Aum Gam Ganapataye Namaha

“Ormánya általában a bal oldalra hajlik. Negyedik keze áldásosztó helyzetben van. Egyszer, amikor Siva hosszú távollét után hazatért, Ganeshát anyja, Párvatí ajtajában őrként állva találta. Shiva be akart lépni, de Ganesha megállította. Mivel nem gondolta, hogy a fia távolléte alatt így felnőtt, Shiva levágta a fejét. Amikor később tisztázódott a helyzet, Párvatí rávette Shivát, hogy keltse életre a fiát. Ez azonban csak úgy volt lehetséges, hogy Shiva annak az élőlénynek a fejét helyezi vissza Ganesha nyakára, akit először meglát. Ez az élőlény pedig egy elefánt volt.

Ganeshát “Ekadantának” is hívják, mert az egyik agyara törött. Azt mondják, ez az agyara akkor tört el, amikor az elefánt fejét levágták.”

Ganeshával azonos ütemben lélegző, Ganeshát nazálisan magába szippantó alakot bontottam olyasvalakinek, aki létezett, és ezzel együtt mégsem, alakot öltött, de mégsem töltötte azt ki. Megfogalmazódott, majd definíciójával együtt eltűnt.

Kristályok tapadnak bőréhez, és nőnek ki belőle újabb mennyiségekben, ahogy az ezerszirmú lótusz egyre közelebb ér az orrához. Ő válik majd az én elkristályosodott emberemmé, lótusz-szirmokkal az orrában. Így konzerválom.

Nem mondanám azt, hogy túl jó napom volt. De ezzel a rajzzal sikerült kiürítenem magam.

A kékpotrohú sosem alszik

Domináns tűzkorongba burkolja törékeny vállát, elrendezi mind a 4 lábát, majd szisztematikus táncba kezd és ringatózik egészen hajnalig. Első ízben rajzoltam kék-fekete csíkos potrohot, azonban a potroh körül lengedező lábak még a folytatásra várnak. A potroh és a lábak közt totális reflexió áll fenn, azaz a potroh teljes mértékben kizárja a lábak általánosan elfogadott helyzetét, folyamatosan visszaveri a hozzáérni készülő végtagokat, így olyanná válik ez a szerkezet, mint egy állandósult, és kinyíló helyzetben lévő virág, lábformájú szirmokkal, állandó távolságot tartva.

A felsőtest ringó mozgása hozza működésbe a potrohot. Talán még nekifutok ennek a témának néhányszor, és kipróbálom, hogy milyen térszerű szerkezet alakul ki akkor, amikor:

- ad1: a potroh felé csukódnak össze a lábszerű szirmok, és a felsőtest válik kocsánnyá (és ezáltal megszűnik a potroh visszaverő hatása, a törzs mozgása is abbamarad) 

- ad2: a felsőtest köré zárulnak a lábak, kissé absztrakt módon kicsavarva ezzel a szervezetet.

Égigiliszta hoax

A mai adag a háromszögek közt lengedező fiatalok problematikája. Itt már kicsit komolyabb a vonaltobzódás, mert a boltíves formák merevítik ki a földet szimbolizáló barna szakaszt, amely gúlaszerű és a füvet helyettesítő képződményeinek tartóeleme is egyben. A rétegzettség finoman utal és válaszol az általunk használatos talajtani rétegekre, osztályozásra.

Az égen egy földigiliszta tekereg felvéve egy korong alakot, hisz ő lesz majd az, aki áttúrja és bekebelezi a bemocskolt sztratoszféránk, vagyis megment bennünket a káros sugárzástól, ezáltal hagyva értékes nyomokat magából útja során. A földigiliszták csupán ezeknek az égigilisztáknak elcsökevényesedett leszármazottai, akik az égből esőként lepottyanó darabkákból születtek újjá itt lent.

Vihar előtti csend

A füzéri vár látképéből szabadulván a mai nap tökéletesnek bizonyult egy új képsorozat bepöccintésére. Ezzel szándékozom kicsit felfrissíteni a mostani lelkületem, beleengedni finoman a mozdulatokat, az elkenődött cselekvést, a kevésbé biztos, a helyes arányokat keresgélő vonalakat, amelyek nem érlelődnek tovább, hanem megmaradnak a vázlat szintjén. A kidolgozott képeimhez képest ez afféle gyorsírás, a vizuális kifejezés spontánabb rögzítése, ezáltal egy sokkalta frissebb vonalvezetés.

Lecsupaszítva mutatom meg a struktúrát, mindeközben ezeken a kevésbé kidolgozott műveken átlátszóbbá válnak a szándékaim is, nem takarja őket megannyi tónus és árnyalat. Ők az alapozó nélküli szerény szeplős vegetációim, ámbár egy teljes mértékben eltökélt program részei.

Tehát először volt a rajz, tompán lüktet, majd következett az erre ráhajló színesebb burok, végül szúró éles vágásokként hasít bele a harsányabb filc. Egy félbeszakadt partikuláris mozzanatként rögzült be az arcát vállaihoz közelítő lány, és a körülötte hulló kósza, fekete esőcseppek. Az égbolt helyén felhőkként redőznek az Aladdin nadrágjára hajazó ruhaformák, belőlük megannyi láb lóg alá hajtva a fellegeket is, mint egy égbolton araszoló emberi lábakkal rendelkező, légköri párából született százlábút. A benne mocorgó kék golyóbisok rezgése kelteti a lezuhanó darabkákat.

Az alatta megpihenő lány a vihar előtti csendben elidőzve vetíti ki önmagának tudatalattijából a fekete esőcseppeket, melyek a valóságban még nem kezdtek el hullani. A rendszeresen ismétlődő, már oly jól ismert folyamatot is felidézve hamarabb megkezdjük az esemény átélését, mint ahogyan az a valóságban valóban elkezdődött volna, és érintkezne ezáltal velünk.

Spirálon tenyésző füllangók, avagy az auriform lepidopteronok

Hatalmas megkönnyebbülés áradt szét bennem az utolsó ecsetvonások közti pillanatokban. Szeretem boldognak érezni magam, és ahogyan elnyújtózkodik mindez a közvetlen közelemben, oda és vissza ér, körbeér. 1 évvel ezelőtt ilyen tájban kezdtem neki ennek a festménynek, és már akkor egyből éreztem, hogy többet fog ez jelenteni az eddigieknél. Már a vázlataiban is benne tombolt valami különleges. Megszületett egy konyhában, beköltözött egy BMW hátsó ülésére, áthelyeződött egy albérletbe, fent gubbasztott egy kanapé tetején, megpiszkálták utoljára tavaly augusztus környékén, majd hazaköltözött újra velem.

Annyi mindent látott és érzett ez idő alatt, pedig csak vászon, alapozás és festék a lelkem szösszenete, nincs benne semmi élő, csak az én mozdulataim, vonásaim megdermedt kövülete. Amikor az első pillanatokat töltöttem együtt ezzel az 50x70 cm-es feszített vászonnal, manifesztálódott rá az akkor érzett nyugalmam. A maga félkész állapotában is tökéletesen tükrözte az életembe lépő új személyt, és mindazokat az érzéseket, amelyeket magával hozott. Féltem is, hogy egy év távlatából nehéz lesz ennek megfelelően befejezni, de mivel a köztünk lévő kapocs sem lett gyengébb, így a képbe is hitelesen át tudtam adni azt a maradékot, amivel egészet alkothatott.

Egy olyan spirálba másztam, amely teljesen különbözött az eddigiektől. Ráébresztett a füllangók pontos születési stádiumaira is. Ez minden bizonnyal egy új képet fog generálni, amely ezt az újonnan keletkezett képződményt fogja definiálni. A festményeim mindig tanítanak számomra valami újat, az érzések generálják magukat a festményeket, tehát ha elég interakció ér, akkor egy önműködő, és önmegvalósító folyamatról beszélünk.

Szóval adott egy kép, egy emberfejű humán részekből összetevődő komplex szervezetről, amelynek fej része egy végtelen hosszúságú nyakban folytatódik, vagy nyakhoz toldott spirális alakban feltekert karból, amely ennél fogva sokkalta több könyökkel rendelkezik. Ezen a hosszú képleten nyugszanak gócpontokként a fülecskék, amelyek a gazdatestről leválva fülekkel repkedő pillangókká, azaz füllangókká válnak.

A füllangó egy évvel ezelőtt bújt ki a bábjából, én pontosan azidőtájt gondoltam újra a saját intim életem. Az egyik legnagyobb szerep ebben természetesen a barátomé, aki a megfelelő módon szinkronizál és kezel engem. A füllangók a végtagokból válnak ki egy meglehetősen lassú folyamat eredményeképpen, amelynek köszönhetően az általuk hallott információt a következő testre röppenve osztják tovább. Mi magunk is füllangókból tevődünk össze, akárcsak egy mások véleményének darabkáiból álló mozaik, melynek nincs pontos összeszerelési elve, minden illeszkedhet mindenhez, ámbár mindegyik variációnak megvannak a maga következményei. Talán sosem fog nekünk senki sem szólni, hogy “rossz” kombináción erőlködünk, és azért a sok kellemetlenség.

Szóval spirálisak vagyunk, és a hozzáállásunkra támaszkodunk(ez képezi magát a spirált). Ha a saját gondolatok megerősödnek, a spirálist alkotó “kocsányunk”, karhoz hasonló, ám végtelen hosszú végtagunk (önmagában paradoxon így a kifejezés: végtelen végtag) láthatóan is vastagabbá válik. Tehát ezen az előnyt élvező szerven alakulnak ki a fülecskék is, amelyek bábok módjára csimpaszkodnak a karhoz hasonlatos nyúlványon, és magukon füllangókat képezve kelnek ki azok a megfelelő időben. De ez még egy hosszabb történet lesz.

Ezt a bejegyzést a combcsontomnak és az új rasztáimnak ajánlom

Megkerültem a vizsgaidőszakból, a klinikai kontrollokból, és a viharfelhőmből. Ugyanis a mostani időszak konkrétan úgy ölelt magához és olybá nézett ki, mintha egy viharfelhő közepén ülnék, várnám, hogy mikor csap oda vagy belém néhány villám, hol ráz fel álmomból éjjelente, mikor tör rám napközben. Volt itt ám álmatlankodás, hajnali 5-ig sírás, miegyéb. Néha úgy érzem, ha megpiszkálják az embert, az hajlamos alkotóelemeire szétbomlani. Én legalábbis a lábfájdalmaimat a kemoterápia vagy a szteroidok csúf visszaköszönéseiként tartottam számon, és azt sem hagytam figyelmen kívül, hogy alapjáraton sem rendelkeztem túl erős csontozattal.

Szóval két MRI-, és egy csontscintigraphia vizsgálattal később arra az okosságra jutottak, hogy bár az alapbetegség (Hodgkin-lymphoma) recesszióját nem zárhatják ki teljes biztonsággal, de nagy valószínűséggel degeneratív folyamatok zajlanak a femur (szerepében combcsont) felső gömböcskéjében, pontosítva 9x3x8 mm-es területen játszva, és a jobb térdemben, de szerintem a bal sem hagyható ki a mulatságból, hisz az is rendetlenkedett már éjjelente. Mint egy rossz fogfájás, csak nem elhanyagolható körülmény, hogy a comcsontom nem a számban van.

Tehát most azért még izgulunk értem, alapjáraton is igénylem a gyengédséget meg törődést, mondták is már, hogy vigyázzanak rám, mint egy porcelánbabára. Jelenleg várjuk, hogy mikor postázzák már ki végre az erre a hétre ígért 4 éves nagy záróvizsgálatom zárójelentését zárásként a zárófejezetembe.

Ha ügyesen viselkedek, akkor kapok D-vitamint is, mert az nekem jó!

Az én részemről az önterápiák kicsit másképp zajlanak, lehet, hogy csak azért, mert nem alkalmazok kontrasztanyagot. Eszembe jutott, hogy megtartottuk a kemoterápia miatt levágott, több mint 30 cm hosszú hajam, amelyből raszta készült, a barna rasztatincsek pedig hozzá lettek rasztázva a mostani hajamhoz. Így nem vesztettem el teljesen mindent, mondhatni visszakaptam valamit, amit akkor elvettek. Újrahasznosítás a magam módján.

Kicsit összefilcelődött, csiszolódott a múlt és a jelen, valamely szilárdabb egységben újjászületve, amely arra szolgáltatott, hogy engem felvidítson. A derékmagasságban lengedező rasztácskák amúgy is olyasféleképp viselkednek, mintha állandó ölelésben részesítenének. Régebben úgy gondoltam, hogy nem is baj, ha levágjuk azt a hajat, hisz az részt vett mindenen, ami nekem fájt vagy rossz volt, telítődött. Talán éppen itt az ideje, hogy megmutathassam annak a fejemben létező lánynak, aki ez által a hajkupac által képviselteti még magát, és ami belőle megmaradt, hogy a világ szebb, mint akkor ahogyan azt ő látta és gondolta… mindenképpen bátorító. A jelenből visszanyúlva kitoldottam, foltoztam a múltam, és tudom, hogy ezért nagyon hálás, mert az ő múltbéli hálája kúszik át az én jelenembe, és kísér minket végig a jövőnkbe.

Máz-fogyasztás és narancssárga-mozgó deszkák

Ismét csak az álmok. A természetben bukdácsoltam, de most semmi pozitívum sem volt benne. Közparkokon sétáltam keresztül egy kisebb csoporttal, sárral teli részeken, ahol építkeztek. Volt egy fából készült, deszkához hasonló tárgy végigfektetve az egyik ilyen területen, és mindenki azon kelt át. De csak addig szolgálhatott átjáróként ez a léc, ameddig sárral volt beborítva a felső része. Kissé liquid szerkezettel rendelkezett, mert néha hullámzott, és élénk narancssárga színben pompázott. Mintha egy mozgó, műanyag fadeszka lett volna.

Ráálltam a szélére, amit nem borított már semmiféle sár sem, mert az előző átkelők nyomán az lepotyogott, mire a deszka megmozdult alattam, engem pedig a többiek lerántottak róla. Hatalmas pánik közepette elmagyarázták, hogy a deszka nekem vágódhatott volna, a lábaimra csavarodva, kitépve az ínszalagjaimat. Mert mindig ezt csinálja, ha nincs sárral fedve. Bemászik az ínszalagok közé és elpusztítja azokat.

Aztán hazafelé sétáltam. A kapuban a csengő helyén egy lemezmeghajtó volt, de valahogy csak sikerült bejutni. Az előtérben felálltam egy szennyestartó tetejére, és így olyan magassá váltam, és hosszúvá, hogy boltívszerűen áthajlottam a plafonon, miközben a fülbevalóimat piszkálgattam. Nem értettem, hogy miért esik ki állandóan a lila dobókocka. Majd a mellette lévő lyukba egy ceruzát dugtam be, a radíros végecskéje kandikált csak ki, és újra a dobókockával kezdtem foglalatoskodni. Rájöttem, hogy a cimpám végig van hasítva azon a részen, tehát az a lyuk már nem lyuk, hanem egy lefelé néző csík a föld felé. Valami átvágta a fülcimpám ott. Megfogtam a vágás két szélét és széthúztam. Olyan lüktető vaginaszerű formát öltött, úgyhogy inkább békén hagytam.

Lezuhant a boltív testem, felborult a szennyestartó, de én továbbra is a levegőben maradtam, súlytalanul.

Az ébredés meglehetősen hosszúra nyúlt, nehezen tértem csak magamhoz, pedig ez nem jellemző rám. Most így, egy epres jogobella elfogyasztása után úgy gondolom, hogy én egy olyasmi lény vagyok, aki magából táplálkozik. Ha megfelelő környezetben vagyok, akkor viszonylag pozitív irányban történik mindez, és ettől az étkezéstől nem leszek kevesebb, csak több, mindig létrejön vele valami új is, talán a saját bensőm is besűrűsödik kedvező állapotban úgy, mint egy fekete lyuk, és akkor nagyon sok minden lehet bennem, és nagyon jól érezhetem magam tőle. Rossz helyzetben, időben azonban már kevésbé sűrű ez az anyag, és állandósulva csökkenő tendenciára áll.

Mint egy doboz, amiben ott ficánkol a lelkem, a doboz falain rózsaszín máz, amelyet eszeget, akárcsak az akváriumban algaevésre kárhoztatott házmester halak. Az a doboz a te világod, a tiéd, azt teszel bele, amit akarsz. Ha elfogy mindened belőle, és kénytelen vagy átrágni a karton határolóvonalaidat, más dobozok után fürkészel, és csak azt lesed, hogy a többi doboz gazdája hogyan viselkedik, már rég véged. Megfulladtál, és nem bírtad megteremteni a magad világát. Életképtelenné váltál.

Ha képes vagy arra, hogy a rózsaszín máz elfogyasztása után a teljes színskálát megteremtsd a dobozodban, az az igazi. Olyankor tudni és érezni fogsz mindent, anélkül, hogy kinyitnád a saját dobozod, tudni fogod, mi zajlik a többiben, mi történik a dobozok körül, mi történik a doboz-univerzumban, hiszen az apró dobozodban érezheted az összes többit is ezáltal, egy kis térben az egészet. Ekkor megszűnnek létezni a falak.

A mi dolgunk csak a máz-fogyasztás. Hogy aztán mit teszel ezzel, mivé alakítod, a semmivé, vagy az egésszé, az már önkéntes.