Minimal. Techno. Aquarell. Körömlakkszag.

Vörös mező volt, pirosra színeződött fűszálakkal, amelyek megrekedtek növekedésükben. Stagnálásukat talán a sárga könnycseppek okozták, vagy a túl sokáig tartó csukott szemmel közlekedés. Az összeszorított szemhéjak közül nehéz kipréselni azt a sós folyadékot, de minden kínlódásra gyógyírt jelentenek a csillámok és az áttetszőség. Bármi legyen is az, ha áttetsző, könnyebb vele a beszélgetés, és egyből barátságosabbnak hat. Én magam sem veszem komolyan ezt a nemrég elkészült képet, de nem is az a dolga, hogy komolykodjon.

A rengeteg lila kanyar és neonnarancsos barázda mind egyet akar: körülölelni és a lehető legközelebb simulni ahhoz az ónfehér tágítóhoz, amely visszautal eredetükre, és a legtökéletesebb formaként uralja nyugodtan a felületet. Minden belőle indult, és minden benne ér véget.

Támogatom azt a kételkedést, amit magamba fecskendőztem. Vagy hatalmas lendülettel fog a mélybe taszítani, vagy nagyon rácáfol a téveszméimre. Az utóbbi napokban megtapasztalhattam, hogy a világ mennyire szép, és milyen intenzíven szerethetek bármit, simogathatom a halat, a fikusz leveleit, és a tapéta rücskeit. Homlokommal támasztom a tapétám, és összemosolygunk a fallal. Talán sok minden törik éppen szilánkosra ebben a pillanatban, de most mégis, minden annyira gyönyörű, én pedig csak bámulom azt a tőlem pár méternyire lévő villanypóznát és a csontjaim belsejében izzik a boldogság, szinte én magam világítok.

Kicsi lány. Nincs miért aggódnod. Minimal. Techno. Aquarell. Körömlakkszag. Meztelen ujjaimat mártom beléjük, és kenem az egészet a bőröm alá. Gyorsuló szívverés. Viszlát.