A grafitbelűek sem alszanak

No akkor iszunk egy teát, bevisszük a folyadékot, és nekiállunk rajzolni, ha nem hagy békében minket a muzsika, és itt dobol bennem, bennünk, mindenütt, és ahogyan lüktet, mozgásra bír engem is, és én ezt generálom tovább egészen apró mozzanatokká, amelyek majd megrándítják a grafitbelű barátocskáimat, és a fa borítása fog táncolni a fából készült papíron, ámde sohasem érinthetik egymást, csak a grafiton át pulzálnak kicsit, tudják ők is, hogy milyen volt régen, és ugyanazok az élőlények voltak hajdanán, ám most szelíden hallgatnak, sejtszinten emlékeznek a nedvesen suttogó humuszkolloidokra, egyre nagyobbá váltak általuk, egyre több levelecske beszélt onnan fentről és mesélt állapotáról, beszámolóik szimultaneitása rezgette a levegőt, és váltotta ezt fel a sós hámrétegem, amelyen keresztülfutva most az idegrendszerem és agyam lombosodva tárgyal újfent a grafitbelűekkel, olyanná változtatva a fejszerkezetem, mint egy lombkorona, a levelecskék az érzékszerveim, az erecskék bennük az idegrendszerem, és rezgetem csak a ceruzák népét finoman, így adom át nekik a saját litániám, egyenesen a koponyámból másznak elő a raszta-ágak-gyökerek, fává változom, valahogyan egészen másképpen.

Interessantes trip

Teljes mértékben olyan érzés, mintha kétoldalról lassan kúszna be kezeivel a halántékomba, és finoman simogatva, kapirgálva jelezne a koponyámon. Eltompulok, és egy fekvő háromszög-szerű alakzat ereszkedik a szemeim elé, ezen keresztül módosul a térlátásom, minden, ami kívül esik a háromszög vonalain, elmosódik és lényegtelenné válik. Egy fekvő háromszögön keresztül látok, annak csúcsa határozza meg figyelmem tárgyát. A patakocskát, amely előttem folydogál, a növényeket a partján. Szemellenzőm sokkal koncentráltabb figyelmet szolgáltat így nekem.

A finoman sötétlő beton teteje hullámozni kezd alattam, mintha a patak feljebb mászott volna, és a vízfelszínén ülve nevetgélnék. Érzem, ahogy mocorog, de érdekes módon én egy helyben maradok. Egyszerre visz magával oldalirányban jobbra, és maradok mégis ugyanott. Továbbra is nevetgélek. A világ egyszeriben olyan mulatságossá vált a késő esti levegőben. A mellettünk elrobogó hév világító ablakai magasodnak felettünk, az arcok az üveghez olvadva hév-testűekké válnak. Százlábú zöld hernyó helyett százarcú teremtmény robog a síneken Ráckeve irányába.

Aum Gam Ganapataye Namaha

“Ormánya általában a bal oldalra hajlik. Negyedik keze áldásosztó helyzetben van. Egyszer, amikor Siva hosszú távollét után hazatért, Ganeshát anyja, Párvatí ajtajában őrként állva találta. Shiva be akart lépni, de Ganesha megállította. Mivel nem gondolta, hogy a fia távolléte alatt így felnőtt, Shiva levágta a fejét. Amikor később tisztázódott a helyzet, Párvatí rávette Shivát, hogy keltse életre a fiát. Ez azonban csak úgy volt lehetséges, hogy Shiva annak az élőlénynek a fejét helyezi vissza Ganesha nyakára, akit először meglát. Ez az élőlény pedig egy elefánt volt.

Ganeshát “Ekadantának” is hívják, mert az egyik agyara törött. Azt mondják, ez az agyara akkor tört el, amikor az elefánt fejét levágták.”

Ganeshával azonos ütemben lélegző, Ganeshát nazálisan magába szippantó alakot bontottam olyasvalakinek, aki létezett, és ezzel együtt mégsem, alakot öltött, de mégsem töltötte azt ki. Megfogalmazódott, majd definíciójával együtt eltűnt.

Kristályok tapadnak bőréhez, és nőnek ki belőle újabb mennyiségekben, ahogy az ezerszirmú lótusz egyre közelebb ér az orrához. Ő válik majd az én elkristályosodott emberemmé, lótusz-szirmokkal az orrában. Így konzerválom.

Nem mondanám azt, hogy túl jó napom volt. De ezzel a rajzzal sikerült kiürítenem magam.

A kékpotrohú sosem alszik

Domináns tűzkorongba burkolja törékeny vállát, elrendezi mind a 4 lábát, majd szisztematikus táncba kezd és ringatózik egészen hajnalig. Első ízben rajzoltam kék-fekete csíkos potrohot, azonban a potroh körül lengedező lábak még a folytatásra várnak. A potroh és a lábak közt totális reflexió áll fenn, azaz a potroh teljes mértékben kizárja a lábak általánosan elfogadott helyzetét, folyamatosan visszaveri a hozzáérni készülő végtagokat, így olyanná válik ez a szerkezet, mint egy állandósult, és kinyíló helyzetben lévő virág, lábformájú szirmokkal, állandó távolságot tartva.

A felsőtest ringó mozgása hozza működésbe a potrohot. Talán még nekifutok ennek a témának néhányszor, és kipróbálom, hogy milyen térszerű szerkezet alakul ki akkor, amikor:

- ad1: a potroh felé csukódnak össze a lábszerű szirmok, és a felsőtest válik kocsánnyá (és ezáltal megszűnik a potroh visszaverő hatása, a törzs mozgása is abbamarad) 

- ad2: a felsőtest köré zárulnak a lábak, kissé absztrakt módon kicsavarva ezzel a szervezetet.

Égigiliszta hoax

A mai adag a háromszögek közt lengedező fiatalok problematikája. Itt már kicsit komolyabb a vonaltobzódás, mert a boltíves formák merevítik ki a földet szimbolizáló barna szakaszt, amely gúlaszerű és a füvet helyettesítő képződményeinek tartóeleme is egyben. A rétegzettség finoman utal és válaszol az általunk használatos talajtani rétegekre, osztályozásra.

Az égen egy földigiliszta tekereg felvéve egy korong alakot, hisz ő lesz majd az, aki áttúrja és bekebelezi a bemocskolt sztratoszféránk, vagyis megment bennünket a káros sugárzástól, ezáltal hagyva értékes nyomokat magából útja során. A földigiliszták csupán ezeknek az égigilisztáknak elcsökevényesedett leszármazottai, akik az égből esőként lepottyanó darabkákból születtek újjá itt lent.

Vihar előtti csend

A füzéri vár látképéből szabadulván a mai nap tökéletesnek bizonyult egy új képsorozat bepöccintésére. Ezzel szándékozom kicsit felfrissíteni a mostani lelkületem, beleengedni finoman a mozdulatokat, az elkenődött cselekvést, a kevésbé biztos, a helyes arányokat keresgélő vonalakat, amelyek nem érlelődnek tovább, hanem megmaradnak a vázlat szintjén. A kidolgozott képeimhez képest ez afféle gyorsírás, a vizuális kifejezés spontánabb rögzítése, ezáltal egy sokkalta frissebb vonalvezetés.

Lecsupaszítva mutatom meg a struktúrát, mindeközben ezeken a kevésbé kidolgozott műveken átlátszóbbá válnak a szándékaim is, nem takarja őket megannyi tónus és árnyalat. Ők az alapozó nélküli szerény szeplős vegetációim, ámbár egy teljes mértékben eltökélt program részei.

Tehát először volt a rajz, tompán lüktet, majd következett az erre ráhajló színesebb burok, végül szúró éles vágásokként hasít bele a harsányabb filc. Egy félbeszakadt partikuláris mozzanatként rögzült be az arcát vállaihoz közelítő lány, és a körülötte hulló kósza, fekete esőcseppek. Az égbolt helyén felhőkként redőznek az Aladdin nadrágjára hajazó ruhaformák, belőlük megannyi láb lóg alá hajtva a fellegeket is, mint egy égbolton araszoló emberi lábakkal rendelkező, légköri párából született százlábút. A benne mocorgó kék golyóbisok rezgése kelteti a lezuhanó darabkákat.

Az alatta megpihenő lány a vihar előtti csendben elidőzve vetíti ki önmagának tudatalattijából a fekete esőcseppeket, melyek a valóságban még nem kezdtek el hullani. A rendszeresen ismétlődő, már oly jól ismert folyamatot is felidézve hamarabb megkezdjük az esemény átélését, mint ahogyan az a valóságban valóban elkezdődött volna, és érintkezne ezáltal velünk.

Spirálon tenyésző füllangók, avagy az auriform lepidopteronok

Hatalmas megkönnyebbülés áradt szét bennem az utolsó ecsetvonások közti pillanatokban. Szeretem boldognak érezni magam, és ahogyan elnyújtózkodik mindez a közvetlen közelemben, oda és vissza ér, körbeér. 1 évvel ezelőtt ilyen tájban kezdtem neki ennek a festménynek, és már akkor egyből éreztem, hogy többet fog ez jelenteni az eddigieknél. Már a vázlataiban is benne tombolt valami különleges. Megszületett egy konyhában, beköltözött egy BMW hátsó ülésére, áthelyeződött egy albérletbe, fent gubbasztott egy kanapé tetején, megpiszkálták utoljára tavaly augusztus környékén, majd hazaköltözött újra velem.

Annyi mindent látott és érzett ez idő alatt, pedig csak vászon, alapozás és festék a lelkem szösszenete, nincs benne semmi élő, csak az én mozdulataim, vonásaim megdermedt kövülete. Amikor az első pillanatokat töltöttem együtt ezzel az 50x70 cm-es feszített vászonnal, manifesztálódott rá az akkor érzett nyugalmam. A maga félkész állapotában is tökéletesen tükrözte az életembe lépő új személyt, és mindazokat az érzéseket, amelyeket magával hozott. Féltem is, hogy egy év távlatából nehéz lesz ennek megfelelően befejezni, de mivel a köztünk lévő kapocs sem lett gyengébb, így a képbe is hitelesen át tudtam adni azt a maradékot, amivel egészet alkothatott.

Egy olyan spirálba másztam, amely teljesen különbözött az eddigiektől. Ráébresztett a füllangók pontos születési stádiumaira is. Ez minden bizonnyal egy új képet fog generálni, amely ezt az újonnan keletkezett képződményt fogja definiálni. A festményeim mindig tanítanak számomra valami újat, az érzések generálják magukat a festményeket, tehát ha elég interakció ér, akkor egy önműködő, és önmegvalósító folyamatról beszélünk.

Szóval adott egy kép, egy emberfejű humán részekből összetevődő komplex szervezetről, amelynek fej része egy végtelen hosszúságú nyakban folytatódik, vagy nyakhoz toldott spirális alakban feltekert karból, amely ennél fogva sokkalta több könyökkel rendelkezik. Ezen a hosszú képleten nyugszanak gócpontokként a fülecskék, amelyek a gazdatestről leválva fülekkel repkedő pillangókká, azaz füllangókká válnak.

A füllangó egy évvel ezelőtt bújt ki a bábjából, én pontosan azidőtájt gondoltam újra a saját intim életem. Az egyik legnagyobb szerep ebben természetesen a barátomé, aki a megfelelő módon szinkronizál és kezel engem. A füllangók a végtagokból válnak ki egy meglehetősen lassú folyamat eredményeképpen, amelynek köszönhetően az általuk hallott információt a következő testre röppenve osztják tovább. Mi magunk is füllangókból tevődünk össze, akárcsak egy mások véleményének darabkáiból álló mozaik, melynek nincs pontos összeszerelési elve, minden illeszkedhet mindenhez, ámbár mindegyik variációnak megvannak a maga következményei. Talán sosem fog nekünk senki sem szólni, hogy “rossz” kombináción erőlködünk, és azért a sok kellemetlenség.

Szóval spirálisak vagyunk, és a hozzáállásunkra támaszkodunk(ez képezi magát a spirált). Ha a saját gondolatok megerősödnek, a spirálist alkotó “kocsányunk”, karhoz hasonló, ám végtelen hosszú végtagunk (önmagában paradoxon így a kifejezés: végtelen végtag) láthatóan is vastagabbá válik. Tehát ezen az előnyt élvező szerven alakulnak ki a fülecskék is, amelyek bábok módjára csimpaszkodnak a karhoz hasonlatos nyúlványon, és magukon füllangókat képezve kelnek ki azok a megfelelő időben. De ez még egy hosszabb történet lesz.