Vihar előtti csend

A füzéri vár látképéből szabadulván a mai nap tökéletesnek bizonyult egy új képsorozat bepöccintésére. Ezzel szándékozom kicsit felfrissíteni a mostani lelkületem, beleengedni finoman a mozdulatokat, az elkenődött cselekvést, a kevésbé biztos, a helyes arányokat keresgélő vonalakat, amelyek nem érlelődnek tovább, hanem megmaradnak a vázlat szintjén. A kidolgozott képeimhez képest ez afféle gyorsírás, a vizuális kifejezés spontánabb rögzítése, ezáltal egy sokkalta frissebb vonalvezetés.

Lecsupaszítva mutatom meg a struktúrát, mindeközben ezeken a kevésbé kidolgozott műveken átlátszóbbá válnak a szándékaim is, nem takarja őket megannyi tónus és árnyalat. Ők az alapozó nélküli szerény szeplős vegetációim, ámbár egy teljes mértékben eltökélt program részei.

Tehát először volt a rajz, tompán lüktet, majd következett az erre ráhajló színesebb burok, végül szúró éles vágásokként hasít bele a harsányabb filc. Egy félbeszakadt partikuláris mozzanatként rögzült be az arcát vállaihoz közelítő lány, és a körülötte hulló kósza, fekete esőcseppek. Az égbolt helyén felhőkként redőznek az Aladdin nadrágjára hajazó ruhaformák, belőlük megannyi láb lóg alá hajtva a fellegeket is, mint egy égbolton araszoló emberi lábakkal rendelkező, légköri párából született százlábút. A benne mocorgó kék golyóbisok rezgése kelteti a lezuhanó darabkákat.

Az alatta megpihenő lány a vihar előtti csendben elidőzve vetíti ki önmagának tudatalattijából a fekete esőcseppeket, melyek a valóságban még nem kezdtek el hullani. A rendszeresen ismétlődő, már oly jól ismert folyamatot is felidézve hamarabb megkezdjük az esemény átélését, mint ahogyan az a valóságban valóban elkezdődött volna, és érintkezne ezáltal velünk.