Szobai futóka

Nevelőapámmal késő esti beszélgetés a falamon végigfutó, általam falra rögzített Epipremnum aureum társaságában:
- Nem félsz, hogy egy este idekúszik és megfolyt?
- Miért mászna ide?
- Minden levele erre fordul, és ide néz.
- Mert erről érkezik a fény. Amúgy sem áll erre minden levele.
- De. Mégsem. Ott egy gringo, annak látom a hátát... mindjárt letépem.

Háromszögbe foglalt farokcsontom

A falnak döntve hátamat, ágyamon ücsörögve, egyre távolabb lököm a vízszintestől a horizontálist. A fal és az ágyam között hosszanti irányban kráter keletkezik, éppen akkora, hogy abba beleférjek. Egy síkba kerülök az ággyal, kapaszkodik szemhéjamba az ébrenlét erősen. Kapar a torkom, fulladozom, és így a jelenben rekedek rekedt torkommal segítségért öklendezve.
Úgy emlékszem, talán elestem, és bevertem magam. Határozott mozdulattal szakadt szét a gerincem végét jelentő farokcsontom a többi csigolyámtól, és álomittas állapotomban is érzem, hogy fáj. Hozzá akartak nyúlni, meg akarták fogni, de tiltakoztam. Nem akartak hinni kínjaimnak, és én zsibbadó hátsó felemmel igyekeztem távol tartani magam tőlük, hátrálni anélkül, hogy ismételten elessek és a már amúgy is sérülten lüktető csontocskáimra zuhanjak.
Látom magam előtt a háromszögalakba foglalt, bennem különálló szigetként lebegő farokcsontdarabkát.
A saját nyálam tesz mindent csak még szárazabbá, és megőrjít ez az ellentmondás.

Elmúlt lassan a szilveszter. Egy fiú ijedten kérdezi tőlünk, hogy csak képzelődik, és ő érzi egyedül, vagy tényleg mozog a föld? A föld valóban mozgott, és ettől ő is kissé megnyugodott. Fel és le emelkedtünk, süllyedtünk mi is, a padló alattunk lélegzett. Ökölbe szorított kezem lassú mozdulattal kinyílt, lufidarabkák hullottak belőle őszi lombozatok példáját követve. Rózsaszín és narancs árnyalatok szédültek egyre mélyebbre.

Akartuk a boldogságot, akartuk, hogy eljöjjön hamar. Villámsebességgel ragadott vállon egy vigyor, és emelte az ég felé az arcomat.

Kék dinoszaurusz

A mai nap ünnepnap. Elhagytam az ábrázoló geometria 1 süllyedő hajóját, és sikerült végre szilárd felületbe kapaszkodnom. Februártól ábrázoló geometria 2. Ott tali.

Citromot darabolva vágtam szét az ujjacskám, amit most egy sárga alapon pihegő kék dinoszauruszba ültetett zsiráfos ragtapasszal fedtem le. Elég sok tanulsága volt az elmúlt heteknek, napoknak. Nevelőapám úgy érzem, megint sikeresen összefoglalta az egésznek a lényegét: A sas nem vadászik legyekre. Kiegészítésképpen pedig még: A boldogságomat nem fogom másokra bízni.

Szépnek és egyszerűnek gondolom most a lelkem, egy sima felületet látok magam előtt. Fényes, csúszós, tökéletesen elvágódik rajta a fény. Sehol egy bucka, kunhalom, vagy sérülés, és mindezt az egész felszínt képezem én. Nincs több gödröcske, nem feszegetem a komoly mélységeket, meguntam, hogy a saját káromra bontom meg újra és újra ezt a szép egybefüggő réteget. Feleslegesen nincs kedvem feltúrni a semmiért. Számomra egy év telt el, másoknak még egy hónap se. Szeretek ilyen gyorsasággal tanulni, és kitágítani az időt, hallani, ahogyan recsegnek a szövetei miközben egymásnak feszülünk.  

Álmomban erkélyekről ugráltam ki, és lebegtem mindennek ellentmondva. Lefekvés előtt hatalmas durranással vágtam ki a biztosítékot és száműztem az egész emeletről az áramot. És most simogatom ezt a szimpla felületet, a kétdimenziós leképezésem, boldog vagyok, kaján vigyor ül az arcomon, és visszaszámlálok, mert most kezdődik még csak igazán ez a nap. A dinoszauruszom is mosolyog a fehérre meszelt körmeim alatt, cinkostársam lesz ő ebben a gyönyörű éjszakában... 

Árvácskaláz

Árvácska. Árvácskafejű. Annyira kommersz egy növény, hogy különösebb figyelemre sem méltattam soha, pedig ott volt állandóan. Időnként összefutottunk és tudtam, hogy sosem lesz köztünk semmi. A szerelem valahol ott kezdődött, amikor először vettem szemügyre őt, anélkül, hogy evidensnek venném a létezését. Félredobtam az összes előítéletemet, és őt láttam immáron csupaszon, először pillantottam meg teljes csodájában. 

Lábaim a nyaka körül, vállaiból rózsák nyílnak, én pedig örökre megváltoztam. Belém ivódott a telhetetlenség, pedig próbálom könnyedre venni ezt a csalfa játékot, hisz így most az összes ágyás rajtam mosolyog. De nem, ebből sosem elég, és az asztal alatt csörömpölő, kiürült terpentines üveget görgetve mélázom, s minden a létező legnagyobb rendben. 

Mégis, a csupasz földet bámulom lábaim alatt, sehol sincs az én árvácskám, és csak én látom a hiányát jelző vékony körvonalait, ezért most iderajzolom őt, minél közelebb magamhoz, hogy a papír halkan nyöszörögjön és gyűrődjön ölelő karjaim között.

Csendben figyel minket a levegőben úszó, kidülledt szemű halacska, néha a szemem előtt csapdos, eltakarva minden józanságot. Az árvácska tarkójába markolok, és nem nézek többet a hal felé, hisz az is csak a számára kijelölt vonalon úszkál. Talán őt látta meg Lunar is, a harcoshalam, amikor kiugrott az akváriumából a parkettára, és bemászott a tapéta mögé, hogy aztán onnan kitépve visszadobjuk a vizébe. 

Az árvácska sápadt lila színét veri az a hal széjjel mindenhova, de szükségem is van ezekre a purpura harmatcseppekre, mert a bőrömön keresztül felszívódva villámgyors kielégüléshez juttat. Apró darabkáiért könyörgöm, ha elfogytak a számomra könnyedén elérhető példányok. A saját függőségemben oldódom.

Más egyéb: Mindig éjszakára festem ki a körmeimet, mert napközben felgyűröm az összeset, képtelenség megvárni a száradást, állandóan lealázom őket. Karocskáim éjjelente az ágyról lelógva stagnálnak. Olykor még így is szerzek néhány paplan-szövet domborművet rájuk mintaként, de általában működik a haditerv. Ma reggel azonban olyan mintát találtam, amelyről elképzelni sem tudom, hogyan készülhetett. Apró rovátkák, szaggatott vonal, egymással párhuzamosan, teljesen szabályosan. Mintha egy pöpp madárka ugrált volna végig a körmeimen a korallpiros hóban. Egyszerűen imádom. Lábnyomai védenek.

Téglácska

Nem vagyok az a dühöngő, neurotikus alkat, de az utóbbi napokban mélységesen felháborodtam az emberi tudatlanság fojtogató áramlatán. Apránként falja a türelmemet, de mégis azzal bőszített fel a leginkább, hogy teljesen természetes módon a létező legrosszabbat feltételezte rólam, és ez a vélemény megingathatatlan téglafalként szorította az ideáit, téglácskáit magában. Tökéletesen lényegtelen, hogy tévedésben él, az elképzeléséből nem enged, és mosolyogva tudatja veled igazát és biztosít afelől, hogy egy csepp szavad sem jutott el a szürkeállományáig.

(érdekességképp: a tökéletlen ember 4 legnagyobb hiányossága:
1. hibák elkövetésére való hajlam
2. az illúzióban élés
3. a mások becsapására való hajlam
4. a tökéletlen érzékek) 

Komolyan úgy vélem, hogy én vagyok a hibás az egészért. Egyrészről, mert hajlandó vagyok végighallgatni, másrészről, mert még válaszolok is rá. Ideje végre magára hagyni ezt az ingatag téglarakást, mert a végén még a nyakamba borul az egész, és meg is érdemelném, elvégre én ültem oda. Potyogtak már így a fejemre szárított agyagdarabok, de valamiért nem voltam hajlandó tudomást venni róluk, még akkor sem, amikor kiserkent tőle a vérem. Amint leesett a varr, megfeledkeztem és megbocsátottam mindenért. Feltételeztem róla a jót, mindhiába, nem is értette senki, miért vagyok ilyen bolond. Sajnálatszag és némi őszinte kíváncsiság a recept.

Nem érdemelt volna az egész egy sort sem, de így könnyebben vette át az uralmat a megváltó közöny.

Babarózsaszín fátyol-közeg

Piciny, de annál sűrűbb cseppekben hullik mindenütt az ég, a földön nem koncentrikus köröket vetve, hanem vonalkákat, milliárdnyi vonalkát, amelyek néha egymás felé mutatnak és összerendeződnek, mint a mágnes által megmozgatott vasreszelék. Igazán könnyednek érzem magam, tudom, hogy a földön lépkedek, ezzel szemben azt érzem, hogy lebegek. A mellkasom finoman megemelkedik, ahogyan a hozzá kapcsolódó momentum menetirányban húzni kezd előre. Harangszót hallok, mellettem a templom, de csak a fejhallgatómban szólnak a harangok, pajkosan mosolygok össze a néma épülettel, amiért megtréfált. A kabátom ujja a kézfejemre csúszik takaróként, védve kihűlt ujjacskáimat, és harangszerűen leng előre-hátra. Harang vagyok én magam is, jelzésértékű és csendet megtörő.

A vagina, mint vezérmotívum, elsőként törte meg a lap fehérjét, hogy aztán álruhába bújva rejtse el magát, szemet nyitott, és apró erekként futottak szét belőle a vonalak minden irányban. Továbbra is ott lüktetett minden feminin jellegével együtt, de mégsem a szokásos alakját öltötte magára. Három lábbal mozog a lényem minden irányba, hajtogatja úgy a végtagokat, hogy az a legkényelmesebb legyen, kitár-bezár. Jelen helyzetben a végtelenségig nyitott, levélüstöke, amely a derekából eredt, szinte virágzóan széthajlik.

Sosem gondoltam volna, hogy sraffozni fogok a dupla profilú vonalzómmal és 0,2-es vastagságú csőfilcemmel a saját agyszüleményeimen. Ezek a vonalak azonban most túllépték az ábrázoló geometrián használt árnyékjelölést, vagy a műszaki rajzot, és eleven szövetekké lettek. A leveleken használt mintázatok emlékeztetnek a levelek mikroszkóp alatt feltárt szerveződéseire. Így egyszerre lettek nagyítva, és maradtak mégis a szemünknek megfelelő megszokott egészek.

A sors is úgy akarta, hogy most találjam meg azt a bontatlan csomag herlitz ceruzakészletet, amit hónapokkal ezelőtt raktároztam be azzal a céllal, hogy felfrissítsem vele a már unalomig bevált faber castell színskálám. Valóban működött a dolog, mert teljesen új árnyalatú babarózsaszíneket találtam. És határozottan kedvelem azt a műanyagtürkízes-zöld ceruzát is, amit régen tökéletesen értelmetlennek tartottam. 

A kristályok erősen ametiszt-színezetűek, képtelenség lenne rajtuk a mi valóságunkban megállni, a lábazatra használt funkciójuk meredek elgondolás, de a szerelmes torzóknak sosem volt szükségük arra, hogy gyalogoljanak, vagy a logika horizontján megálljanak. 

Egy igazán őszinte kitárulkozás ez minden ízében, a lebegő kopoltyú-fátyol-szirmokkal együtt, az apró szalmavirágokkal, és ezzel a törékeny pasztell-közeggel. Mert én felette álltam akkor hazafelé menet az esőnek, mint ahogy ez a torzó is a lila háromszög-cseppek feletti, és a nedvesség mind alá hull. 

Aprólevelű lelkületű

32 ép szélű, áttetsző levelecske fúrta át magát az aranysárga plafonom termőtalaján. Valami ehhez hasonló bennem is kihajtott, csak fogalmam sincs, hogy mihez kezdhetnénk vele. Legalább annyira díszít belül, mint amennyire fonódik egyre mélyebbre minden tagomba és ezzel sziszegve rémisztget. A tejfehér levelecskéin még kevésbé látok át, nem is tudom, hogy mennyire tekinthetem őket sajátoménak.

Így most már nem csak a csupasz körte fürdik villanyban ott fent, hanem leveleivel is díszít negyedmagával. Az íróasztal mizériát sem gondolom annyira lehetetlen témakörnek, egészen jól meg is egyeztem egy sötétbarnással, tehát nem venné tolakodásnak, ha rápakolhatnám végre a magam darabjait fedlapjára. 

Lunar tegnap nagyon lökött volt, kifeszítette magát minden ízében, még a kopoltyúi is egészen kör alakúvá váltak fekete margóval, és tökéletesen összehangolódott velem, mert én is nekimentem volna fejjel a falaknak, szétharapdálva a tapétát, és szétcsapkodtam volna az egészet strandpapuccsal. Mocskos mód zabál a szerelem és a dendrológia kettőse.

Hajnali 3. A zuhanyzás megint kihívás lesz, hogy ne fogyatékosként bámuljam mozdulatlanul a csempét, hanem némi mozgásra is bírjam magam. Ezt így előre érzem. Szanaszéjjel potyogok a vízcseppekkel, és nekivágódom a vertikális felületeknek.

Ő volna az én kis holdsugaram, Lunarom.