Sötétbarna, kék rózsával

Csak egy újabb nap, amit kedvemre majszolgattam, és a dendrológia helyett a számomra kedves időtöltéseknek szenteltem magam. Egyre több kristályt emeltem ki a földből, és egyre több színt húztam rájuk zokniként, amely a csúcsoknak feszülve szakadt szét megannyi irányban, és hullott alá a kristályaim közé, barna-agyagos földbe simulva. A kép alján pislogó kristályok fekete-fehérek maradnak, így éles kontrasztot alkotnak a szemben lévű színes párjaikkal. A színtelenek jelképezik azokat az embereket, akik megvetnek, lenéznek, irigykednek, vagy egyszerűen csak gyűlölnek, maguk sem tudva miért. A színesek közé ültettem azokat, akik kedvesek számomra, és támogatnak.

A másik kép egy hoax. Nem szeretném barnára festetni a hajamat, és viccesnek találom, hogy sokan elhitték, és fellélegeztek, hogy na végre észhez tért a kislány. De nem.
Előző héten volt szerencsém egy ősz, öreg nénike szemébe nézni, aki engem meglátva odahajolt a mellette lévő nőhöz, és összesúgtak. A fülem hallatára hangzottak el olyan mondatok, hogy "Keresi a bajt..", "Milyen személyisége lehet... hát pont olyan...". Őszintén szólva először nagyon meglepődtem, utána pedig iszonyatosan dühös lettem. Lehet arra fogni az egészet, hogy igen, valóban magamnak keresem a bajt ezzel az egésszel, a kinézetemmel, de nem szeretnék a gondolataim kivetülése miatt mentegetőzni senkinek!

Jó dolog lenne olyan világban élni, ahol az emberek nem a külsőségek, hanem a tettek alapján fogják értékelni egymást, csak sajnálom, hogy még ettől az értelmi szinttől messze járunk. Addig is gondoljon mindenki szépen azt, amit akar, és ha létezik annak az öregasszonynak istene, vagy pokla, amelyekben bizony ő hisz, ezúton üzenném neki, hogy ne lepődjön meg, ha a saját poklában fogja magát egy szép napon találni önnön tudatlansága miatt, amiért a végtelenségig tapintatlan és gonosz volt azzal, aki a légynek sem ártott. Felvettem egy barna hajat, parókát, látjátok... ennyi a nagy értékrendszeretek. Ha rózsaszín hajjal én voltam a csúnya, gonosz, akkor most hirtelenjében megszállt a szentlélek, és feloldást nyertem bűneim alól általatok, csak mert átb*sztam a fejeteket? Mert én ugyanaz maradtam. De belülről valóban sokkal egyszerűbb bomlasztani a rendszert.

OKJ-s bolygólakó

Egy olyan korban írom ezt, amikor már mindenki alkalmazott grafikus, és bárki szabadon művészként nevezheti meg magát, és művészetnek az általa leképezett valóságot. Határozottan felhígult a szakma, és ebben a híg lében könnyebb úszni, mert kevesebb a tartalom, bár a jelenlegi bolygólakók még kevésbé akarnak ebbe a folyadékba mártózni, és inkább kerülik, semmint kavarják, rábízva azt a hozzáértőkre. A mostani alkotások többsége lecsorog a falról, képtelen helyt állni. Semmi szilárdság, semmi váz, csak a maszlag, és a magyarázatok, de a puszta szövegelések még nem változtatják említésre méltóvá azt, ami nemes egyszerűséggel szar. Ha nem érted az adott művet, elfolyt képet, az azért van, mert az valóban értelmetlen, mondjon bárki bármit.

Láttam kiállítva kék eget metsző épületdarukról készült festményt, mellette egy oldalas gépelt szöveggel és elemzéssel. Lehet, hogy elfogult vagyok, de úgy érzem, nagyobb jogom van a vállakból kiálló lábfejekbe belemagyarázni egy oldalt a beteges perverzióimról, semmint elhinni azt, hogy azok a daruk olyan sokatmondóak voltak, és látnom kellett volna a fém vázaikban a 21. századi eszetlen fejlődést, az éhes nagyvállalatokat, az eget megtörő, elrondított, városokra jellemző látványt, mégis fejlődést, építést. Azok csak elcseszett daruk, ezt a rengeteg maszlagot meg jelenítsék meg másképp, ha tényleg ez volt a cél. Pár mondatot elfogadok, de ha esszét kapok, megkérdőjelezem a kép szükségességét, hisz úgyis minden ott van leírva, feleslegessé válik a vizuális megjelenítés.

Majd a következő rajzomra ha darukat nem is, de illesztek majd néhány villanyoszlopot, hogy adhassak én is néhány pofont a nagyérdeműnek roppant céltudatosságomat illetően a mai helyzetekről.

A létező legjobb eshetőségnek tartom azt, hogy bárhogy gondolkodhatok magamról, ugrándozva a művész és kontár szerepében, mert így engem is nehezebb megfogni. Ha bármit hozzám vágnátok, érvelnék azzal, hogy úgysem gondoltam komolyan, és ha mégis, akkor sem tehettek ellene semmit.

Igaz, az alacsonyabb kasztba tartozom, mert nem rendelkezem álokiratokkal elvont mivoltomat illetően, mégis azt kell, hogy mondjam, örülök, hogy most élek, és a görgős irodaszékemet lerajzolva is az emberek képébe böföghetem, hogy én egy magasabb dimenzióból kapom az üzeneteket, és ezt transzformálom ilyen szokatlan alakzatokba. Csakhogy ez nem így van, a hétköznapi tárgyakra variációkat gyártani igen könnyű, az egyetlen bökkenője az, hogy az összes kombináció közt van néhány egyedi verzió, amely felülemelkedik a többin, mert a benne található elemek közt szorosabb a kötelék, látványosabb a kompozíció, és ezáltal lesz übermensch a többi felett.

Úgy gondolom, hogy az az igazi művész, aki képes belenyúlni ebbe az ember feletti ember megjelenítésmódba, elkapja azt a ritka kombinációt, amely aztán komolyan képes elhitetni velünk, hogy létezik, akkora összhang dúl benne, megdobban a vonásokban a vér, sejtnedveket pumpálnak egymásba a körvonalak. Szeretek ilyen távlatok felé nyújtózkodni, miközben hallom, ahogyan kiroppannak a csigolyáim, kisebb lélegzetvételek következnek, de sűrűbben, és a ceruzámba kapaszkodva röhögök a világon, észre sem véve, hogy belelóg a lábam a földön hagyott, sós paradicsomlével teli tányérba.

Éjjeli diócska

Bodzát szedünk virágporesőben, kézenfogva kapcsolva össze két különböző világot, ujjaink hegyén rögzítő kapcsokkal, egymásba akadva. Már most rengeteg a szép emlék, érződik némi palmatex a levegőben, ülünk az ablakban, és a fejünk fölött lévő diófa íves vonalai közt hajlik meg a sötétség. A bicikliváz és a vékonyka furnérlap eltávolodásával a közé ragadt univerzális erősragasztó hegyeket hoz létre, és a hegyekre emlékeztető vonulatok üvöltenek, amiért szét akarják választani az eget a földtől, a fémváz-talapzatot a furnérégbolttól. A fára emlékeztető erezetek barátságosan futnak bele az éjszakába. Ketten vagyunk már csak. Egymásért ülünk az ablakban, közöttünk illan ki a palmatex a magasba.

A diófa alatti aljnövényzet halkan kopog a ráhulló esőcseppektől, amelyeket odaélvezett az ég. Most minden olyan szép és nyugodt, jó vele.

Interjú - Centrum TV

Teljesen spontán, meglepetésszerű kérdésekre, kicsit széjjelbontva magam, hogy egyértelműbbé tegyem vele azt, amit csinálok. A linkre kattintva lehetőség nyílik kifilézni, és megnézni a szétszedett darabokat. Önként adtam őket.

http://www.centrumtv.hu/centrumtvvideo.php?vid=5c27c3d1b

Egy kisebb levegővétel

A lepedő finoman vöröses árnyalatokat hagy a combomon, délig határozottan nem gondolok semmit sem, inkább csak fekszem és alszom szuszogó, élő negatív lenyomatként. Olyan bágyatag a mai nap, amikor már azt hittem, hogy felébredtem, csak levonultam nézni a sólegyek rajzását a vízpartokon.

Elfelejtettem elmesélni álmomat a szellemekkel. Hozzá kell tennem, ritkán vannak rémálmaim, éves átlagban is igen kevés, az a néhány pedig általában a kórházzal szokott kapcsolatban állni, vagy azzal rémisztget, hogy kiújul a betegség. Tehát a mostani szellemes találkozás váratlanul ért. Eleinte csak rácsodálkoztam, hogy egy vékonyabb tartón, fehéres színben játszó, drótszerű vízszintes áll a falból kifelé, a végére egy villanykörte szúrva. Nem tudtam mire vélni, és nem értettem, hogy a villanykörte miért nincs a helyén. Mert a villanykörte nem a falba való ilyen bizarr módon. Visszatekertem a lámpába. Egy szokatlan deja vu érzés kapott el, mintha már láttam volna egyszer ezt a villanykörtét, ugyanilyen pozitúrában, ugyanitt, de akkor nem értettem. És bár most sem voltam okosabb, éreztem, hogy most tudni fogom, miért történik mindez.

A későbbiekben tárgyakat láttam megmozdulni, és ez elég egyértelművé tette számomra, hogy egy láthatatlan illető szórakozik velem. Beszélgettem anyámmal, elmesélte, hogy ő is tud erről. Egyre többször éreztem azt a valamit a közelemben, és ettől egyre idegesebbé váltam, míg ez odáig fajult, hogy nagyon trágár módon mindenféle szitkot a fejéhez nem vágtam, és tárgyakat hajigáltam a vélt irányába. Válaszul én is kaptam néhány tányért a fejem irányába hajítva. Emlékszem, hogy egyszerre három tányér emelkedett fel a pultról, és repült felém, miközben pedig becsapódtak, és széttörtek rajtam és körülöttem, azt külső szemlélőként láttam, testemen kívül elhelyezkedve.

Apró fellélegzés a zárthelyi áradat után, és kis, szapora levegővételek a vizsgaidőszak előtt. Hajt mindenki, és repülnek felém a tányérok, de annyira nem zavar az egész, mert csak mosolygok és minden fájdalom tompának tűnik a boldogságom mellett. Szervesen épül belém a jelenléte, közelsége, nagyon hiányzik, ha éppen nincs velem. Hajnali 2-kor teljes megnyugvással töltött el, hogy az arcát rajzolgathattam, a ceruza hegyénél felbukkantak az ismerős vonások, mosolyogtam, miközben tónusoztam, együtt formálódott a lelkem a rajz lelkével. Nem az első, és utolsó volt ez a rajz, csupán egy próba, ahol megismerkedhettem közelebbről is az arcával. A kezdetek.