A rajzaimmal kapcsolatban úgy érzem, hogy egy újabb korszak nyílt, a széleket jelentő alkotásokat pedig a nyáron elkezdett festmények jelentik, és éppen ezért most kellene hajtani a kiteljesedés irányába. Talán mondatjuk, hogy a mostani figurák néhol torzabbak lettek, azonban ezáltal egy új értelmezési lehetőséget is alkottak. Tehát így ennek függvényében a mostani alkotások kicsit olyasfélék, mint az orchideák mikorrhiza kapcsolatai a gombákkal. Az alap-képzetet táplálnia kell a “normál világunknak”, az elfogadottra épít, és azt kollázsolja össze.
Az orchideák képtelenek élni a gombáik nélkül, az én rajzaim a valóságnak tűnő világunk nélkül. Ennek köszönhetően bukkannak fel benne újra és újra a már jól ismert formák, a megnevezhető testrészek, ujjak, fülek, arcok szemek, azonban mindezek elrendezése túlmutat a megszokotton.
Talán a tudatalattink mögött is hasonló lények lappanganak, tulajdonságaik kivetítenek nekünk egy ezekhez a képekhez hasonló szervezetet, amely képviseli a lelkületünket. A saját viselkedésünk határozza meg a végtagokat, a szerveződést, a belső külalakját. Ebben a másik térben lebegő lényeknek összessége - amelyek bennünket testesítenek meg - határozza meg talán a kapcsolataink milyenségét is a többi emberrel.
Magukat a konfliktusokat is okozhatná az a tény, hogy a tulajdonságainkból felépülő amorf szervezetünk nem passzol össze a velünk szembenállóéval. Hisz lehetséges, hogy az ő képzeletbeli külalakja pont úgy lebeg ebben a térben, hogy a végtagjai rossz helyen ütköződnek nekünk, ezért képtelenek vagyunk fájdalommentesen egymás közelében tartózkodni.
Természetesen ebben a furcsa világban is léteznek növények, azonban szilárd talaj híján a mi “szilárd” szervezetünkben találnak menedéket.
Tehát ez a dimenzió finoman beleszövődik szöveteinkbe, együtt élünk vele, és folytonosan formáljuk egymást életünk során.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése