generativ szervek, hanem valahogy csak engem tett erdekes modon boldogga, ahogy szorongattam a gyantas tobozokat. Lassan erlelodott meg bennem a gondolat, hogy ezekbol tanulmanyrajzot fabrikaljak. A tanulmanyokbol pedig atformalodtak kollazzsa.

A tobozok a maguk modjan juttatjak el szaporitoanyagukat, utodjaikat tavolabbi helyekre, csinalnak magukbol egyre tobbet es tobbet. Ezzel ellentetben en maskeppen mukodok. Nem azert, mert gerinc szeli at a hatam kozepet, hanem mert en keptelen vagyok sokszorositani magam. Meddosegemnek egy modszerrel szulethetnek csirazo sarjai, ha en magam teszem onmagam oly ertekesse, amely feler a szaporodas altal letrejott egyedek plusz a sajat magam ertekevel.

Tehat tobbet kell nyujtanom, tobbre kell vinnem, magamnak kell eljutnom annyi helyre, nonom olyan magasra, es kiallnom a hatraltatoimmal, irigyeimmel szemben. Az en tobozom apro, termo- es meddoleveleibol ujjacskak masznak elo, amelyek imitaljak a helyvaltoztatast, es mutalodva novesztenek olyan tagokat, amelyek hasonloak a toboz felepitesehez, hasonlokeppen fonodnak ossze stb.

Nincsenek bennem magok, en valami mast alkotok majd, ami jobb ennel. Mert maskepp szaporodom. Erzeseket es gondolatokat termekenyitek meg es hordok ki, majd ezeket vizualis ontoformaba engedve tarom magam mindenki ele.

Sárga szilva, kék lótusz és fürtösparadicsom

Elkészült egy igen idősnek mondható festményem, amelyen utoljára tavaly augusztus-szeptember környékén dolgozgattam. Most a kedves Fürtösparadicsom elnevezésre hallgató teremtményem egésszé lett, és magába foglalta, olvasztotta jelenlegi gondolataimat, hangulatomat. Mindig nehéz egy idősödő féligkész képpel bánni, hisz nem elég, hogy a rajzi tudásod fejlődése kontrasztot generálhat a képen, még ki is kell engesztelned a szerencsétlent, amiért ilyen soká hanyagoltad. Szabályszerűen újra össze kell vele barátkoznod.

Tegnap egy padlásszobában görnyedve hajoltam egészen közel az arcához, néztem a szemeibe, és vártam a pillanatot, amikor megengedi, hogy hozzáérhessek. Ha nem hajlandó az együttműködésre, az katasztrofális következményekkel járhat a végkimenetel szempontjából. Közös nevezőre kell jutnunk, el kell érnem, hogy újra megbízzon bennem, és átengedje magát a kezeimnek, és a gondolataimnak, amelyek újraformálják majd.

Jelenleg a sárga szilvám magjait szétszórva a szobámban szemközt helyezkedek el az ominózus festményemmel. Boldog vagyok vele együtt, és felettébb örülök annak, hogy nem hallgattam az egy évvel ezelőtti önmagamra, amely akkoriban felhúzigálta a fehér vászonra grafittal a vázlatait. A festmény időközben megváltozott, és újat kívánt. Pont emiatt féltem is hozzáérni, mert még nem voltam tisztában az átszabás mikéntjével.

Mindeközben egy új alkotás is születni látszik, a Nymphaea Caerulea teának pedig emléket állítok majd a keserves küzdelmünk tiszteletére. Az új kép papíron terjeszkedik, lábujj-szárnyakat növeszt, és kézfejeivel emberi fejeket formáz. A fürtösparadicsom korszak méltó utóda. Háttere még labilis, nem tudom, minek támaszthatnám neki őket, hogy biztosan álldogálhassanak szín-tagjaikkal.

Egy más látószögből

Kellemesen szédelgek, fekszem, és figyelem, ahogyan hűl le körülöttem a hőmérséklet. Nem, felállni, megmozdulni nem fogok. Ahhoz már túl hideg van, és fáznék. Fáznának a gondolataim is. Túl két zárthelyin, épp a homályukból pisogok a következőre. Holnap reggel 8-kor megmérettetem magam geodéziából is. Még nem tudok szögeket számolni, irritálnak az irányok, és berregek a számológéptől, de mivel holnap kénytelen leszek odapiszkítani valamit a lapomra, így lassan ötletek után nézek, hogy mivel tegyem.

Pici vagyok és a szoba felületén vízszintes folyamban folydogálok szerteszéjjel, beleakadva a szőnyeg bolyhaiba, és mindazokba a szöszökbe, amelyeket lehetetlenség onnan kiporszívózni. A gerincem többfelé ágazik, és tekeregve nyúlik el több irányba, megérintve ezzel a falat. A végtagjaim mozdulatlanok. A kézfejem a szőnyegen fekszik. A többi részem nem tudom, hova mászott.

Sosem szoktam érezni a testem körvonalait. Csakis akkor, azon kivételes esetben, amikor direkt erre terelem a figyelmemet. Olyankor visszaparancsolom magam a kereteim közé. Talán ezért is vesznek észre az emberek, mert lebegek és szétúszkálok folyamatosan, és talán ilyenkor véletlenül hozzájuk is érek, vagy megbököm őket valamely érzékeny pontjuknál.

Annyira képlékenyek vagyunk szellemileg, és olyannyira nem veszünk erről tudomást. Minden apró kapcsolat, kommunikáció, és általuk gerjesztett érzés hatással van erre az alakunkra, és mi mégsem törődünk vele, mert nem láthatjuk. Pedig ennek is lehet mell vagy derékbősége, és lehetséges, hogy épp az anorexia nervosa fogyasztotta, tépte darabokra, csak nem az éhségből táplálkozik, hanem a közömbösségből, a csendből, a ki nem mondott dolgokból. Elvégre azok is, bár nem halljuk őket, ott lebegnek. Gondolatban megszülettek, léteznek, tehát azon a síkon szabad utat is kapnak és zabálják a mi darabkáinkat.

Talán ha lerajzolom ezt, restaurálom az állapotokat, megörökítem… esetleg vissza is fordítom az eseményeket. Azt hiszem most rájöttem arra, hogy pont a ceruzámmal fogom tudni helyreilleszteni a roncsolt résszeket. Ha sokáig tekergek az emberek közt, megesik, hogy sérülök itt-ott. Talán így visszakaphatom az elvesztett darabkáimat is.

Maga a daganat is a szövetképzést módosítja irreálisan, ám a szervezet ilyesfajta próbálkozása nem lehet megoldás az elvesztett részek pótlására, sem az újak létrehozására. Az csupán valami álvikarizmus. Szellemi síkon azonban létrejöhetnek az új “szervek, végtagok” mindez a saját tudatodból leválva, hisz annak korlátai végtelenek, anyagfelhasználása úgyszintén.

A két kezemmel vagyok képes újrateremteni, és létrehozni tudatom új formáját. Ha bántanak, új karok születnek, amelyek majd megvédhetnek, ha egyedül vagyok, új arcot teremthetek a sajátom mellé. És mivel semmi sem tart örökké, így ezek a pszeudo-szervek is elszáradnak és lepotyognak, amint bevégezték küldetésüket, vagy eljött az az idő, amikor nincs már rá többé szükségünk.

Még valami: Negatív lett az MRI-eredményem! Annyira boldog vagyok!

Rajzra hányva 38°

Magam sem hittem volna, hogy befejezem még a napokban ezt a rajzot, és valami felszabadítóan jó érzéssel tölt el a dolog. Parányi negatívumja ezen történésnek csupán annyi, hogy kizökkentett a statika és geodézia által nyújtott életérzésből, és most nagyon nehezen találom meg a visszavezető utat. Azonban kénytelen kelletlen, de meg KELL találnom ezt. Már megint, mintha a bőrömet nyúznák.

A rajzaimmal kapcsolatban úgy érzem, hogy egy újabb korszak nyílt, a széleket jelentő alkotásokat pedig a nyáron elkezdett festmények jelentik, és éppen ezért most kellene hajtani a kiteljesedés irányába. Talán mondatjuk, hogy a mostani figurák néhol torzabbak lettek, azonban ezáltal egy új értelmezési lehetőséget is alkottak. Tehát így ennek függvényében a mostani alkotások kicsit olyasfélék, mint az orchideák mikorrhiza kapcsolatai a gombákkal. Az alap-képzetet táplálnia kell a “normál világunknak”, az elfogadottra épít, és azt kollázsolja össze.

Az orchideák képtelenek élni a gombáik nélkül, az én rajzaim a valóságnak tűnő világunk nélkül. Ennek köszönhetően bukkannak fel benne újra és újra a már jól ismert formák, a megnevezhető testrészek, ujjak, fülek, arcok szemek, azonban mindezek elrendezése túlmutat a megszokotton.

Talán a tudatalattink mögött is hasonló lények lappanganak, tulajdonságaik kivetítenek nekünk egy ezekhez a képekhez hasonló szervezetet, amely képviseli a lelkületünket. A saját viselkedésünk határozza meg a végtagokat, a szerveződést, a belső külalakját. Ebben a másik térben lebegő lényeknek összessége - amelyek bennünket testesítenek meg - határozza meg talán a kapcsolataink milyenségét is a többi emberrel.

Magukat a konfliktusokat is okozhatná az a tény, hogy a tulajdonságainkból felépülő amorf szervezetünk nem passzol össze a velünk szembenállóéval. Hisz lehetséges, hogy az ő képzeletbeli külalakja pont úgy lebeg ebben a térben, hogy a végtagjai rossz helyen ütköződnek nekünk, ezért képtelenek vagyunk fájdalommentesen egymás közelében tartózkodni.

Természetesen ebben a furcsa világban is léteznek növények, azonban szilárd talaj híján a mi “szilárd” szervezetünkben találnak menedéket.

Tehát ez a dimenzió finoman beleszövődik szöveteinkbe, együtt élünk vele, és folytonosan formáljuk egymást életünk során.