Icosahedron

Az ikozaéder olyan poliéder, melynek 20 háromszöglapja van. Ami alatta és körülötte forog, az mind gabonakörös halandzsa. A kar eredetű, önmagukba futó végtagokkal verdesve lebeg ez a sötét éjszakában, vaginában végződő potrohával, és ragyogó magjait veri széjjel, miközben az árnyliliomok nyiladoznak testén. Most legszívesebben a medencéjéből kikandikáló ujjakat rángatnám, mint ahogyan régen édesapám kisujját szorítottam tenyerembe.

Aztán finoman beletolnám az ujjaimat a rózsaszínes kopoltyújába az oldalán, és a képébe üvölteném, hogy viszlát. Egyre csak vékonyodna a köztünk feszülő nyálkacsík, majd elszakadna a rendszer, útjára engedve ezt az újabb kitaszítottat, hogy ott repkedhessen hámsejteket lövellve mindenki füleibe.

O.z.o.r.a. darabkák

Ozora megér még néhány szót. A kukoricatábla szélén állva bámuljuk a naplementét, és csodálkozva vesszük észre, hogy a mellettünk pár méternyire álldogáló idegenek felénk integetnek. Azt mondták, hogy itt egy nagyölelés ideje. Percekig álltunk összeborulva. A földet néztük, és egymás lábait. Mindenki mosolygott.  Az első percekben keletkezett zavar elpárolgott, és már nem furcsállottuk azt, hogy ismeretlen testvéreink karjainak súlya a hátunkra nehezedik.

Main stage, hatalmas por az arcomon, és az alatta szétterülő vigyor. A dinnye, amit valaki ajándékként nyomott a kezembe. Folyik a dinnyelé, és én is könnyebben folyok szét, mint egy évvel ezelőtt ilyenkor. Talán a reggeli hidegvizes zuhany az egyetlen, amihez egyszerűen nem bírtunk hozzászokni. Dórcival tartjuk egymásnak az ajtót, néha jelzünk a másiknak, hogy ideje volna kijönni, mert az első felszisszenések után mi is kihűltünk a vízzel együtt, észrevétlen. Felgyorsul a szívverésed, és a sátrad felé menet a még nedves arcodba fújja újra a szél a port, megpecsételve odatartozásod, amely egységként borított be mindent és mindenkit.

A sátorban, melegben érlelt epres Cappy benzinre, hígítóra emlékeztető műanyagszaga. Fekszünk a sátor előtt, csupasz kézzel markolunk bele a kukoricakonzervbe, és vigyorgunk a királyi lakoma felett. Az a francia srác, akinek nem tudtuk elmagyarázni, mi az a pálinka, így inkább megitattuk vele. Nagyon lassan mozgunk, és táncolgatunk a Chill outban. A karom időnként megáll szinte a levegőben, mint egy sűrű masszában. A háremnadrág alatt mindkét térdemen fásli, hogy tovább tekergethessem a kalácsaimat. Mezítlábas lépegetés a sápadtkék szőnyegen.

Furán hangozhat, de nagyon nehezemre esett végre teljesen kikapcsolni, és nem is sikerült ez rögtön az első napokban. A kezdeti felgyorsult zsongás lassú rezgésekké csitult, az utolsó napokra már csak folyamatos búgássá változott. Feküdtem a fűben, és közelharcot vívtam magammal a nyugalmamért. Bőszen magyaráztam saját agyamnak, hogy feküdhetek itt néhány órát a semmittevésben, akkor sem szakad rám az ég. Nem kell sehová menni, nem kell semmit sem csinálni, nincs határidő, nincs beadás, lekésés, követelmény, kötelezettség, nem kell megszólalni, elrohanni vagy összerezzenni. Nincs szükség reakciókra és reagálásokra. A felettem repkedő sárkányt bámultam, és elmerültem végre magamban. Megint narancsszínű fényben láttam a környezetem, csakúgy, mint tavaly.

Pöcsikém Jojobás-avokádós, fehér tégelyes kréme, és az illata, amely meghatározta az egész ottlétünket. Zsibbadt az arcom az állandó vigyorgástól, és befújta a homokot a számba a szél. Olyan gyorsan elrepült az a hét, és fel sem fogtam még igazán, hogy mennyi minden történt. Még mindig csak a töredékeit csipegetem, de azok a neonszínek mindenképpen hatottak rám. Meg kell ígérnem magamnak, hogy ma befejezem azt a földön vergődő árnyliliomos képemet, mert egyre kevésbé szeretem már, és eltávolodtam tőle. Nem akarok csúnya szakítást, így inkább befejezem, és akképpen szabadulok meg tőle. Mostanra már szinte teljesen "kiszíneztem", csak néhány szárnyszerű karnyúlvány maradt, és a puncija, amit sárgás árnyalatúnak képzeltem, fekete pöttyökkel, afféle mozgó potrohszerű formációnak.

Meddig akarod ezt csinálni?

Valahogy nem ment az írás, aztán most szépen megeredtem. Álmaimban idősebb férfit rajzolok, és az A/2-es lapot a mellkasomhoz szorítva sétálok egy erdő szélesebb ösvényén, majd kerülgetem az egyre nagyobb esőcseppeket, próbálva védeni a rajzomat a nedvességtől. Nem is értem, hogy miért jó, ha teljes testsúlyommal ráfekve igyekszem a földre lapítva takarni, mert az oldalain papírrepülő-féle hajtogatásnyomok sokasodnak, és mindig is allergiás voltam az effélére.

Mivel a radíromat eltüntettem, így az út oldalán ücsörgő fiataloktól kéregettem. Az egyik srác a kezembe nyomott egyet, de addigra már az út porából bukkant elő varázsütésre rengeteg, és azokat bámulva kezdtem lassan felszedegetni mindet. Volt nagy türkiz, és összekaristolt-barázdás apróra-koptatott fehérke, a legjobb fajtából. Az utolsó emlékem, hogy nagyon mosolygok és boldog vagyok.

Azt gondolom, hogy a rajzaimat még komolyabban veszik, mint engem. Az ott lévő turpisságok könnyebben emészthetőbbek, és elfogadhatóbbak, mint az én puszta létezésem. Ez jópofa, csak ledöbbenek rajta, mert furcsának találom, hogy hihetetlenebb dolog ez a hús-vér fizikai öntőforma, mint egy kétdimenziós ceruzateremtmény. A Margit-szigeten ma volt szerencsém beszélgetni egy igen kedves fiatalemberrel, aki azt mondta: "Nagyon jó, hogy elgondolkodásra késztetsz másokat." (Pozitív és negatív értelemben most a tartalom lényegtelen, legalább csikorog a feje.)

"- Meddig akarod ezt csinálni?
- Amíg csak lehet. Mármint ameddig csak tudom csinálni."

A szívemen legalább olyan vastagon nyúlt szét a melegbarnás erezetű kéreg, mint a tenyerem alatt lévő fáé, amely egyre kevésbé érzi a rámászó cipőtalpak hegyére nehezedő testsúlyokat. Megálltam, megnyugodtam és végre éreztem is azt a levegővételt. Aztán lemásztam onnan, és útban hazafelé ismét elveszett a kontroll, egyre súlyosabbá vált minden, felgyorsultak a reakcióim, élek, sarkok és esszenciák nélküliek lettek.

Megint hajnali 3, és reggel ismét egy új nap kezdődik, majd talán változtatok, és számlálom visszafelé a napokat, amikor újra körém fonja majd a karjait. Addig is mutatok egy lilalevelű Betula Pendula csüngő-alfajú negatívot, a cipőmet, meg magamat. A nevelőapám azt mondta, ne csináljak magamból bohócot. Azt hiszem, nem tudtam már megint rendesen szót fogadni.

Fekve repülés

A fáradt kékes szőnyegen lévő foltrengetegbe merültem, karjaimat széttárva. Ez most komolyabb volt, mint tavaly, és egy viszonylag összetett szálon futott. Az áriát oldalirányból hallottam csak, tudtam, hogy a szárnyas, tollas népség, vagyis az angyalok modorossága. A fény közvetlen a fejem fölött, Pantheon-szerű résen át sugárzott, a kupola pedig mocorgott, belerezgett mindenbe.

Mozdulatlan és néma lettem, a föld megbillent. A kupola 90 fokkal elfordulva már nem az ég, hanem a horizont irányába mutatott, én pedig a falnak feszülve lógtam. A gravitáció egyszerre húzott két irányba, tudtam, hogy lebegek, és elöntött az a végtelen boldogság, bekerülve a véráramba fúrta magát keresztül minden apró erecskén. A karjaim nem mozdultak, nyálkaszerű anyag borította az alkarom, pillanatragasztószerűen rögzítve a falra. A zene kopácsolásával éreztem az immáron hozzám tartozó nyálkás anyagba fúródó szögeket, egyre mélyebbre vándoroltak, egyre szorosabb lett a szerkezet. Már nem eshettem le. Az emberek a falon mászkáltak, és nem tudtunk egymásról, egyedül Dórci tudta, hol vagyok, de a fejembe zúduló mondatok könnyed nevetésként szakadtak csak fel.

Azok a növények mindent tudtak, mögöttük bujkáltak az élet irányító, de minden kérdésemre csak mosolyogtak, hiába kértem, nem árulták el magukat, mert mindenre rá fogok jönni magamtól. Milliméterekre van csupán az egész. A narancssárga szirom volt a legigazabb, ennyit sikerült csak kideríteni, a zöldesen lengedező csepp alakú lyukakkal teleaggatott fátylak pedig fenyőfákká változtak, és felülnézetből láttam a havas hegyoldalt, hó nélkül. Újabb 90 fokos fordulat történhetett, mert már az égen lebegtem, a földdel párhuzamosan, a hangok pedig rohangáltak a fenyőfák között. A központi rés körül a faanyag összes fekete foltjából szemek és figyelő tekintetek olvadtak mandalává.

Aztán a sivatag következett, murvával felszórva, és a számba száradt a májkrém, lenyelhetetlen csomóként. Hangyák másztak meg, és csíptek a hátamba, oldalamba, de nem tudtam rájuk haragudni, mint ahogyan azokra sem, akik a fejüket ingatva ítélkeztek felettünk teljes tudatlanságukban. Istenem, mentsd meg őket, és könyörülj meg rajtuk, mert szegények nem tudják, mit beszélnek. Ámen.

Chemotherapy

Utoljára a kemoterápia alatt rajzoltam a kezelés témaköreivel átitatott műveket, kapszulákat, infúziós palackokat, vagy kopasz embereket. Ennek a szimpla önarcképnek semmilyen vonatkoztatásban sem terveztem az indulásakor ilyen apokaliptikus hangulatot. Magamat szerettem volna csak nyugtatgatni vele, egy meditatív arccal, amely tisztában van a világban felbukkanó zárványokkal, mégsem ragad ott, örökké azt bámulva.

Némi remény az imádkozó kezekből kibújó orchideabimbó-szerű növényi részecske. A szarv mellett petékhez hasonló tojások voltak, de csak nem akart összeállni, úgyhogy akrilfestékbe fojtva tüntettem el az első próbálkozásokat. A mostani felállásban kissé személyesebb, mint amilyennek szerettem volna, könnyed siklásnak terveztem a befejezést, nem akartam esztétikailag gyönyörűt, csak a lényeget, a jelentést. A szépség az utolsó órákban kúszott fel a lapra, egészen odáig rútnak tűnt. 

A rajz szét volt esve, nem tartotta őt össze semmiféle kognitív erő, aztán egyszer csak elkezdett összefonódni, mint ahogyan a kiborult folyadék itatja át teljes magabiztossággal a táskában egymásnak feszülő tankönyvek lapjait. A lapot figyelve órák óta, a szemem sarkából látom, hogy a falon lógó vásznam fehér széle sárgán villódzik, mintha lámpát kapcsolgatnának fel és le. A koponyából kicsorduló Vincristine, amitől kihullott a hajam 5 évvel ezelőtt, zsibbadtak az ujjaim, és összecsuklottak a térdeim, és a nevéből kifolyólag mindig Krisztust juttatta eszembe 6 drainben kapcsolódik hozzám, jelképezve azt a 6 hónapot, amíg kiestem a világ körforgásából. A Vincristine-nek a valóságban is neonnarancssárga színe van, és feketévé varázsolja az összes vénádat. 

Lágyan torzítja felemássá a szárnyakat, teszi ugyanolyan feketévé a petefészket is, mint amilyen ő maga. Steril, száraz és repedezett, a benne lévő fül-embriók csupán fenyődíszként lógva dekorálnak jelentőségüket vesztve. Az egész egy átverés, minden ott van, ami szükséges, csak nem működőképes... olyan, mint az óceán fenekére süllyedt hajó, némán virágzik ki rajta a rozsda. A petefészkek kaptárszerű halott gumóin átszövődnek a kékes árnyalatú orchideagyökerek, de azokba is csak mesterségesen, tablettán keresztül adagolom az ösztrogént.

Eltorzít és egyben gyönyörködtet, mert legalább életben hagyott. Az utolsó cső a jövőszerűen összekulcsolt kézfejbe pumpálva garantálja az egész életre kiható következményeket. Kivételes vagy, mert túlélted, és átkozott, amiért sosem szabadulhatsz már meg tőle igazán.

Hajnalban ugrál virágban

Hajnali 1 környékén egy szál hívságos rózsaszín melltartóban és egy virágos pasztell-shortban vagyok egy agy a sok milliárdból, egy lassan ébredező információtömeg, amely már lassan zuhanyozásra, csempe és vízcsapkodásra megérett. Mindig ez történik, ha egyedül maradok, és nem vezérelnek az elvárások. Szabival azonban most valami más is eltűnt, egyfajta feszített rohanás, amely rengeteg rajzot szült, és most itt ülve az ürességben, forma és fogalom-nélkülivé váltam, a mozdulatlanság sűrű, de annál biztosabb viszkozitásából koncentrálva a távolba.

Anti-buddhista koncepcióm az, hogy a vágyaimba markolva illeszkedem vissza a realitásba, és próbálom magam újra egy létező személyként irányítani, a feloldódott lényegem végtagokba és cselekvésekbe tömöríteni. Egyszerű dolgokra fordítom figyelmem. Szilikon-hajgumit szerzek, találkozom, újságot szaggatok, hogy kiborítsam belőle az arra érdemeset, és talán majd rendet is rakok, de a mindenek előtt álló cél az a nevetségesen apró fehér felület betöltése, amely már legalább egy hete hátráltatja a legújabb képem befejezését.

Nem mehetek el úgy Dádpusztába, hogy félkészen hagyom.

Nyújtózkodom egyet, kitisztítom a fejem, és sematikusan lekotorva minden szart az asztalomról hozzá is kezdek.

Foszforeszkáló térkreálmány

Ma reggel 07:10-kor kigördült a vonat, a szemembe sütött a nap, majd a pályaudvarról kifelé menet anyukájával összeborulva sírni kezdtünk. Kellemetlen, ha valami ennyire szükséges, és a rengeteg jó mellett mégis ekkora fájdalmat okoz. Megérkeztek az első sms-ek, amelyekből kiderült, milyen gyorsan távolodik tőlünk. 09:14-kor átlépte a határt.

Eszembe jut a tegnapelőtti este, amikor a szobámba lépve a teljes sötétségre számítottam, és halkan szitkozódtam is magamban, amiért a rumlis szobán átvergődve nem tudok villanyt kapcsolni sem, mert felébreszteni nem akartam. Az ajtótól egészen az ágyig foszforeszkáló kövek sora alkotott utat, nekem csak végig kellett rajta sétálnom. Egy életre szóló élmény volt az a törékeny pillanat, és nem ebben a világban történt, mert ilyen fokú és fajta figyelemmel megváltozik az érzékelés. Csendben bújtam mellé, átöleltem, és onnan figyeltem, ahogyan a fény fotonjai átszakítják a szobát. A törmelékek változtatták fényerősségüket, Szabi közben a másik oldalára fordult, és félálomban megkérdezte, tetszik-e. Képtelen voltam elmondani, mennyire.

Hosszú lesz ez az egy hónap, a rákövetkezőek pedig még inkább. Egynemű vagyok, sűrű, és mozdulatlan, a másik felemtől elválasztva, miközben tudom, hogy a zsebében ott lapulnak az éjszakai ösvény láncszemei, néhány darabka feltöltődve velünk, hogy világíthassanak akkor, amikor nincs más, csak a megtörni való sötét és magány.