Előző éjjel egy furcsa szerkezettel közlekedtem álmomban, két kereke volt csupán, mégis stabilan állt, gurult alattam, és volt rajta egy pöpp ülés, amin forgolódhattam. Hosszú utakon gurultam vele végig, Duna parthoz hasonló környezetben, fűzfák között, normál fényviszonyokkal. Olyan nyugodt volt minden. Az egyik utcában a kerítésen áthajló Dicentra spectabilis-t láttam, és vissza akartam fordulni érte, hogy leszakíthassak a szívvirágból a herbáriumomba. Csendesen utazgattam álmomban.
Jelenlegi állapotomban fákat, műanyagokat, üvegeket, fémeket, bitument és aszfaltot tanulmányozok. A tanulmányaimból pedig szépen felépítem majd önmagamat is, a lehető legtartósabb és legesztétikusabb anyagokból.
“Hajlonganak a láthatatlan szélben,
sárga levelük az idő árkaira hull.”
Sosem gondoltam volna, hogy ilyen leszek. Vagy azt, hogy olyan. Gyerekként csak a jelen érdekelt. Gyerekként nem ismertek, tinédzserként a belsőm kivágtam, szakítottam, majd a szervezetem tiltakozására ezekkel a darabokkal végül mégis foglalkozni kezdtem. Felemeltem őket, átszíneztem, formáztam, volt, amit kénytelen voltam kicserélni. A kinezológia foglalkozik olyasmivel, hogy a rossz emlékeket átformálja, hogy felválthassa őket valami kellemessel. Picit úgy érzem, hogy elveszett a gyerekkorom. Nem tűntek el az emlékeim, de nem bírok azonosulni a dolgokkal. Nem önmagammal, hanem az akkori énem körüli környezettel. Nem értem őket, de csak azért, hogy tökéletesen eluralkodhasson az értetlenség, hisz ők sem tudtak engem mire vélni.
Találtam néhány darabkát az akkori kislányból, de elcsomagoltam őket. Sok hasonló fordult már meg a kezemben, mert mindig is az a fajta ember voltam, aki intenzív kommunikációt folytatott a papírokon önmagával. (ha már másokkal ez sikertelen volt) Legutóbb a szemétbe kerültek ezek az aktivitások, de most megkegyelmeztem nekik. A maradéknak. Átlényegítem őket egy más érzéssé… valahogy kiadom őket magamból… átszinkronizálom őket egy festménnyé, vagy egy rajzzá… beleolvasztom a távoli égzengés hangjait, a töredékeimet, egy olyan organizmust, amely a lehető legfurcsább helyzetekben is az ég felé tör…
Fatörzs szerkezetével szétágazik, karjai párhuzamos egyenletekké válnak a földdel, és a kellemetlenkedések ármányai az égen gyülekezve földigilisztaesőt bocsátanak alá. A földigiliszták sosem hullhatnak örökké, a karokon pedig nem képesek fent akadni, a giliszta végül mindig alább kerül, lényem felülkerekedik. Majd a lehullott férgek fogják számomra nyújtani a tökéletes táptalajt ahhoz, hogy egyrészről ezáltal igába hajtsam őket, másrészről tovább érhessenek végtagjaim, szirmot bontsak.
A gyerekkoromban az volt az igazán ijesztő, hogy még közel álltam a földhöz, nem volt köztünk sokszor lényegi különbség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése