Harisnyás-talpúak, figyeljetek!

A váróteremben Nietzschét bújva próbálom kizárni a külvilágot. Alig 3 órát aludtam, de annyira ledöbbentem a saját álmom képtelenségén, hogy ez teljesen felébresztett. Az MR-gépben feküdve, búgott az engem körbefonó cső, rezgett az alattam lévő asztal, valamiféle kedves illatot éreztem, ami minden bizonnyal a korai órák tisztítószeres takarításainak frissítő lehelete volt, és teljesen megnyugodtam. A két ápoló kapkodva rohangált, én pedig finoman belehelyezkedtem a statisztikai adat szerepkörébe, és jól éreztem magam így. Nem volt bennem semmi különleges, csak feküdtem ott, bámultam magamat is az ő szemükkel, és egy voltam a sok közül. Ez azért jó, mert ilyenkor megszűnik a félelem. Eltűnik azért, mert te sem létezel, csak egy oldott közeg apró darabja vagy, és nincs okod aggódni, az egód visszahúzódott odvába.

Ez a fajta sokaságba ringatózás arcon csókolt, és mosolyogva hunytam be a szemeimet. Kifelé menet a professzor a mellkasom képét bámulva még felém fordult, és annyit mondott, hogy rendben van minden, ne izguljak. Őszintén remélem, hogy a kedves femurom szándékozik szűkebbre venni a maga kis csontkopásából.

Hajnalban elkészült a legfrissebb rajzom, a 'No sex please, we're asexual' nevezetű. Gondolom ennek most csak én örülök olyan veszett módon, de nem is probléma, tökéletesen tükrözi a mindennapjaimra telepedett hangulatomat. Úgy érzem, egyedül vagyok, mélységen és véglegesen eltaszítva közel és távol mindenkitől, és így talán jobb is. Tegnap hazafelé sétálva legszívesebben sírtam volna, amikor beborult az ég, míg annak előtte megszállott módjára kentem szét a fenyegető szürkeséget a lap tetejére, szinte a szobában érezve a vihar beköszöntét. Azok a homlokból szárba szökkenő, gondolatokat ujjak-öntőformájába képező részek egymás szemében kotorásznak. Egy végtelen, önmagába futó vonalon rohangálnak a látószervünkön érkező információk az agyunk által zizegő mondatokba harapva, és marcangolják egymást oda-vissza. Az ujjadba harapok, hogy láthassak a szemeddel, és te homlokon köpsz, hogy egy pillanatra megijedjek a becsapódó nedvességtől.

Mások nyála jelenleg záporként ver, de már csak néha mordulok meg. Bárki bármit mond, ezt kell csinálnom, így kell léteznem, kinéznem, lélegeznem. Mondhatni, nagy szorgalommal ügyködöm saját külsőm deformálásán, és a legrútabb torzításokon. Ez persze nem így van, de mivel szubjektív dögökként szívjuk az oxigént, akár lehet igaz is a rágalommal egy időben.

Maradjunk az ÉGBOLTNÁL. Az a parányi sárga pont én vagyok. Ott világítok. Mindenki más meg érezze magát ott, ahol akarja. A lap teteje már kékülni látszik, talán egyszer megengeditek, hogy nagyobb fényt vethessek mindenhova. Csókolom a szürke, harisnyás talpatokat.

Foltokban negatív

Túl az ábrázoló geometria 2 zárthelyin. Most emberfeletti fogcsikorgatás és reménykedés az összes lapra húzott vonalam helyességében. Ha már úgyis itt vagyok, megosztom az első két beadandómat, egy négyes axonometriát, és egy alsó vonallal megtámogatott 5-ös gömbös, gúlás, körös ökörködést. Olyan kis fonnyadt a mai nap, két bogarat bámultam, amint kergették egymást a villanypózna körül. Ma hajnali fél 5 felé felriadtam, és egy szőke kisfiút láttam a szobám közepén, amint bámulta a földet lehajtott fejjel. Pár percnyi döbbenettel később volt szerencsém a törölközőmet felismerni a ruhájában, és ezzel a lendülettel eltűnt az emberi alak is. Álmaimban mostanában öngyilkosokat látok a beton felé száguldozni, vagy engem akarnak eltorzult emberi fejet ábrázoló, kékes-lilás maszkos alakok megölni, akik elvileg már megfojtották és felakasztották egyszer magukat, csak valamiért engem meglátva egyből kitört rajtuk az agresszió és feléledtek. Holnap MR vizsgálat. Azt hiszem, idegesít.

Aszexuális hegyomlás

Hegyeket rajzoltam, mert elszigeteltek mindentől. Szürkére szerettem volna őket festeni, de helyette rózsaszínes-lilás burkot illesztettem rájuk, hisz az égbolt nagyon távoli, más tulajdona, viszont a hegyek még hozzám tartoznak, én meg színes vagyok, így öröklik ők is sajátos kifejeződéseimet. Azok a tökéletlen, eróziók miatt kiáltozó felületek az én kezeim alatt puha spirálokká és békés pikkelyekké alakultak. Fogalmam sincs, hogy lehetséges-e a rajtuk való átkelés, mert félek, hogy lábam becsúszik a pikkelyek közé. Szereztem egy meseszép, gyöngyházfényű körömlakkot, és az így tündöklő apró körmök nem buknak a sziklák alá, talán majd a segítségükkel felülemelkedhetek ezeken a lagymatag hegyoldalakon, és nem hullok vissza a völgyek ölébe.

Akadnak motívumok, amelyekhez egyre jobban vonzódom, és szinte mindenhol meg is jelenítem őket. Ide sorolhatóak egyértelműen a tobzódó ujjaim, amelyek minden lehetséges helyen felbukkannak, vagy a mostanában használt orchidealeveleim. Az asztalon álló orchideám is éppen most hoz egy újabb levelet. Az én leveleim a nyakakból törnek elő, gallérként körvonalazva és támasztva a fejet, a lélek otthonát. Az élet nem néz hátra, úgy a rajzomon felbukkanó leányzó sem. A kapcsolatot a felette álló férfiúval az ujjaikon át hozzák létre, de ez a fajta kommunikáció jelenleg életképtelen, mivel egyrészről nem kölcsönös (nagyobb az energiabefektetés a lány részéről), másrészről kiböki a lány szemét, teljesen elvakítja. Egy valóságos aszexuális örökkévalóság keserédes víziója nyílik ezen a tájon, szürke fellegeket vonva maga fölé, így tiltakozik a természet az életképtelenségük ellen.

A lány orchidealevelein támaszkodó fagylalt állagú, spermaszerűen alul szétfolyó krém kínos és megalázó. A földre nyomott legalsó pedig csigaként terül el a rombuszmintába mászva.

Nem akartam ennyire őszinte rajzot, de így sikerült. Mindig feszülök rajzolás közben a megannyi elvárástól, és az állandó elégedetlenkedésemtől, de most végre az ég festése közben megnyugodtam, lecsitult lelkem, és végre igazán és őszintén tudtam gyönyörködni abban, amit létrehoztam.
Azt hiszem, jól vagyok, csak állandó ösztönzésre szorulok.

Pillanatképek/állapotok: