Fontosan csontoskodó

Elfelejtettem elárulni a földbemenetelemet, amely a tábortüzecske körül történt Dádpusztán, kisebb táncikálások közepette, hogy láttam a tűznyelveket, amint az öregecske repedezett fatesteket nyalogatva kékre színeződő nyáluk csorgott végig a kérges bőrökön, melyek fehéressé váltak a hatalmas hőnek engedelmeskedve. Amint végigfutott rajtuk a fehér, felismertem bennük a csontjaimat, egy kupacba gyűjtve. Vitatkozzunk arról, hogy a csontok inkább sárgák, de mindenképpen meleg árnyalatúak most a jelenlegi történetben.

Az a kék bennem is perzselődött ezzel egy időben, az a nyál bennem is végigfolyt minden egyes nyelés közepette, és nagyon komolyan magam elé képzeltem, mialatt a tűz izzadságcseppeket perzselt homlokomra, hogy most betömöm ezzel az anyaggal a rajtam támadt réseket. Meggyógyulok, és tömörebbé teszem azt a degeneratív elváltozást, hisz ez a kék közeg a tömítőanyagom, és bennem áramlik, csak mindezt a tábortűzre vetítve nézem én végig, mint egy mozijelenetet. Ezáltal egyszerre létezem kint és bent.

A földre kuporodva lehűlt a hőmérséklet, csendben vártam, hogy megszilárduljon a csontjaim alkotta öntőformában lévő vegyület. Megkezdődött a csontosodás. Mélyeket lélegeztem, és valami olyasmit éreztem, mintha a gerincem finoman rezgő szívószállá alakult volna, és minden egyes lélegzetvétellel felszippantottam a farkcsontomtól egészen a koponyámig az alattam nyugvó földet. Föld alkotta a gerincemet, felfelé keskenyedve, nagyon hosszúvá nyúlt gúlaszerű alakban.

Sokszor megesik, hogy elfeledkezem erről a támasztékról a talpaim alatt, és ezért csúnyán nézek mindenkire, mert így nem tudatosul bennem, hogy legalább ez az egy közös mindannyiunkban, egyazon felszínen lépkedünk és erre nehezedünk fizikai kiterjedésünkben.

A zavarodott izé

Belülről fogok meggyulladni. Mászik a torkomban felfelé, a nyelőcsövem izzik lassan, minden mocskos és ragadós. Egy macskagyökér, két macskagyökér, minden pici gyökér talál bennem helyet, befurakszik és táplálékot keres, és mint a kukac, vagy a szú a fában, kotorja ki azt a maradékot, amely útját állja, hogy azt helyettesítve ő odaférhessen. Csúnya a gondolat, porzik a járat, amelyet csinált, inogni kezd a szervezetem, mert átszellőzöm, átlibben bennem a szél és a kétely.

Talán kiáltanék, de a hang megakad, mert nem tudom, kihez szólhatnék. Így visszhangként él bennem tovább az egész, rázkódnak a csontjaim, mind beleremeg és kiabálja tovább az információt, morze jelekként koppannak, hallom magamban mindenütt, kipp-kopp, ott vannak! Túl lassan hat ez a gyökérke, és képtelen minden dimenziót az uralma alá hajtani. Rég voltam ennyire tanácstalan, és lassan ért be az egész, aljas volt és nem tehettem ellene semmit sem.

A düh elhalványult, egy kis szomorúság masírozott át, rángatva grimaszba az arc megannyi zeg-zugát, hogy az a kicsi sós csepp alakzat kanyargós utat megtéve hulljon alá, furcsa egzotikumokat növesztve a szőnyegen, bebújva a már ott fekvő hajszálaim közé, hisz ők is szomorúak. Talán az a kis könnycsepp megoldja rajtuk a vörös festéket, kiszabadítja azokat a hajszálba szorult nagy molekulákat, és ezáltal vérré változnak. Le kellene beszélnem a szőnyegemet arról, hogy vérezzen.

Majd értesítem a jegeskávét a gyomrocskámban, hogy ölelje át a nyugtatókat kedvesen, így nem lesznek azok oly kétségbeesettek, kellemesen olvad össze az a zöld a krémes világosbarnával. Majd holnap talán minden másképp lesz, mert addigra a mesterségesen adagolt ösztrogén tablettáim megcsókolnak, és vérzést produkálnak egy könnyed mellékhatásként, ha már a nem létező petesejtjeim egyszerűen búcsút intettek, ááh, én nem menszeszelek, nem olyan fajta vagyok és amúgy is kinőttem belőle.

Biztosan ez a bajom. Csak tudnám, miért úszik az agyam a medencémben? A hullámzás zavarja a gondolatképződést. Olyan gyengén lötyög a csuklómon a kézfejem. Ilyen kis zavarodott izéként létezem.

Get stoned

Kifejezetten haragszom magamra, ha a hozzáállásom olyan léha, hogy hetekig nem kerül ki semmi alkotás a kezeim közül, és csak tombol bennem valami ősrégi fáradalom, ami nem csitul egy esti alvással sem, csak legyűrhetetlenül szaval bennem, és párbeszédet kezd a lelkiismeretemmel, ami nem hagy nekem nyugtot. Ilyenkor meglehetősen aljas egy jószág a bennem magjaiban szunnyadó művészet, mert jelt ad ottlétéről, ám nem szándékozik manifesztálódni, hisz ahhoz túl fáradt vagyok (csak tudnám mitől?) és a leendő körvonalak csak az én bensőmet marják, és feszítenek, tágulnak addig, míg elő nem törhetnek.

Érzem, ahogyan süppedek egy kényelmesen langyos iszapos közegben, olyan vagyok, mint egy darab kő, kellemesen lecsiszolódott a vándorlások alkalmával, és most nem mozdul semerre sem, csak fekszik, és gyűjti magára az algaréteget. Hiába nyúlsz be alá, csak tétován mozdul egy keveset, megcsiklandozza a hasikáját, ezzel az én hasamat is, az örvény megkavarja a köldökpiercinget, majd a homokszemek is odakapaszkodnak. Nem mozdulok, de rángatom magamat kitartóan, hátha felemelhetem saját lényemet is, egy kis levegőhöz jutva.

Pedig annyi az ötlet! Hujhuj. Úgy érzem kövecském lassan görögni kezd a vászon felé, és kiterül 60 cm x 80 cm felületen, és mint egy nyomda, keni oda a molekuláit, azokat a feszítő, benne növekvő vonalakat. Ha elég erősen szorítom oda, talán kilép ez a kőhúsból, hogy beteljesedjen. Tehát ezzel most meg is kezdem az összeolvadást. A körülöttem mocorgó víz alapú közegből lesz a leves!

Szentséges Szűz Mária augusztusban megszólalt.

Meglehetősen pihent állapotomban sétálgattam Rolanddal hazafelé, mikor a kapunk előtt állva földöntúli rekedt hangüzenet lüktetett végig az utcán, jelezve, hogy nem a nyitva felejtett ablakokon szűrődik át a kékesen vibráló tévékészülékekből, hanem egyenesen az út felől érkezik, mintha szemből, a beton felett lebegve harsogott volna ez az ismeretlen. Röviddel megszólalása után már rohangáló idegsejtjeim felismerték az imarészletet, mely eképpen szólt:

“…Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért,

Most és halálunk óráján. Ámen.”

Döbbenten fordultam Roland felé informálódni, hogy “ugye nem csak én hallom ezt?”, de az ő hasonlóan értelmes feje megerősített abban, hogy nem csak engem kísértett a hang, meg a bűneink lajstroma. Értetlenkedve bámultuk a sötét utcát, és próbáltuk megfejteni az ima forrását. Egy fél perces csend után azonban újra megszólalt a rekedt, nem éppen emberinek tűnő jó barátunk. A levegőben hirtelen elkezdett zizegni a félelem, mi pedig észrevettük a tőlünk nem is épp oly messze lévő kocsiban mocorgó fekete alakokat.

“Ki azok az idióták, akik éjfél után a sötétben a kocsiban az utcán ezt hallgatják, ráadásul ilyen hangerőn?’

Bemenekültünk a kapunkon, úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg a látszólag kiszállni készülődő alakokat, ám a lakás ablakából már hiába kémleltük az utcát, mert az autó addigra eltűnt. Majd a bejárati ajtó zárját hallottuk zörögni, és megjelent az én édes egyetlen Szerelmem is, aki a barátjával együtt nagyon jókat röhögött rajtunk, ahogyan álltunk értetlenül a csutkára felcsavart Mária rádió bűvöletében…

Azért most így, hetekkel később a szomszédok megjegyezték, hogy nemrégiben őrült szektások voltak az utcán, akik kint hangosan imádkoztak, és ki sem mertek menni a házból, hogy megnézzék, mi történik ott egyáltalán. Ennyit a lelkiismeretünkről.

O.z.o.r.a - Chill out stage 15:00

Az egész valahogyan úgy kezdődött, hogy elhatároztam, ez sem fog rám különösebb hatást gyakorolni, észrevétlenül múlnak el majd az órák. Tompán fájdogált a fejem, és a szemeim minduntalan lecsukódtak, ahogyan feküdtem a lila pokrócon. Aludni szerettem volna inkább, de a szemhéjaim szisztematikusan mászkáltak még fel és le. A plafonon megannyi köröcske, hullám és forma. Sötét. Pislog. Mennyezet.

Balra néztem és akkor valami megindult. Egy határozottan sötét foltban orrok, szemek mintázódtak, az alak eltakarta a száját, és engem nézett. Nevetni kezdtem. Felültem, de az alak továbbra sem tűnt el. Rámutattam és nevettem tovább. “Ez a ninja engem bámul!” Ő volt az első barátaim egyike.

A továbbiakban az asszociációk teljes tárháza rohanta meg szürkeállományomat, és minden mozgásba lendült. Minden egyes folt jelentéssel bírt, és hozzám beszélt, majd pedig az egész egyetlen történetbe olvadt össze. Rengeteg hal úszott, melyek egy szinten voltak a sétáló emberekkel. Mindannyian éreztek valamit, és megmutatták ezeket nekem is. Maga a mennyezet is hullámozni kezdett. Elfordultam.

Fekvő helyzetben találtam magam szemben egy fa törzsével, és az abból pislákoló csodaszép kék íriszű szemecskével, amelyen fénylő fehéres tónusok jelezték a pupillán megcsillanó fényeket, és az elevenségét. Visszafordultam, feküdtem csak a hátamon, és nevettem. Hatalmas békesség kúszott a mellkasomba, és belülről simogatott, nagyon puhán és szeretetteljesen. Összeolvadtam a földdel, a pokróccal együtt, ő pedig teljes mértékben magába fogadott. Kialakult benne negatív lenyomatom, amelybe beleillettem. Csodálatos élmény volt.

Kis fácska mellett álldogált a nagyobb fa, és kékes árnyalatú madarak csiviteltek a plafonon, úgy lógva ott, mint a szarvasagancs trófeák, miközben a fában világos folt által manifesztálódott eső hullott kifelé a mennyezetről egészen a nádtető széléig, ahová belengtek az akác parányi levelei. Mindegyik levélke mozgott, mintha egy helyben táncoló vízcseppek volnának, aztán végigfolytak a domboldalon a homokban, mély vájatokat hagyva maguk után. Három síkon hullott ez az eső, három felületen folyt végig, és minden egyes síkfelület alján működött csak egy arra ható gravitáció, így történhetett, hogy sohasem hulltak ezek az arcomra. Én pedig tovább lebegtem a földben. A nadrágom óceánként kavargott.

Felkeltem a pisilés szándékával, és lassú mozdulatokkal megindultam a dombocskán felfelé. Egy örökkévalóságig voltam forrás, beleolvadtam egy pillanatba, amely nem akart véget érni. Kitágult az idő. A lépteim biztosak voltak, nem ingadoztam, ám csak a zenének megfelelő lassú lüktetéssel voltam képes mozogni, mintha a zene egy finom hálót szőtt volna, négyzetrácsosat, csavart elemekkel, és ez finoman illeszkedve a szervezetembe húzott volna előre-hátra. Haladtam előre és hátra. Éreztem, ahogy súrlódik bennem a zene, de tette mindezt kellemesen, nem tolakodott csak úgy egyszerűen a húsomba.

Egyre többször estem ki az időből, mert az túl nagyra tágult, és csak zizegett rajtam, mint egy xxl-es ruha, ha a szöveteihez értem, tudatosult bennem a pillanat, de ha épp nem érintkeztem vele, csak pici valamiként forogtam ott benne középen. Ha letettem a fejem a földre, a zene lüktetett a földben, ami felrobajlott a fejembe, majd visszaereszkedett a földbe. Mint egy lift, járt állandóan, de a fejem még mindig fájdogált, így inkább felkeltem, és kettébontottam ezt az épületformát. Ha becsuktam a szemeimet, villódzni kezdtek színes képek, formák. Leginkább egy A betű és egy 1-es hibrid keveréke, és ezt az alakot töltötték ki mindenféle textúrák. Az A kis ablakocskájának alján fehér csipke lebegett, a textúrák pedig gyerekkorom elfelejtett képeiből alakultak. Barbie baba ruhák szövetei, és a plüssállataim alhasi szőrének mintázata váltakozott, rettenetes gyorsasággal.

Egyre nagyobbá vált az a bizonyos ruha, és egyre sűrűbben vesztettem el a pillanatokat a szemem elől. Tökéletesen magamnál voltam, de utána elfelejtettem hogy kerültem éppen oda, ahová. Beszéltek hozzám, és bámultam a mozgó szájat, a tátogást, a hangok nem érdekeltek. Ültem a fűben, és nagyon lapossá váltam. Gyerekek és kutyák mindenütt. Ment le a nap, másként esett rám a fénye. Kézfogás és séta. Meleg hibiszkuszos tea igazán aranyos barnás árnyalatú agyagos csészében. Sátorrengeteg. Májkrémes kenyér. Egyre sötétebb minden. Vissza-vissza az emberrengetegbe. Limonádé. Lassan megérkezem, nagyon lassan. Kezdem megint uralni a helyzetet, de még aljas a történet, és olykor megint elvesztek egy egy idő-darabkát, jelezve ezzel, hogy még nem ért véget. Igazán hosszantartó egy mogyorócska volt ez.