Ludwig - Robert Mapplethorpe kiállítás

Megkésve sikerült csak eljutnom most ide, de a lényegről legalább nem maradtam le. Eredetileg nem akartam megnézni ezt a kiállítást, és kifejezetten feldühített, amiért megint a fotográfiát emelték piedesztálra. Napokig fortyogtam és mérgelődtem miatta, aztán egyszer csak valami megváltozott. Patti Smith kapcsán kerültem újra összeköttetésbe kedves Mapplethorpe urasággal, és néhány önarcképe után sikerült meglágyítania a szívemet. Olyan önfeledt mosolyt villantott rám, akkora szabadsággal, hogy képtelen voltam tovább haragudni, és az ítélkezésemből elfogadással átszőtt érdeklődés kerekedett.

Annak ellenére, hogy általában elég stabil véleményeken nyugszom, szeretek nyitott lenni a másik irányba is, mert nagy örömet tud számomra okozni az, ha kitágítják a világomat azáltal, hogy megmutatják az ellenszenvesnek tűnő alakok szerethetőségét. Az egyik legemlékezetesebb ilyen retorzióm Modigliani művészetének egy újfajta szemszögből való értelmezése volt. Átalakítani meglévő elképzeléseket igen hálás feladat tud lenni, sokszor hat frissítő jelleggel. Talán egy film alatt sem sírtam még annyira, mint ami az életéről szólt, és másodpercek alatt a szívembe zártam. (Picasso: miért utálsz ennyire? Modigliani: Nem téged utállak, hanem magamat.) Egyszerűen perfekt.

Mapplethorpe művészetére visszatérve, a fekete-fehér képekről általánosításban azt olvastam a legtöbbet, hogy távolságtartóak és ridegek, ami aljas rágalom. Sterilnek meglehetősen sterilek, de a portrékon szereplő emberi arcokon a legmélyebb érzésektől kezdve a komplett személyiségükig minden ott terül szét, és ezen nem változtat semmit a színek hiánya. Attól maximum patinásabb lett csupán az eredmény, segít a lényegre koncentrálni. Nem a combon lévő pigmenthiány vagy pír fogja elterelni a figyelmed, hanem a már kínos tökéletességgel odaeső fény.

Az idősebb nénikék összecsukható székeket cipeltek magukkal, és arról fürkészték a néger falloszok rengetegét, a bámészkodásom közepette pedig egy igazán csúnya, pocokfejű, szemüveges leányzó vágódott az oldalamnak, ahogyan mellettem elhaladt. Szabi később mesélte csak, hogy elég csúnyán méregetett engem, és hatalmas undorral fintorgott irányomba. Sosem tudtam az ilyen helyzetekben eldönteni, hogy miért ez a kitüntetett figyelem. Azért, mert megtestesítem azt, amit ő sosem tudott, vagy pedig azért, mert éppenséggel minden olyat képviselek, amit ő tényleg utál. Ezért inkább csak mosolyogtam a pocokra.
Viszont a tárlatot vezető leányzó nagyon szimpatikusan mosolygott, és aranyos is volt, úgyhogy nincs baj.

Említésre érdemes még, ahogyan a Ludwig múzeumban állandó kapcsolatban állnak a régi kiállítások az újakkal, hivatkoznak rájuk, és nem felejtődnek el, amiért lekerültek a falakról. Afféle nevelő és emlékeztető célzattal hívja fel a tárlatvezető a figyelmet arra a Grace Jones fotóra, amelyen felbukkan a Keith Haring által készített dekoráció és bőrfestés. A szintén AIDS-ben elhunyt Haring alkotásaiból 2008-ban volt kiállítás a Ludwig Múzeumban.

Megint több lettem kicsivel, de az összes pozitívum ellenére is hiányolom a festményeket és grafikákat, egyszerűen a fotót képtelen vagyok egyenértékűvé tenni az utóbb felsoroltakkal. A fényképeszet számomra a rajzolás remek kiegészítő eleme és alárendelt szerepű de nagyon hasznos segítője. És akkor most néhány a személyes kedvencekből: