Penész-neurózis

Készülget a ceruzám alatt nevelkedő háromfejű szörnyetegem, személyre szabott idomítással. Problematikám vele csupán annyi, hogy meglehetősen lassan haladok vele, és ezt csakis magamnak köszönhetem, mert magamon kívül jelenleg semmi nem akadályoz meg jóformán abban, hogy a lapon kiteljesedjek, mégsem használom ki ezt eléggé. Tehát most, és úgy általánosságban mindig megfogadom, hogy többet simogatom a gondolataimat, és többet fésülgetem a fehérséget mindenféle hullámokkal, hogy aztán azok színeket verjenek vissza és szórakoztassanak a veretésükkel.

Rájöttem arra is, hogy muszáj haladnom a rajzokkal, már csak avégett is, mert ezeknek is szavatosságuk van ám… ha a még be nem árnyékolt narancsszelet nem is rohad le a képről, de valahol belül mégis megaszalódnak, penészesednek, és a későbbiekben már hiába nyúlnék újra beléjük, száraz darabokra potyogva sosem állnának össze ép egésszé. Összepöndörödnek és szelíden nyugszanak, elalszanak végleg annak ellenére is, hogy sosem teljesedhettek ki, és nem ébrednek fel már a legvadabb zargatásomra sem. Engem meg furdalhat a lelkiismeret.

De ezek a csendes hallgatagok sem léteztek hiába, minden bizonnyal reinkarnálódnak a következő alkotásokban…

Maximalista bolond lévén még mindig küzdök azzal a hülyeségemmel, hogy inkább bele sem kezdek, mert attól félek, nem lesz elég jó, és elrontom. Ez a frányaság fogja le a kezeimet, csukja be a szemeim, és veszi el a lehetőséget. Szóval csak semmi para, egyszerűen firkáld és csináld, ahogy egyszer anno üzenték nekem.

Annyi előrehaladás történt, hogy a süthető gyurmához hozzá mertem érni, és formázni belőle ezt-azt. Ezt is régóta szerettem volna már kipróbálni, de valamiért azt hittem, hogy ez az anyag nem lenne hajlandó viselkedni az én kezeim között, és csak felsülnék vele. Villan egyet és eltűnik, összepöndörödik, visszabeszél, kiröhög. Pedig ma szó sem volt ilyesmiről és engedelmeskedett. Működött. De ha elrontom, akkor sem történt volna semmi. Kotródj már innen kishitűség.

Csirke-szimptóma

Hivatalosan is véget ért a vizsgaidőszakom. 1 hónap alatt 8 vizsga kellőképpen kielégített. Valahogy olyasmiképpen éreztem magam ettől az elmúlt napokban, mintha egy polcon fekvő, befóliázott, összetapogatott, megnyomorgatott, lefagyasztott, leárazott csirkeszárny lennék. Aztán valamiképpen valaki vagy valami kibontott. Vagy kibontottam saját magam.

Első röppályám során a fodrászomtól szereztem időpontot, így a jövő héten nagy valószínűséggel felfrissítem picit a fejecském. Remélhetőleg sikerül oly módon meghidrogén-peroxidozni, hogy a piros színnel átitatott sejtecskéim hajlandóak legyenek narancsszínt, és rózsaszín árnyalatot magukba fogadni, mindezt úgy, hogy közben nem száradnak le egészen a tövükig. Durva harcmodor ám ez. Ettől függetlenül az alapszín marad a vöröses-piros, az új tincseknek ebbe a közegbe kell majd beágyazódniuk.

Második repülésem alkalmával Férfiállatommal körberepültük a sötét utcákat, majd elsuhantunk a templom mellett, és meglestük az ott ácsorgó küklopszokat. Szilvamag alakú göcsört szemüregként, koncentrikus körök a belsején, marginális törzs-fehérje szemének fehérje, megjelent a szivárványhártya, majd a centrumban helyezkedett el a pupilla. Jófélék ezek a fák. Pláne mióta a Corvinus egyetemhez, és ezáltal mindezen belül a hajdani Kertészeti egyetemhez is közöm lett. Azóta az engem körülvevő növényi képződmények már nem lehetetlen, és felismerhetetlen idegen sarjak, hanem kifejezetten barátságosak.

Höhh, szép dolog is az, amikor az emberre mosolyognak a fák!

Node ezüsterdő, aranyerdő, gyémánterdő, szóló szőlő, mosolygó alma, és csengő barack… megveszett illúziót, küklopszokat és hunyorgó ciklopköveket mindenkinek. Ezt kell szépen valósággá tennem, mindazt, amit mások nem látnak. Megteremteni egy olyan elrugaszkodott közeget, ahol az én lefagyasztott csirkeszárnyaim és melleim vidáman verdesnek, repülnek, s keringenek a fák körül…. vibráló pasztellrózsaszín testek a törzsek szféráin.

Pucérkodó elmém

Már megint egyedül, igaz, most másképp. Pillanatnyi szakadás, szétválasztás, saját akaratomon kívüli. Már megint nehezebb egy kicsit az élet, különleges feladatokat oszt ki, arra számítva, hogy te képes leszel azt megoldani, és valóban, sosem kapunk olyan feladatot, amit ne lennénk képesek megválaszolni, véghez vinni.

Picit olybá érzem, mintha lehántották volna a kérgemet, és nemcsak a sajátomat, hanem azét is, akit szeretek. És mihez is kezdhet két fácska a kérge nélkül, hova kerülnek így a szív formájú karcolások, emlékek és mások nyomai? Ketten vagyunk, ketten maradtunk, meztelenül, csupaszon, cortex nélkül, állva egy olyan helyen, ahol fordítva hat a gravitáció, és az is ellebeg, amibe még szívesen kapaszkodnánk.

És milyen lehetőségek akadnak két olyan személy számára, akik, ha csupán ideiglenesen is, de sebezhetővé válnak a külső közegek számára? Összefonódnak, összebújnak, így védve még a szervezetüket, hiszen minden bizonnyal ott marad majd meg a leginkább ép állapotban, ahol a két test összeért.

Nem, nem tanulok szaktörténetet. Próbálkoztam vele, de túl ridegek most nekem ezek a szabályszerű ösvények, a mesterkélt grották és parterek, ezek az egymásról másolt, csupán a kor divatjának megfelelően behódoló épület-tartozékok. Ezeknek a kerteknek nincsen lelke. Nem találom. Tisztelet a kivételnek.

Mezítelenül rohangálok képzeletben ezekben a kertekben, és hajigálom széjjel a darabjaimat, az elszáradt hajvégeket, a szempilláimat, az ékszereket, a belsőségeimet. Felakasztgatom a szerveimet szépen egy évelőre, és halkan összefolyok az én lecsupaszított Szerelmemmel, összekeveredünk a murván, a dolomitdarabkákon, és együtt párolgunk majd el az Orion csillagkép irányába.

Lisztharmatgomba-pároztatás-naranccsal

A rajz, mint tevékenység sajnos még mindig hátráltatott szerepkörben zajong a háttérben, összebújva-húzódva-magába fordulva… Bár én már tudom, hogy lassan elérkezik az ideje, ő még ezzel nincs tisztában. Néha megmoccan, rám hördül, én pedig odafordulva elábrándozom azon, hogy milyen megtermékenyített gondolatot húzzak elő szervezetéből.

Már van egy képződmény… csak a háttere üres, igaz, csak a lapon, mert én már látom rajta azokat a vonalakat is. A háromfejű-arcú drágaság egy fészektányérban üldögél, körülötte a háttérben pedig narancsszeletekből kinövő végtagok csapkodnak. A narancsok olyasmik lesznek, mint a lisztharmatgombák kleisztotéciumai, a végtagok fogják szimbolizálni a rögzítő hifákat. Lassan bontogatja szirmait a krizantém a háromarcú kreálmányom feje tetején. Puha, rózsaszínes belseje olyasfajtán tárul elő, mint a kinyíló kagyló húsa, lélegzik, táplálkozik. Az arc még kidolgozásra vár, addig is a virág élteti.
 
Annyira csodálatos lesz, és akkora örömmel tölt már el a gondolata is, hogy majd a ceruzám hegyével birizgálhatom ezeket az apró jószágokat, melyeket ráeszkábáltam egy A/2-es papírra… Ahhh…

Szocializálódott banánburger

Túl a társadalomtudományi ismeretek vizsgán, bár voltak olyannyira lélekbemászóan lélekepidermiszeket felszakító kérdések, hogy keményen megküzdöttem minden egyes lapra vetett szavamért. Tehát most izgulunk ám pimasz módon, mert a szükség is úgy kívánja. Nem kívánok ez esetben UV-t látogatni.

A meglehetősen érdekes vizsga után csibeburgert gyömöszöltem magamba, de ettől sem kaptam több lehetőséget, vagy megoldást, ellenben legalább társas interakciókban füstölöghettünk minden egyeben.

Hozzáfűzném, hogy a jegyzeteim hathatósabb tanulása érdekében rajtuk elvégzett tollas megnyilvánulásaim következtében sikerült összekennem az íróasztalom is, így az most egy mumifikálódásra kész banánhéj mellett jelenleg úgy fest, mintha érzéketlen módon egy borotvával végigdaráltam volna a tetejét, és tintát vérezne. De legalább a banán együttérző, igaz, hogy már csak napok kérdése és kidobom.

Voltunk egyet az én pöpp Szerelmemmel sétálgatni az éjszakában, mert napközben miért is tennénk hasonlót? Megmásztunk egy sárral borított dombszerkezetet, ami kétes állagával inkább egy mélyhűtőből kivett sztracsatella-fagylalthoz volt hasonlatos, már csak a banánom hiányzott volna a tetejéről, és alkothattunk volna stabilan bomló szerves koktélt. A ropogó hó alatt már csak a jég ropogott kellemesebben… Az lebegett a fejemben lemászás közben, hogy ha elvágódom, egyrészről csúnyán összepiszkolom a ruhatáram legvilágosabbkékesárnyalatú farmerét, másrészről arccal a földbe vágódva, és a lágy mocsokba süppedve biztosan belehumifikálódtam volna úgy, hogy már kémiailag sem lehetett volna a jó édes anyaföld öleléséből kiszedni.

Hazafelé hiába keresgéltem a földön, sehol sem találtam a karácsony-tájban elhagyott fültágítós csigámat. Pedig még adtam neki egy esélyt, hogy az olvadás bekövetkeztével újra egymásra találhatunk a múlt ösvényein, node ez rövid kapcsolatnak bizonyult. Ráadásul ajándékba kaptam… ejj. Konklúzió: vennem kell süthető gyurmát, mert nem bírok magammal, és gyúrok magamnak új egyedeket. Már látok magam előtt egy komplett új generációt.

Amúgy a földön lévő elszáradt gyomnövények csillagokként terültek szét mindenütt… a magasfeszültségű vezetéken pedig egy szivárványos hajdani sárkánycafat-maradvány lebegett, hihetetlen… de éppen ezért este sétálni öröm…!

Mikro-golyóbis vagyok (ékezetek nélküli)

Fekszem az agyunkon meztelenul, ovatosan teritgeti ram a ruhaimat, olyan nagyon jopofan, mintha rajtam volnanak, de megsem, mert egyetlen vegtagom es mokasos testreszem sem helyezkedik el a szovet ovalisain es elipszisein belul. Modszeresen terulnek el rajtam a ruhacskaim, mintha valoban fel szerettem volna oltozni, tokeletes sorrendben lapulnak egymason.

Retegeket kepeznek… kulonallo retegekkent csuszkalnak, es mozdulnak el rajtam ide-oda. Mikro-golyobis vagyok, piciny foldecske, litoszferaval, asztenoszferaval, belso maggal, minden fontos elemmel es eszkozzel megaldva. A szoveteken keresztul barmikor attorhetek… valosagos szupervulkant rejthetek el igy masok tekintete elol… de vajon bloffolok-e?

Ferfiallatom ram ul, es megmassziroz…. ez jot tesz a lemeztektonikamnak. Talan ennek hatasara meg fel is kelek… ha ki nem is torok, de halado mozgasra birom szerkezetem, szervezetem. Elmegyunk setalgatni, be a varosba. Es jo lesz ez nekunk. Nem olyasforman, mint ahogyan azt terveztem es amin izgultam, hanem masforman, de igy is meghatarozoan jonak minositem. Sot. Meg jobbnak. Beultunk a Kuplungba es iszogattunk… az utca hangos sivataga zavaroan mordult korottunk es vedelmet kerestunk a homokszemek ellen… a pimasz, neked utkozo, figyelmetlen homokszemekkel szemben.

A hatamat erte a meleg, mikozben kapaszkodtam a szivoszalamba. Szivo-tektonika, szivo-szajszerv csatlakozik hozzam. Beszelgettunk. Sok mindenrol. A szivo-szajszerv csacsogott talan kevesebbet. Kigordult egy konnycsepp, ketto. Nem a mi univerzumunk miatt. Mas bantott, de o abban is tudott segiteni nekem. Jol esett, ahogy osszeforgattuk, gereblyeztuk a gondolatainkat. Vannak folyamatok, amelyeket latok, es el kell fogadnom. Mindig is lesznek, akik majd eltavolodnak tolem. De amig rendelkezem egy hozzam hasonlo, engem kezelni tudo mikro-golyobissal, nincs baj. Nincsen baj.

Szeretem ot.

Nedves

Kissé úgy érzem most, hogy szétpotyogok, mint egy esőfelhő, csak fogalmam sincs, hogy hova is és mit fogok permetezni. Elméletileg védekezésképp semlegesítve és ivartalanítva vagyok, úgyhogy nagy probléma nem lehet. Jelenleg fekszem a földön, és várom, hogy megtermékenyítsen a nap, rámszárítva a sarat, humuszt és mindenféle letépett növényi részecskét.

Holnap alkalmassági a Corvinus Tájépítészeti tanszékén. Ha már odalebegek, nekifutamodok valamiféle teljesítménynek is, hogy elmeséljem mindenek felett álló orientációm és elkötelezettségem a szakma iránt. A kert egy mikrokozmosz, alázattal tartozunk a természettel szemben, feladatunk a környezethez való alkalmazkodás, és a sérült közeg gyógyítása. Aztán lehet, hogy faggatózni kezdenek az allelopátia rejtelmeiről vagy a növények biológiai diverzitásáról, és betöröm a koponyám a földhöz csapódás pillanatában.

Igen, tartok a Monge-rendszertől, mert nincs sok gyakorlatom. Nekünk nem tanítottak axonometrikus ábrázolást rajzórán. De ez senkit sem érdekel, úgyhogy a hiány bepótlására törekszem csendben, halkan.



Egyszóval, fekszem a földön, nedves a fejem, nedves a gatyám, és nem érnek másféle impulzusok, hiába várnám.