Magamban, sarokban

Nagyon lassan haladok a rajzzal, de csak mert a magam bokájába rugdosva pakolok rá egyre több részletet, de a végeredmény minden bizonnyal mesés lesz, mert egy tömény utálattal indult, és mostanra egészen megszerettem, kezd összeállni, és már nem csak egy erőltetett, semmitmondó firka. Megérte az időt és a fáradtságot is. A rózsaszín festék kezd rászáradni a hajamra, az ujjaim ciklámenszínűek és könnyed rózsaszínes ujjlenyomatokat hagynak a laptop fehér billentyűin.

Keith Haring akciófotóin mélázom, és egyre inkább átérzem őket. Valahogy hasonlóképpen barikádozom el magam én is mindenkitől, amikor bevonulok a szobámba rajzolni, és megkövetelem a magányt. Talán minél több rajzom készül el, annál kevesebb embert fogok megtűrni magam mellett, és egyre kevesebben maradnak, akik hajlandóak lesznek a vonalakra taposva odajönni hozzám és a szemembe nézni. Távoliak a barátok, és én is csak egyre dacosabb és elviselhetetlenebb leszek, mert már nem érdekelnek ezek  a távolságok. Meghirdettem újfent a harcomat a világ ellen, és a barátom az egyetlen, aki képes az önös érdekeitől elvonatkoztatva itt maradni.

Ez a rajz is csak azért kezdődött el, mert annyira idegesített minden és mindenki, hogy muszáj volt levezetnem ezen keresztül a feszültséget. A papíron egyre töményebbek lettek az árnyalatok, én pedig egyre közömbösebb lettem felétek. Már nem igénylem, hogy odajöjjön hozzám bárki is a sarokba. Jelenleg jól elleszek ott. Rájöttem, hogy tulajdonképpen én is baromi elfoglalt vagyok, szóval nincs időm másokra. Épp elég kedvességet és figyelmet kaptam most olyan emberektől, akiket nem is ismerek, és ez nagyon jó dolog, így a bejegyzés egészét összegezve viszont szomorú. 

(Keith Haring, Painting Myself Into a Corner (1979)