Ezt a bejegyzést a combcsontomnak és az új rasztáimnak ajánlom

Megkerültem a vizsgaidőszakból, a klinikai kontrollokból, és a viharfelhőmből. Ugyanis a mostani időszak konkrétan úgy ölelt magához és olybá nézett ki, mintha egy viharfelhő közepén ülnék, várnám, hogy mikor csap oda vagy belém néhány villám, hol ráz fel álmomból éjjelente, mikor tör rám napközben. Volt itt ám álmatlankodás, hajnali 5-ig sírás, miegyéb. Néha úgy érzem, ha megpiszkálják az embert, az hajlamos alkotóelemeire szétbomlani. Én legalábbis a lábfájdalmaimat a kemoterápia vagy a szteroidok csúf visszaköszönéseiként tartottam számon, és azt sem hagytam figyelmen kívül, hogy alapjáraton sem rendelkeztem túl erős csontozattal.

Szóval két MRI-, és egy csontscintigraphia vizsgálattal később arra az okosságra jutottak, hogy bár az alapbetegség (Hodgkin-lymphoma) recesszióját nem zárhatják ki teljes biztonsággal, de nagy valószínűséggel degeneratív folyamatok zajlanak a femur (szerepében combcsont) felső gömböcskéjében, pontosítva 9x3x8 mm-es területen játszva, és a jobb térdemben, de szerintem a bal sem hagyható ki a mulatságból, hisz az is rendetlenkedett már éjjelente. Mint egy rossz fogfájás, csak nem elhanyagolható körülmény, hogy a comcsontom nem a számban van.

Tehát most azért még izgulunk értem, alapjáraton is igénylem a gyengédséget meg törődést, mondták is már, hogy vigyázzanak rám, mint egy porcelánbabára. Jelenleg várjuk, hogy mikor postázzák már ki végre az erre a hétre ígért 4 éves nagy záróvizsgálatom zárójelentését zárásként a zárófejezetembe.

Ha ügyesen viselkedek, akkor kapok D-vitamint is, mert az nekem jó!

Az én részemről az önterápiák kicsit másképp zajlanak, lehet, hogy csak azért, mert nem alkalmazok kontrasztanyagot. Eszembe jutott, hogy megtartottuk a kemoterápia miatt levágott, több mint 30 cm hosszú hajam, amelyből raszta készült, a barna rasztatincsek pedig hozzá lettek rasztázva a mostani hajamhoz. Így nem vesztettem el teljesen mindent, mondhatni visszakaptam valamit, amit akkor elvettek. Újrahasznosítás a magam módján.

Kicsit összefilcelődött, csiszolódott a múlt és a jelen, valamely szilárdabb egységben újjászületve, amely arra szolgáltatott, hogy engem felvidítson. A derékmagasságban lengedező rasztácskák amúgy is olyasféleképp viselkednek, mintha állandó ölelésben részesítenének. Régebben úgy gondoltam, hogy nem is baj, ha levágjuk azt a hajat, hisz az részt vett mindenen, ami nekem fájt vagy rossz volt, telítődött. Talán éppen itt az ideje, hogy megmutathassam annak a fejemben létező lánynak, aki ez által a hajkupac által képviselteti még magát, és ami belőle megmaradt, hogy a világ szebb, mint akkor ahogyan azt ő látta és gondolta… mindenképpen bátorító. A jelenből visszanyúlva kitoldottam, foltoztam a múltam, és tudom, hogy ezért nagyon hálás, mert az ő múltbéli hálája kúszik át az én jelenembe, és kísér minket végig a jövőnkbe.

Máz-fogyasztás és narancssárga-mozgó deszkák

Ismét csak az álmok. A természetben bukdácsoltam, de most semmi pozitívum sem volt benne. Közparkokon sétáltam keresztül egy kisebb csoporttal, sárral teli részeken, ahol építkeztek. Volt egy fából készült, deszkához hasonló tárgy végigfektetve az egyik ilyen területen, és mindenki azon kelt át. De csak addig szolgálhatott átjáróként ez a léc, ameddig sárral volt beborítva a felső része. Kissé liquid szerkezettel rendelkezett, mert néha hullámzott, és élénk narancssárga színben pompázott. Mintha egy mozgó, műanyag fadeszka lett volna.

Ráálltam a szélére, amit nem borított már semmiféle sár sem, mert az előző átkelők nyomán az lepotyogott, mire a deszka megmozdult alattam, engem pedig a többiek lerántottak róla. Hatalmas pánik közepette elmagyarázták, hogy a deszka nekem vágódhatott volna, a lábaimra csavarodva, kitépve az ínszalagjaimat. Mert mindig ezt csinálja, ha nincs sárral fedve. Bemászik az ínszalagok közé és elpusztítja azokat.

Aztán hazafelé sétáltam. A kapuban a csengő helyén egy lemezmeghajtó volt, de valahogy csak sikerült bejutni. Az előtérben felálltam egy szennyestartó tetejére, és így olyan magassá váltam, és hosszúvá, hogy boltívszerűen áthajlottam a plafonon, miközben a fülbevalóimat piszkálgattam. Nem értettem, hogy miért esik ki állandóan a lila dobókocka. Majd a mellette lévő lyukba egy ceruzát dugtam be, a radíros végecskéje kandikált csak ki, és újra a dobókockával kezdtem foglalatoskodni. Rájöttem, hogy a cimpám végig van hasítva azon a részen, tehát az a lyuk már nem lyuk, hanem egy lefelé néző csík a föld felé. Valami átvágta a fülcimpám ott. Megfogtam a vágás két szélét és széthúztam. Olyan lüktető vaginaszerű formát öltött, úgyhogy inkább békén hagytam.

Lezuhant a boltív testem, felborult a szennyestartó, de én továbbra is a levegőben maradtam, súlytalanul.

Az ébredés meglehetősen hosszúra nyúlt, nehezen tértem csak magamhoz, pedig ez nem jellemző rám. Most így, egy epres jogobella elfogyasztása után úgy gondolom, hogy én egy olyasmi lény vagyok, aki magából táplálkozik. Ha megfelelő környezetben vagyok, akkor viszonylag pozitív irányban történik mindez, és ettől az étkezéstől nem leszek kevesebb, csak több, mindig létrejön vele valami új is, talán a saját bensőm is besűrűsödik kedvező állapotban úgy, mint egy fekete lyuk, és akkor nagyon sok minden lehet bennem, és nagyon jól érezhetem magam tőle. Rossz helyzetben, időben azonban már kevésbé sűrű ez az anyag, és állandósulva csökkenő tendenciára áll.

Mint egy doboz, amiben ott ficánkol a lelkem, a doboz falain rózsaszín máz, amelyet eszeget, akárcsak az akváriumban algaevésre kárhoztatott házmester halak. Az a doboz a te világod, a tiéd, azt teszel bele, amit akarsz. Ha elfogy mindened belőle, és kénytelen vagy átrágni a karton határolóvonalaidat, más dobozok után fürkészel, és csak azt lesed, hogy a többi doboz gazdája hogyan viselkedik, már rég véged. Megfulladtál, és nem bírtad megteremteni a magad világát. Életképtelenné váltál.

Ha képes vagy arra, hogy a rózsaszín máz elfogyasztása után a teljes színskálát megteremtsd a dobozodban, az az igazi. Olyankor tudni és érezni fogsz mindent, anélkül, hogy kinyitnád a saját dobozod, tudni fogod, mi zajlik a többiben, mi történik a dobozok körül, mi történik a doboz-univerzumban, hiszen az apró dobozodban érezheted az összes többit is ezáltal, egy kis térben az egészet. Ekkor megszűnnek létezni a falak.

A mi dolgunk csak a máz-fogyasztás. Hogy aztán mit teszel ezzel, mivé alakítod, a semmivé, vagy az egésszé, az már önkéntes.

A gilisztaeső megfogalmazódása

Előző éjjel egy furcsa szerkezettel közlekedtem álmomban, két kereke volt csupán, mégis stabilan állt, gurult alattam, és volt rajta egy pöpp ülés, amin forgolódhattam. Hosszú utakon gurultam vele végig, Duna parthoz hasonló környezetben, fűzfák között, normál fényviszonyokkal. Olyan nyugodt volt minden. Az egyik utcában a kerítésen áthajló Dicentra spectabilis-t láttam, és vissza akartam fordulni érte, hogy leszakíthassak a szívvirágból a herbáriumomba. Csendesen utazgattam álmomban.

Jelenlegi állapotomban fákat, műanyagokat, üvegeket, fémeket, bitument és aszfaltot tanulmányozok. A tanulmányaimból pedig szépen felépítem majd önmagamat is, a lehető legtartósabb és legesztétikusabb anyagokból.

“Hajlonganak a láthatatlan szélben,
sárga levelük az idő árkaira hull.”

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen leszek. Vagy azt, hogy olyan. Gyerekként csak a jelen érdekelt. Gyerekként nem ismertek, tinédzserként a belsőm kivágtam, szakítottam, majd a szervezetem tiltakozására ezekkel a darabokkal végül mégis foglalkozni kezdtem. Felemeltem őket, átszíneztem, formáztam, volt, amit kénytelen voltam kicserélni. A kinezológia foglalkozik olyasmivel, hogy a rossz emlékeket átformálja, hogy felválthassa őket valami kellemessel. Picit úgy érzem, hogy elveszett a gyerekkorom. Nem tűntek el az emlékeim, de nem bírok azonosulni a dolgokkal. Nem önmagammal, hanem az akkori énem körüli környezettel. Nem értem őket, de csak azért, hogy tökéletesen eluralkodhasson az értetlenség, hisz ők sem tudtak engem mire vélni.

Találtam néhány darabkát az akkori kislányból, de elcsomagoltam őket. Sok hasonló fordult már meg a kezemben, mert mindig is az a fajta ember voltam, aki intenzív kommunikációt folytatott a papírokon önmagával. (ha már másokkal ez sikertelen volt) Legutóbb a szemétbe kerültek ezek az aktivitások, de most megkegyelmeztem nekik. A maradéknak. Átlényegítem őket egy más érzéssé… valahogy kiadom őket magamból… átszinkronizálom őket egy festménnyé, vagy egy rajzzá… beleolvasztom a távoli égzengés hangjait, a töredékeimet, egy olyan organizmust, amely a lehető legfurcsább helyzetekben is az ég felé tör…

Fatörzs szerkezetével szétágazik, karjai párhuzamos egyenletekké válnak a földdel, és a kellemetlenkedések ármányai az égen gyülekezve földigilisztaesőt bocsátanak alá. A földigiliszták sosem hullhatnak örökké, a karokon pedig nem képesek fent akadni, a giliszta végül mindig alább kerül, lényem felülkerekedik. Majd a lehullott férgek fogják számomra nyújtani a tökéletes táptalajt ahhoz, hogy egyrészről ezáltal igába hajtsam őket, másrészről tovább érhessenek végtagjaim, szirmot bontsak.

A gyerekkoromban az volt az igazán ijesztő, hogy még közel álltam a földhöz, nem volt köztünk sokszor lényegi különbség.

Mindenki velem beszélget az éjjel

Nagyon furcsa dolgokat álmodtam, és az egész éjjel olyan érzésként maradt meg bennem, mintha folyamatosan valami hullámzó eszközön feküdnék, és vízszintes helyzetemben többször pörgetnének meg úgy, mint egy iránytűt… mintha valami szerencsétlen iránytű lennék mágnesek közelében. Túl sok ember tűnt fel álmomban, túl sok érzés, és összezavartak, mert nem értettem tisztán egyiküket sem. Régi barátok, akikkel egymásra sem néztünk, és gondosan ügyeltünk, hogy ez beszélgetés közben se változzon meg. A papám a villanykörtékről mesélt… aztán a hév képe ötlött fel, amint a lyukas padlóján kilógó kábelt húzza maga után… és valahol a sínek közt volt a konnektor, amelybe bele kellett volna akadnia… én meg valami érdekes megfigyelőként lestem, hogy létrejöhet-e ez a közösülés.

Fagylaltok jöttek elő, növények… nem is értettem az egészet… egy egyetemi előadás, amely színházzá változott félúton… félig-meddig ismerős arcok jöttek oda hozzám, hogy letegyék mellém a füzeteiket. Tudtam, hogy ott kell maradnom az előadás végéig. Majd sétálgatni kezdtem a környéken, kanyargó utak, enyhén lejtős domboldal, a két szélen fák. Nem volt hideg, kellemesen fújt a szél. Anyámmal beszéltem telefonon az öcsémről. Az agyam kaleidoszkópszerűen szóródott minden egyes pillanattal újabb darabokra szét, és állított össze valami pseudo képet, amely csak úgy tűnt, mintha valóságos lenne, azonban képtelen volt ingatag stabilitása miatt megadni a valóság kellő látszatát.

Németországban is jártam, és haza akartam jönni, de nem akartak repülőre engedni. Aztán valami buszon találtam magam félúton, ahonnan lerángattak, és beöltöztettek valami habos-babos ruhába, és belöktek a híd alatt zajló karneváli forgatagba, ahol része voltam egy színdarabnak. Fontos karakter lehettem, és ők tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy én eljövök megmutatni majd ott magam. Én pedig erről nem tudtam semmit.

A kék szín is meglepően sokszor felbukkan mostanság, mert határozottan emlékszem, hogy kékes színű ruhát fedeztem fel magamon, az előző álmaim egyikében pedig kék festékkel öntöttek le, és folyt végig rajtam mindenhol.

Hajnali 3 felé aludhattam el, bár akkor teljesen ébernek éreztem magam, tartottam is az elalvástól. Túl hangosan hallottam csicseregni a madarakat. Furcsának is találtam, de nem hittem volna, hogy az ablak nyitva van. Ma reggel láttam, hogy résnyire mégis nyitva volt. A fejem és a gondolataim is olyan tompák, mintha víz alá nyomták volna, és a közegellenállás fékezné az idegrendszerem. Előző éjjel is furcsa dolgokkal lehettem elfoglalva, mert reggelre nem volt az orromban az egyik orrpiercingem. Ilyen sem történt még eddig soha.

A mai nap úgy gondolom, hogy a mocorgásé lesz. Fel kell ragasztanom a kiszáradt növényeket A/3-as lapokra. Az izgalmak csak akkor fokozódnak majd igazán, amikor végre megszámlálom az egyedeket. Remélem, kellemes csalódásban lesz részem, és közel járok már a tavaszi részlegben elvárt 50-eshez.

A szobámra is ráfér már egy takarítás, talán az itt felhalmozódott rengeteg tárgy kiáltozik esténként folyamatosan, és azt hallom a koponyámon átszűrődve. Mindegyik beszél, és mindegyikük másról, mert mást látott, én pedig nem érezhetem magam egyszerre hirtelen mindegyikük helyzetében, és nem lehetek egyszerre mindenütt, mert létrejön ez a zavaros hullámzás. Majd talán ha már gyakorlottabb leszek, jobban tudom kezelni a helyzetet, de most egyenlőre úgy érzem, hogy egy rendrakás talán hasznomra válna.

Szimultán keringés

Egy egész világot építek fel köré. Nem véletlen. Vaskos falakat húzok papír arcaik elé, és nem csupán holmi védelmi funkció betöltése gyanánt, hanem ezzel is elősegítve a helyes látószög beállítását-építését mások retináiban. Bármit is kínálsz magadból, azáltal sebezhetővé válsz te magad is, és éppen ez benne a szép. Talán a rajz is továbbfejlődik, szinteket ugrál, attól függően, hogy hány cinikus szempár és szótagszám ütődik a vonalainak. Mint egy valóságos túlélő, aki büszkén mondhatja majd el magáról, hogy szembe mert nézni azokkal az értetlen gyilok-tekintetekkel.

Ezekkel a felállított párhuzamos világ-képekkel könnyítem meg a létezésüket. Ezek a falak nem egészen olyanok, mint a telek- és területhatárolóként funkcionáló terméskő és tégla alapanyagú társaik, hanem sokkalta rugalmasabbak, afféle burkot alkotó élő sejtekből felépülő áttetsző, ám mégis vastag hártyák. A vastagsága nem tompít, nem mossa össze a színeket a vonalakkal, csak fertilizál egy kicsit, hisz a különleges életformákat óvni kell. Ez képezi a rajzaim immunrendszerét.

Az értelmezésük egyetlen lehetséges módszere a saját burkod felnyitásában rejlik. Ha megengeded, hogy a tekintetük szabadon áramolhasson a vénáidban, ők is feltárják kétdimenziós testüket.

Ujjakat sarjadzó tobozok

Hurokbol hurokba asszimilalodok, mar csak alig egynehany gondolatom rebben meg arra az eshetosegre, hogy egy nyugalmasabb szakaszban bontakozhatok kedvemre zavarmentesen. Ilyen sajnos nem letezik, ez csak egy hipotezis, egy altalam felallitott irracionalis lehetoseg, amely nem kompatibilis az en eletemmel. Tudom, hogy ezektol a hozzam es lelkemhez adott aromaktol leszek az, aki vagyok, ezert nem retteghetek a korulottem mozgolodo gigantikus kezfejektol, amelyek belehentergetnek es loknek a legdragabb fuszerekbe, es nem panaszkodhatok, amiert minden testnyilasomon ezek folynak befele, oldodva a sajat izeimmel.

A szunet is csak egy ujabb kihivas.

Szabadidomben ujfent novenyeket szedegetek, keszulodom a tavaszi herbariumom osszerakasara. Sajnalom a novenykeket, amiert abszurd ketdimenzios letbe probalom kenyszeriteni oket a pres altal. Aranyos, ahogy tiltakoznak, begyurik leveleiket, osszetornek, toporodnek.

Tobozokat is rajzolgattam. Nem gyujtottem most egyenlore meg tulevelu fajtakat, szoval nem azert kellettek ezek a generativ szervek, hanem valahogy csak engem tett erdekes modon boldogga, ahogy szorongattam a gyantas tobozokat. Lassan erlelodott meg bennem a gondolat, hogy ezekbol tanulmanyrajzot fabrikaljak. A tanulmanyokbol pedig atformalodtak kollazzsa.

A tobozok a maguk modjan juttatjak el szaporitoanyagukat, utodjaikat tavolabbi helyekre, csinalnak magukbol egyre tobbet es tobbet. Ezzel ellentetben en maskeppen mukodok. Nem azert, mert gerinc szeli at a hatam kozepet, hanem mert en keptelen vagyok sokszorositani magam. Meddosegemnek egy modszerrel szulethetnek csirazo sarjai, ha en magam teszem onmagam oly ertekesse, amely feler a szaporodas altal letrejott egyedek plusz a sajat magam ertekevel.

Tehat tobbet kell nyujtanom, tobbre kell vinnem, magamnak kell eljutnom annyi helyre, nonom olyan magasra, es kiallnom a hatraltatoimmal, irigyeimmel szemben. Az en tobozom apro, termo- es meddoleveleibol ujjacskak masznak elo, amelyek imitaljak a helyvaltoztatast, es mutalodva novesztenek olyan tagokat, amelyek hasonloak a toboz felepitesehez, hasonlokeppen fonodnak ossze stb.

Nincsenek bennem magok, en valami mast alkotok majd, ami jobb ennel. Mert maskepp szaporodom. Erzeseket es gondolatokat termekenyitek meg es hordok ki, majd ezeket vizualis ontoformaba engedve tarom magam mindenki ele.

Sárga szilva, kék lótusz és fürtösparadicsom

Elkészült egy igen idősnek mondható festményem, amelyen utoljára tavaly augusztus-szeptember környékén dolgozgattam. Most a kedves Fürtösparadicsom elnevezésre hallgató teremtményem egésszé lett, és magába foglalta, olvasztotta jelenlegi gondolataimat, hangulatomat. Mindig nehéz egy idősödő féligkész képpel bánni, hisz nem elég, hogy a rajzi tudásod fejlődése kontrasztot generálhat a képen, még ki is kell engesztelned a szerencsétlent, amiért ilyen soká hanyagoltad. Szabályszerűen újra össze kell vele barátkoznod.

Tegnap egy padlásszobában görnyedve hajoltam egészen közel az arcához, néztem a szemeibe, és vártam a pillanatot, amikor megengedi, hogy hozzáérhessek. Ha nem hajlandó az együttműködésre, az katasztrofális következményekkel járhat a végkimenetel szempontjából. Közös nevezőre kell jutnunk, el kell érnem, hogy újra megbízzon bennem, és átengedje magát a kezeimnek, és a gondolataimnak, amelyek újraformálják majd.

Jelenleg a sárga szilvám magjait szétszórva a szobámban szemközt helyezkedek el az ominózus festményemmel. Boldog vagyok vele együtt, és felettébb örülök annak, hogy nem hallgattam az egy évvel ezelőtti önmagamra, amely akkoriban felhúzigálta a fehér vászonra grafittal a vázlatait. A festmény időközben megváltozott, és újat kívánt. Pont emiatt féltem is hozzáérni, mert még nem voltam tisztában az átszabás mikéntjével.

Mindeközben egy új alkotás is születni látszik, a Nymphaea Caerulea teának pedig emléket állítok majd a keserves küzdelmünk tiszteletére. Az új kép papíron terjeszkedik, lábujj-szárnyakat növeszt, és kézfejeivel emberi fejeket formáz. A fürtösparadicsom korszak méltó utóda. Háttere még labilis, nem tudom, minek támaszthatnám neki őket, hogy biztosan álldogálhassanak szín-tagjaikkal.