Bécsi kirándulás I. - Schlosshof

Hideget mondtak, mégis kellemes, de kissé szeles időben kezdtük a kert-bontogatást, boncolást reggel 10 környékén a narancsosdézsák közt bolyongva, tökéletesen céltalanul. Mindkét orangerie nagyon tüchtig állapotban leledzett az őszi időjárás ellenére is, és bár sosem voltam a szabályos parterek híve, istenemre, már akkor éreztem, hogy most valami elkapott a nyakamnál fogva, kicsit nehezebben kaptam miatta levegőt, és ez nemcsak a nátha szorításának volt köszönhető, hanem valami olyan felismerésnek, hogy a rengeteg mechanikai-műszaki zsákutcában valóban él valami organikus-művészi egyveleg, direktben idevágva: van értelme szétszopni az agyamat az egyetemen. Szóval képek az orangeriekről, háttérben a hajdanán nagyon modernnek és kivételesnek számító fűtőberendezéssel bíró épületekkel a dézsások teleltetésére:

Azt hiszem, valami ehhez hasonló érzés lehet a nirvánában lebegés is, csak ott nem fog senki sem sürgetni, hogy 50 perc alatt rohangálj körbe és nézz meg mindent jól:

A Meierhof sokkal intimebb, kisebb tereket takart, ligetecskékkel, virágokkal, rózsakertekkel, fűszerekkel, gyümölcsökkel, zöldségekkel. Volt szerencsém epret is enni, némi málnával. A SLC Punk című filmben volt egy jelenet, amikor a lepukkant foglaltház mocskos konyhapultján fekvő müzlisdobozféle szerkezetre azt a feliratot vésték, hogy Roach Hotel. Baromi jól elszórakoztam mind az elképzelésen, mind a jeleneten, de nem gondoltam volna, hogy lesz olyan, aki profibb kivitelezéssel teremt élőhelyet a rovaroknak. Konkrétan Insektenhotel, azaz rovarhotel név alatt húztak fel téglából, fából álló kisebb építményeket, rengeteg apró réssel a beköltözők számára. A fülbemászó negyed némileg tényleg zsibbaszt.

Az elmaradhatatlan téglafalas kontraszton futó rózsaromantika olyan élőlényt rejtett, amitől aztán elállt a maradék lélegzetem is, és meggyőzött arról, hogy valóban bármi lehetséges, és a mesék, fikciók is léteznek. Legalább 10 percet szenteltem a négyszarvú kecskéknek, szerelembe estem, és téglalapforma szemükbe motyogtam, hogy ne féljenek, mert sosem fogom őket már elfelejteni, sőt, rajzokat és festményeket is áldozok majd a témának. Innen is üzenem nekik, hogy csókolnám a homlokukat, ha nem félnék tőlük annyira, és már csak egy hajszál választotta el őket attól, hogy a harmadik szemük is pislogjon egyet ezen a délelőttön. A lába közti rész most nem számít.

Itt egy vizelő példány is:

Még egy kis romantika, meg árnyak, miegyéb, így a kecskék hangulatteremtése után:

Ezen kívül a kastély rendelkezik még egy 7 teraszból álló rendszerrel, ahol a kastélyhoz közelibb partereken az ember által tájra kényszerített, harmonikus rend uralkodik, broderie parterekkel (hímzéshez hasonló minták apró buxusokból, köztük többféle árnyalat téglatörmelékből, széndarabkákból és fehér márványkavicsokból), míg a kastélytól távolodva teraszonként csökken az emberi beavatkozás mértéke (látszólag), a partereket zsúfolt és színes évelők és egynyáriak helyett fák és erdőnek ható részek veszik át, ahol anno vadászatok is folytak. Egyszóval az egész nagyon mozgalmas, de nagy területen egybefogott, fényképezőgépen nehezen jön át, fotókon még annyira se, és ott állva is csak egy apró szeletke vagy a mintából. Gyönyörködésre szolgál az egész, nem mókázásra, csendes és méltóságteljes sétára, elmélkedésre, lélek-ápolásra. A fehér alacsony balusztrádos korláton túl a távoli táj és hegyek külön élmény, annyira tág, hogy hirtelen már nem tűnik olyan nagynak mellette az a terasz, és az ember egyszerűen csak boldog és hálás, amiért része lehet ebben, és szemlélheti a rendszert. Úgy árad ki abban a pillanatban a lelke az évelőágyak fölött, mint ahogy felfogja létének elhanyagolható mivoltát ebben a komplexumban. A hegyeket látva hirtelen mi magunk leszünk a kert, a terasz, a múlt századok, és a murvákat görgető hajdani ruhák csipkeszéle.

Jellegzetes méhkas formára nyírt fák, vadgesztenye aláfestéssel:

A bordó gömböcskék helyén a barokk korban is voltak díszek, bár nem pont ilyesmi:

6. teraszról készült távolabbi képek:

Felfelé, a kastély irányában, keresztben fekszik a Brunnegrotten, ami egy szűkebb, intimebb hangulatú tér Donau és March folyóistenek kútjaival. A két terasz közti fal amúgy 6 m magas, és lécrácsokra futtatott gyümölcsfák díszítik. Én konkrétan meg voltam vadulva ezekért a spalírozott fácskákért. Kétoldalt szfinxek morognak, a csigaformában végződő lépcsőkorláton álló vázák eredetijét pedig elvitték Schönbrunn kamarakertjeibe, úgyhogy ezek csak reprodukciók.

A 3. teraszra érve a Najadebrunnen vezeti a pillantást. A Naiaszok (magyarosítva) eredetileg nimfák voltak, akik a vizek-források-kutak-folyók őrzői. A vizet elhagyva testük kiszárad, ők pedig meghalnak. Kétoldalt hímzéses parterek tégladarabokkal és hasonlóval összeármánykodva, amit már fentebb is említettem. A kúp és gúlaféle alakzatok tiszafából lettek nyírva, mert nagyon aranyosan tűrik a legextrémebb szabdalásokat is, a teljes visszavágástól kezdve a formára nyírásig minden galádságot.

Végül ezzel a képpel búcsúzom, egyfajta visszapillantást adva, hogy mekkora munka áll a mostani látvány mögött, rálátásként a restauráció folyamataira. Elképesztő energia, pénz és idő, és egy hatalmas elismerés a megvalósítóknak.

Kígyótetoválás mulcsban

Kundalini álmomban meglátogatott. Az oldalamon egy hatalmas méretű kígyót ábrázoló tetoválás volt, a tökéletességig kidolgozott pikkelyekkel, fekete-fehérben. Az állatnak mindkét vége fejben végződött, és egyszerűen csodálatosan festett. Teljesen megnyugtatott, és azt éreztette velem az oldalamba suttogva, hogy immáron teljes vagyok, és bármire képes, minden hiányosságomat kitöltötte, és megerősített. Napközben jutott csak ismételten eszembe az álom, szinte fájó volt már a hiánya, annyira magamévá tettem, de még a nappali világosságban is élénken magam előtt láttam az egész képet teljes kidolgozottságában, mintha valaki másnak az oldalán lévő tetoválást nézném.

Az egyetem kezdete nem váltott ki belőlem túlzott lelkesedést, de a tegnapi kertészkedés annál inkább. Földet lapátoltam, majd azt a rézsűre hordtuk fel, kosárfonásszerű technikával kötve meg az egész domboldalt, hogy ne másszon le róla majd az olyan egyszerűen. Az egész délutánt kint töltöttük, és legalább 40 új növényke került a friss földbe. Már besötétedett, amikor a zsákokba markolva a mulcsot szórtuk nevetve az éjszakába, és a vörös darabok zizegtek mindenütt a levegőben, csak a szálkákat hagyva maguk után a tenyeremben, de azt sem bántam. Az egyetem sterilitása és tankönyvei után jó volt végre azokhoz hozzáérni a valóságban, amiket csak képeken láttam. Még a kezemre hulló vastag földigiliszta is szép élményként maradt meg.

Néha eszembe jutnak random időpontokban a kis palánták, elképzelem, amint épp a gyökereiket növesztgetik, és izgulok értük. Nagyon boldog vagyok, hogy a keddi napomat ilyen csodálatos és értékes emberekkel tölthettem, mert az utóbbi időben egyre inkább kerülgetett a hányinger mindenkitől. Ez most kicsit visszahozott, és segített abban, hogy magamra, és arra koncentráljak, ami igazán fontos, és számít.

Magamban, sarokban

Nagyon lassan haladok a rajzzal, de csak mert a magam bokájába rugdosva pakolok rá egyre több részletet, de a végeredmény minden bizonnyal mesés lesz, mert egy tömény utálattal indult, és mostanra egészen megszerettem, kezd összeállni, és már nem csak egy erőltetett, semmitmondó firka. Megérte az időt és a fáradtságot is. A rózsaszín festék kezd rászáradni a hajamra, az ujjaim ciklámenszínűek és könnyed rózsaszínes ujjlenyomatokat hagynak a laptop fehér billentyűin.

Keith Haring akciófotóin mélázom, és egyre inkább átérzem őket. Valahogy hasonlóképpen barikádozom el magam én is mindenkitől, amikor bevonulok a szobámba rajzolni, és megkövetelem a magányt. Talán minél több rajzom készül el, annál kevesebb embert fogok megtűrni magam mellett, és egyre kevesebben maradnak, akik hajlandóak lesznek a vonalakra taposva odajönni hozzám és a szemembe nézni. Távoliak a barátok, és én is csak egyre dacosabb és elviselhetetlenebb leszek, mert már nem érdekelnek ezek  a távolságok. Meghirdettem újfent a harcomat a világ ellen, és a barátom az egyetlen, aki képes az önös érdekeitől elvonatkoztatva itt maradni.

Ez a rajz is csak azért kezdődött el, mert annyira idegesített minden és mindenki, hogy muszáj volt levezetnem ezen keresztül a feszültséget. A papíron egyre töményebbek lettek az árnyalatok, én pedig egyre közömbösebb lettem felétek. Már nem igénylem, hogy odajöjjön hozzám bárki is a sarokba. Jelenleg jól elleszek ott. Rájöttem, hogy tulajdonképpen én is baromi elfoglalt vagyok, szóval nincs időm másokra. Épp elég kedvességet és figyelmet kaptam most olyan emberektől, akiket nem is ismerek, és ez nagyon jó dolog, így a bejegyzés egészét összegezve viszont szomorú. 

(Keith Haring, Painting Myself Into a Corner (1979)

Moly meg lélek

Ha megvalósulni már nem is fog, akkor mesélek róla picikét. Szerettünk volna közös tetoválást alkalomadtán, de a kis nyomoronc kültakaróm, és egyéb mellékes tényezők miatt, bár lelkesen érdeklődtünk a Dark art tattoo szalonban is, nem ajánlották. Az elképzelés egy szakrális geometriai mintába mászó molylepke lett volna, némi gabonakörös megtoldással, de így marad az egész a rajzlapon, nem lesz semmiféle hordozható kiállítás része.

Miközben Szabi fényes nappal az utcán részletezte épp ezt a szemetesbe dobott ideát, megtámadta őt egy viszonylag nagyobb moly, körülötte repdesett, rászállt a ruhájára, majd eltűnt. Pár perccel később aztán ismét megjelent, és a szemüvegére telepedett.

A lepkék amúgy apró verdeső lélekszimbólumok, festményeken gyakorta jelent meg Psyche feje felett, aki a földkerekség legszebb szüze volt, és Cupido könyörgése által vált halhatatlanná, majd később annak feleségévé. "Lélek küzdelme, a mennyország és az öröklét elérésének lehetősége a szeretet által."

(Baron Francois Gerard: Cupido és Psyche, 1798)

(Szabi: Lepke másképp, máshol 2012)

Ludwig - Robert Mapplethorpe kiállítás

Megkésve sikerült csak eljutnom most ide, de a lényegről legalább nem maradtam le. Eredetileg nem akartam megnézni ezt a kiállítást, és kifejezetten feldühített, amiért megint a fotográfiát emelték piedesztálra. Napokig fortyogtam és mérgelődtem miatta, aztán egyszer csak valami megváltozott. Patti Smith kapcsán kerültem újra összeköttetésbe kedves Mapplethorpe urasággal, és néhány önarcképe után sikerült meglágyítania a szívemet. Olyan önfeledt mosolyt villantott rám, akkora szabadsággal, hogy képtelen voltam tovább haragudni, és az ítélkezésemből elfogadással átszőtt érdeklődés kerekedett.

Annak ellenére, hogy általában elég stabil véleményeken nyugszom, szeretek nyitott lenni a másik irányba is, mert nagy örömet tud számomra okozni az, ha kitágítják a világomat azáltal, hogy megmutatják az ellenszenvesnek tűnő alakok szerethetőségét. Az egyik legemlékezetesebb ilyen retorzióm Modigliani művészetének egy újfajta szemszögből való értelmezése volt. Átalakítani meglévő elképzeléseket igen hálás feladat tud lenni, sokszor hat frissítő jelleggel. Talán egy film alatt sem sírtam még annyira, mint ami az életéről szólt, és másodpercek alatt a szívembe zártam. (Picasso: miért utálsz ennyire? Modigliani: Nem téged utállak, hanem magamat.) Egyszerűen perfekt.

Mapplethorpe művészetére visszatérve, a fekete-fehér képekről általánosításban azt olvastam a legtöbbet, hogy távolságtartóak és ridegek, ami aljas rágalom. Sterilnek meglehetősen sterilek, de a portrékon szereplő emberi arcokon a legmélyebb érzésektől kezdve a komplett személyiségükig minden ott terül szét, és ezen nem változtat semmit a színek hiánya. Attól maximum patinásabb lett csupán az eredmény, segít a lényegre koncentrálni. Nem a combon lévő pigmenthiány vagy pír fogja elterelni a figyelmed, hanem a már kínos tökéletességgel odaeső fény.

Az idősebb nénikék összecsukható székeket cipeltek magukkal, és arról fürkészték a néger falloszok rengetegét, a bámészkodásom közepette pedig egy igazán csúnya, pocokfejű, szemüveges leányzó vágódott az oldalamnak, ahogyan mellettem elhaladt. Szabi később mesélte csak, hogy elég csúnyán méregetett engem, és hatalmas undorral fintorgott irányomba. Sosem tudtam az ilyen helyzetekben eldönteni, hogy miért ez a kitüntetett figyelem. Azért, mert megtestesítem azt, amit ő sosem tudott, vagy pedig azért, mert éppenséggel minden olyat képviselek, amit ő tényleg utál. Ezért inkább csak mosolyogtam a pocokra.
Viszont a tárlatot vezető leányzó nagyon szimpatikusan mosolygott, és aranyos is volt, úgyhogy nincs baj.

Említésre érdemes még, ahogyan a Ludwig múzeumban állandó kapcsolatban állnak a régi kiállítások az újakkal, hivatkoznak rájuk, és nem felejtődnek el, amiért lekerültek a falakról. Afféle nevelő és emlékeztető célzattal hívja fel a tárlatvezető a figyelmet arra a Grace Jones fotóra, amelyen felbukkan a Keith Haring által készített dekoráció és bőrfestés. A szintén AIDS-ben elhunyt Haring alkotásaiból 2008-ban volt kiállítás a Ludwig Múzeumban.

Megint több lettem kicsivel, de az összes pozitívum ellenére is hiányolom a festményeket és grafikákat, egyszerűen a fotót képtelen vagyok egyenértékűvé tenni az utóbb felsoroltakkal. A fényképeszet számomra a rajzolás remek kiegészítő eleme és alárendelt szerepű de nagyon hasznos segítője. És akkor most néhány a személyes kedvencekből:

Icosahedron

Az ikozaéder olyan poliéder, melynek 20 háromszöglapja van. Ami alatta és körülötte forog, az mind gabonakörös halandzsa. A kar eredetű, önmagukba futó végtagokkal verdesve lebeg ez a sötét éjszakában, vaginában végződő potrohával, és ragyogó magjait veri széjjel, miközben az árnyliliomok nyiladoznak testén. Most legszívesebben a medencéjéből kikandikáló ujjakat rángatnám, mint ahogyan régen édesapám kisujját szorítottam tenyerembe.

Aztán finoman beletolnám az ujjaimat a rózsaszínes kopoltyújába az oldalán, és a képébe üvölteném, hogy viszlát. Egyre csak vékonyodna a köztünk feszülő nyálkacsík, majd elszakadna a rendszer, útjára engedve ezt az újabb kitaszítottat, hogy ott repkedhessen hámsejteket lövellve mindenki füleibe.

O.z.o.r.a. darabkák

Ozora megér még néhány szót. A kukoricatábla szélén állva bámuljuk a naplementét, és csodálkozva vesszük észre, hogy a mellettünk pár méternyire álldogáló idegenek felénk integetnek. Azt mondták, hogy itt egy nagyölelés ideje. Percekig álltunk összeborulva. A földet néztük, és egymás lábait. Mindenki mosolygott.  Az első percekben keletkezett zavar elpárolgott, és már nem furcsállottuk azt, hogy ismeretlen testvéreink karjainak súlya a hátunkra nehezedik.

Main stage, hatalmas por az arcomon, és az alatta szétterülő vigyor. A dinnye, amit valaki ajándékként nyomott a kezembe. Folyik a dinnyelé, és én is könnyebben folyok szét, mint egy évvel ezelőtt ilyenkor. Talán a reggeli hidegvizes zuhany az egyetlen, amihez egyszerűen nem bírtunk hozzászokni. Dórcival tartjuk egymásnak az ajtót, néha jelzünk a másiknak, hogy ideje volna kijönni, mert az első felszisszenések után mi is kihűltünk a vízzel együtt, észrevétlen. Felgyorsul a szívverésed, és a sátrad felé menet a még nedves arcodba fújja újra a szél a port, megpecsételve odatartozásod, amely egységként borított be mindent és mindenkit.

A sátorban, melegben érlelt epres Cappy benzinre, hígítóra emlékeztető műanyagszaga. Fekszünk a sátor előtt, csupasz kézzel markolunk bele a kukoricakonzervbe, és vigyorgunk a királyi lakoma felett. Az a francia srác, akinek nem tudtuk elmagyarázni, mi az a pálinka, így inkább megitattuk vele. Nagyon lassan mozgunk, és táncolgatunk a Chill outban. A karom időnként megáll szinte a levegőben, mint egy sűrű masszában. A háremnadrág alatt mindkét térdemen fásli, hogy tovább tekergethessem a kalácsaimat. Mezítlábas lépegetés a sápadtkék szőnyegen.

Furán hangozhat, de nagyon nehezemre esett végre teljesen kikapcsolni, és nem is sikerült ez rögtön az első napokban. A kezdeti felgyorsult zsongás lassú rezgésekké csitult, az utolsó napokra már csak folyamatos búgássá változott. Feküdtem a fűben, és közelharcot vívtam magammal a nyugalmamért. Bőszen magyaráztam saját agyamnak, hogy feküdhetek itt néhány órát a semmittevésben, akkor sem szakad rám az ég. Nem kell sehová menni, nem kell semmit sem csinálni, nincs határidő, nincs beadás, lekésés, követelmény, kötelezettség, nem kell megszólalni, elrohanni vagy összerezzenni. Nincs szükség reakciókra és reagálásokra. A felettem repkedő sárkányt bámultam, és elmerültem végre magamban. Megint narancsszínű fényben láttam a környezetem, csakúgy, mint tavaly.

Pöcsikém Jojobás-avokádós, fehér tégelyes kréme, és az illata, amely meghatározta az egész ottlétünket. Zsibbadt az arcom az állandó vigyorgástól, és befújta a homokot a számba a szél. Olyan gyorsan elrepült az a hét, és fel sem fogtam még igazán, hogy mennyi minden történt. Még mindig csak a töredékeit csipegetem, de azok a neonszínek mindenképpen hatottak rám. Meg kell ígérnem magamnak, hogy ma befejezem azt a földön vergődő árnyliliomos képemet, mert egyre kevésbé szeretem már, és eltávolodtam tőle. Nem akarok csúnya szakítást, így inkább befejezem, és akképpen szabadulok meg tőle. Mostanra már szinte teljesen "kiszíneztem", csak néhány szárnyszerű karnyúlvány maradt, és a puncija, amit sárgás árnyalatúnak képzeltem, fekete pöttyökkel, afféle mozgó potrohszerű formációnak.